Dániel Anna magyar

Némelyik ember irígyli a másik boldogságát, holott lelkét kellene irígyelnie, mely a boldogság befogadására és átérzésére képes. A történéseknek mindig saját lelkünk ad súlyt és jelentőséget.

(…) néha gyermekszívben virágzik ki egy egész életre szóló, erős érzés (…)

(…) az igazságnak a nemes lelkekre mindig lenyűgöző és megejtő varázsa van.

49. oldal

– Egy nagyvilági hölgytől megkérdezték, mi a titka, hogy hetvenéves korában ugyanazok a méretei, mint tizenhét esztendősen. „Egyetlen szóval válaszolhatok – mondta. – Éheztem.”

Az óvodás Tacsi eleinte, ha a tányérja kiürült, zokogásban tört ki, és a kezét tördelte, az óvó néni úgy csillapította le, hogy míg Tacsi az első adagot ette, odatett elé még egy tányérral. Hetekbe telt, amíg Tacsi megnyugodott: itt nem fog éhezni…

Harmadik fejezet

El lehet mondani mindent a másiknak? Néha azt hiszem, hogy nem, néha azt hiszem, hogy igen, azt akarom hinni, mert ha nem lehet elmondani, akkor örökké egyedül vagyunk…

(…) megjelent az életében, amit eddig nem ismert, a „nagy érzés”, az igazi szerelem,

23. oldal

(…) nem szabad belenyugodni a véletlenbe, amely pusztulásra pécéz ki embereket, és a végzet szerepét játssza. Ha megölnek, azért öljenek meg, mert tettem valamit.

167. oldal

Míg belátta, anyjának nem volt igaza: véres erőszakkal csak a testet lehet leigázni, megtörni, rabságba ejteni. A lélek mindig szabad akar lenni, mert Istentől fogantatott, és erősebb minden földi hatalomnál. Ideig-óráig elfojthatják szavát, megbéníthatják akaratát, lenyeshetik szárnyait, de mindez hiábavaló.

– Akit szeretünk, azt óvjuk is.
(És ez így igaz – gondolta –, még akkor is, ha ügyetlenségből, indulatból olykor megsebezzük.)

177. oldal