Czóbel Minka magyar
1855. június 8. (Anarcspuszta) – 1947. január 17. (Anarcspuszta)
Tudástár · 13 kapcsolódó alkotó
| Nem | nő |
|---|---|
| Életrajz | |
Képek 4
Könyvei 17
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Millenniumi Könyvtár Osiris · Modern Magyar Könyvtár Singer és Wolfner · Tolnai Világlapja ajándéka Magyar Kereskedelmi Közlöny
Antológiák 11
Róla szóló könyvek 5
Népszerű idézetek
Éji ének
Fonjad, fonjad koszorúdat
Táncra hí a csendes éjjel.
Átlátszóan sötét hosszú
Fátyol-szárnyad bontsad széjjel.
Harmatos, virágos réten
Elsiklik a hold sugárja
Fénybogarak jönnek, szállnak
A fehérlő holdvilágba.
Csak nagy hosszú fátyol-szárnyad
Ne kerüljön ember-kézbe,
Ember keze durva érdes,
Összetépne ijedtébe.
Hogyha egyszer összetépne,
Mindig csak a földön járnál,
Nincs szomorúbb szárnyatépett
Földönjáró boszorkánynál.
Fonjad fonjad koszorúdat
Táncra hí a csendes éjjel
Sima röptű sötét hosszú
Fátyol-szárnyad bontsad széjjel.
57. oldal
Eljegyzés
Temetőben jártam.
Szeretőmre vártam.
Gyepes sírdomb felett
Sokáig megálltam.
Fehér keszkenőmet
Ottan elvesztettem,
Én édes Istenem,
Hogy észre sem vettem!
Most feljár a halott
Hozzám minden éjjel,
Hivogat, integet
Leaszott kezével:
»Fehér keszkenődet
Nékem jegyben adtad.
Meddig kell még várni,
Fehér lány, miattad?«
Tudom, tudom: véle
Immár jegyben járok. –
Sivit az őszi szél,
Hullnak a virágok.
Őszi kép
/Részlet/
Ködös este tesped a vidéken,
Elmúlt a nyár, ha nem is oly régen.
De úgy elmúlt, mint mikor a lélek
A halottból végtelenbe széled.
Szép letünt nyár, visszajön még másszor,
Hasonképe feltámadhat százszor
A halottnak – de ő már örökre
Elszállt, behalt, elszéledt a ködbe.
Lilaszin fény, távol az ég alján. –
Homokdombok hullámzó vonalján
Őszi ködnek seper fehér szárnya,
Mintha visszatérő lélek járna.
Köntöséből egy-egy tépett darab
Az ákáczsor zöld lombja közt marad;
Zöld az ákácz, nem értette még meg,
Hogy már letünt a nyár és az élet.
Halottak napja
Kigyúlnak a sírok,
Halottak napjára,
Valamennyinek van
Lámpája, gyertyája.
Kire nem gondoltak,
Ki már rég elhagyva,
Emlékeznek ma rá:
Hisz’ ez az ő napja.
Ma történetesen
Hogy szemedbe néztem,
Mint egy emléklángtól
Kigyuladt egészen.
Tudod – egy rég elmúlt,
Elhalt emlék lángja, –
A múltat ki kérdi?
A holtat ki bánja?
Halottak napja van
– Mért beszélnénk másról? –
Megemlékezhetnénk
E napon egymásról.
Ködvárak
Esőcseppek, ködfoszlányok, –
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.
Ködfátyol hamvas szövetjén
Láthatlan hold fénye árad,
Hegyek ormán épülnek fel,
Köd-alkotta fellegvárak.
Hűvös szellő jön Keletről
Széjjel fujja a sötétbe
Mind a várat – száll az erdőn
Tépett ködfoszlányok fénye.
Jakab Pál, egy idősebb úr a társaságból, a leányhoz fordult s jóságos atyai hangon mondá:
– Krisztina, én megtanítom magát a spanyol nyelvre, ha akarja. Elég jól beszélem, s a könyveket tökéletesen értem.
A leány érdekes, szeplős arcát heves pír futotta el, finom kezeivel ügyetlenül tapsolt örömében. Oly banális, oly nevetséges volt ez a mozdulat, annyira ellentétes Krisztina egész komoly, szellemes lényével, hogy rögtön elárulta nagyfoku idegességét.
Örült, végtelenül örült.
Másnap a spanyol leckék megkezdődtek. A leány szelleme hamar felfogta a tantárgyat és lecke után még ismereteket merített mestere érdekes beszélgetései és leírásaiból.
Mert Jakab Pál sokat utazott, sokat gondolkozott, különben egy igen szerencsétlen ember volt. Érzékeny, túlságosan érzékeny szív, s egy visszataszító külső egyesültek nála.
De Krisztina e külsőt napról-napra kevésbé vette észre és napról-napra jobban átérezte értékét ezen csunya, öregedő embernek.
A spanyol órák lettek életének fénypontjai. Alig várta délelőtt, hogy kinyíljék az ajtó, hogy hallhassa mestere kellemes hangját, érdekes előadását.
Először életében érintkezett egy magas gondolkozásu férfival, kinek mély tudománya mellett, kedélyvilága is gyöngéd és érintetlen maradt.
Oly gazdagnak, oly boldognak érezte magát.
Egyszer azonban […]
Krisztina