Csáky Anna

A kigyulladt égbolt lángjai alatt

Virág hull tavasszal virágra,
illatok sűrűje részegít,
fölfelé kúszik a hajnali pára,
szél szeli vitorlák ékeit,
s felhőket kerget orgonaággal.
Víztükröm ringó, tétova bárka,
s mint hullámzó, puha árvalányhaj,
tavaszt sodor a fény torkolatába,
lelkemben fehér hab zúgja dalát,
gyöngyei – kis villámok – szaladnak,
légüres téren zuhanva át,
óriássá nő ütése a napnak.
A kigyulladt égbolt lángjai alatt
egy rigópár őrjöng,
mint félrevet harang,
torkukban vágy, guruló gyöngyök
különös zenéje értő füleknek,
s az árnyas, sűrű zöldből
sikolt a lelkük, ahogy üzennek.

21. oldal, Tavaszi lázak

Holdfényben

Ma a szél hozta el fölém
a holdvilágot,
kigyúlt üvegén rejtőzöm én,
s csillagrajokra látok,
dúskálnak örömben, jajban
vérvörös alkony után,
suttogó szavukra halkan
hullámba gyűrődik ruhám.
Az éj sötétkék, puha bársony,
titkokkal teli,
ismeri minden álmom,
éberen figyeli,
reszkető fények feszülnek hídban
álom-partjaim között,
s amit ívei alatt sírtam,
hajnalig őrzi a köd.

35. oldal, Nyári lángok

Láttál-e már téli holdat?

Láttál-e már téli holdat
bujdokolni fák közt remegően?
Gyémánt, melyet megcsiszoltak,
szikrákat szór a levegőben.

Ha a tél mosolya ráfagyott
minden csupasz ágra,
kihűlő, furcsa állapot
a dermedő fa álma,

láttál-e már téli holdat
az égen elsuhanóban?
Ezüst tükör a csillagoknak
a fehér virágú béna hóban.

Láttál-e már téli holdat
sötét világú, fagyott mezőben
álmaidba – hogyha voltak –
belopózni lustán kelőben?

57. oldal, Téli gyémántidő

A téli fák őre

A tél a parton most üget tovább,
hullámok temetőjén törik a fény,
suhogó vizek emléke fon át,
az idő repedezik, torz, koravén,
zúzmara száll mély álmú fákra,
én vagyok dermedt hunyásuk őre,
kívülem ébred ki vigyázna
e lassú szívveréssel telelőkre?

63. oldal, Téli gyémántidő