!

Dajka Gábor

Könyvei 2

Dajka Gábor: Konstans vasárnap
Bencze Tibor – Dajka Gábor – Schillinger Gábor: Kocsonyás szemű holnapok

Szerkesztései 1

Dajka Gábor – Komor Zoltán (szerk.): Robotcigány

Illusztrálásai 1

Dajka Gábor – Komor Zoltán (szerk.): Robotcigány

Népszerű idézetek

>!
[névtelen]

Szilveszter éjszaka után jött a felismerés. A félholtra vert, lucskos alkoholgőzben tocsogó agytekervényeim valahogy megelégelték az állandó rájuk erőszakolt szenvedést, és úgy döntöttem, eljött végre az újrakezdés ideje. A házfalakra golyó ütötte nyomokként száradt rá a tegnap éjszaka önfeledten szórakozó fiatalok narancssárgás hányadéka, olyasfajta, undorító bűzt árasztva, ami csak és kizárólag az ehhez hasonló, külvilágtól gondosan elszigetelt helyek miliőjére jellemző. Sokaknak az újév egy tiszta lappal induló, friss, nyitott könyv, melynek lapjait új mesékkel, új álmokkal, és új reményekkel tölthetik meg az év hátralévő 365 napja folyamán, nekem azonban csak egy régi, teleokádott wc-csésze volt, amit úgy éreztem, haladéktalanul ki kell pucolnom, különben sosem lesz már olyan, mint régen volt. Nem láttam más megoldást, mint azt, hogy el innen. „El innen, el innen a francba!”, ahogy a jó öreg Barangó kiabálta tök részegen, flegmán és céltalan dühtől begőzölve a mikrofonba, valamikor a nyolcvanas évek közepén, akkor, amikor én még a legjobb esetben is csak afféle vidéki mozielőadás során naiv szűzlány fülébe suttogott, pajzán gondolattöredékként létezhettem mindössze. El innen, a francba, amilyen messzire csak lehetséges… El innen Párizsba, Londonba, Amszterdamba, Tokióba, a Pokolba, a Holdra, vagy akárhová… Már nem érdekel, csak el innen, valahová. Aztán persze bármennyire is lelkesedtem az ötletért, végül mégsem jutottam messzebb a viharvert, húgyszagú fővárosnál… Budapest, te csodás… Nem épp a világ vége, főleg nem a közepe, de kezdetnek azért megteszi, akkor legalábbis így gondoltam.

>!
[névtelen]

Emlékszem, a rozsdás lámpaoszlopokat nézegettem, és azon tűnődtem magamban, hogy tulajdonképpen minden rendben lenne ezzel a várossal kapcsolatban, azt leszámítva, hogy éjszaka olyan bántóan, olyan menthetetlenül, olyan szomorúan narancssárga. Rengetegszer gondolkoztam ezen azokban az időkben. Szinte láttam ahogy ordít a házakról, a terekről, a lakótelepekről és a játszóterekről, a nagyvárosokat csak utánozni próbáló, kisebbségi komplexusban szenvedő, szomorú patkánylyukakra jellemző, lehangoló miliő. Egy tenyérnyi csipketerítővel gondosan letakart, félszáz éve a sarokban porosodó, javíthatatlanul elhangolódott bárzongora ez az egész hely.

Szokták egyébként mondani, hogy egy város sosem alszik. Ez talán igaz is lehet egy igazi nagyvárosra, de egy olyan álmos kis vidéki koszfészekre mint a miénk, ami tulajdonképpen nappal is olyan állapotban van, mintha méregerős, bikáknak szánt nyugtatókkal szedálták volna le, arra a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráhúzni ezt az egyébként egészen hangzatos, hangulatfestő közhelyet. Ilyen éjszakákon nem csak a közvilágítás narancssárga fényében fürdik minden, de a közlekedési lámpák is sárgán pislognak, és talán még a kénytelen-kelletlen módon járőröző rendőrautó is csak bágyadt, narancssárga fénnyel villogva halad el mellettünk és adja tudatunkra, hogy bármiben is mesterkedünk, azt most az egyszer elnézi nekünk, de legközelebb nagyon vigyázzunk magunkra, mert nem ússzuk meg ilyen könnyedén a találkozást.

>!
[névtelen]

Úgy éreztem pár perc, és fejemre szakadnak a hatalmas acélgerendák. Hallottam, ahogy repedeznek, éreztem a korróziót és a rothadást a levegőben, közben persze az élet ment tovább, senki sem vett észre semmit az egészből.
A vén kéjencek a peronon ugyanúgy idegesen várakoztak az aktuális, internetes társkereső oldalakról és félreérthető szövegű apróhirdetésekből összeszedett áldozataikra. Kezükben gyűrött kartondarabokat szorongattak, melyekre reszketeg, gyermeki kézírással firkáltak különböző női neveket, szemükben haldokló remény csillogott, mondván „Ez talán majd eljön, tíz perc késés még nem a világ!”. Persze Katalin, Júlia, és Margó sosem fognak megérkezni, hacsak nem túlságosan reményvesztettek és kétségbeesettek ahhoz, hogy mégis megtegyék azokat a mocskos dolgokat, amiket az ilyesfajta pályaudvari perverzek nagy valószínűséggel elvárnának tőlük. Általában fel sem szállnak a vonatra, vagy pedig amint meglátják a kezükben táblácskát és egy szál, aszott rózsát, vagy szegfűt szorongató, ballonkabátos vénséget, elsétálnak mellette, és azonnal felpattannak az első, hazafelé tartó sebesvonatra, mintha ott sem lettek volna soha. Hazaérve magányukban sírnak, vagy rosszabb esetben túladagolják magukat nyugtatókkal…