Colette Audry francia

Stendhal írja egyik levelében, Civitavecchiából: „Vettem két kutyát, hogy legyen mit szeretnem.” Itt már inkább magamra ismerek. Tizenöt éve olvastam ezt a mondatot, azóta sem felejtem el. Hanem a meghatottság Stendhalnak szól: ahogy csendesen bevallja, mi hiányzik neki, miért oly szerencsétlen, és hogy nem hiszi, hogy az állat különb az embernél, ha ő, jobb híján, éppen állatokkal éri is be.

62. oldal

Már az elején nyilvánvaló volt, hogy a Douce név nem neki való. Egy Douce nem lehet virgonc és falánk. […] Én Duskának neveztem el. Tetszett nekem ez a név, markáns volt, és csattanóbb, mint a másik, és benne volt az előbbinek a kezdete is. Mert hittem a szelídségében is. […] Tetszett a szó jelentése is: „lelkecske”. Lidércfény-szerű, mindvégig töretlenül megőrzött mozgékonyságának meg is felelt a szó. Rögtön elfogadta a nevet, és először a hangsúlyról tudta, hogy hívjuk. Később már a szót is megismeri – ezt is és sok mást is.

83. oldal

Két órája gurulunk. Két órája ugat
ha elénk kerül egy kocsi,
ha szembe jön velünk egy kocsi,
ha megelőzünk egy kocsit,
egy kerékpárost,
sétálókat vagy parasztokat.
Ha észrevesz egy juhnyájat a réten,
ha meglát egy lovat,
egy másik kutyát,
egy macskát.
Ha nagyon lassan haladunk.

16. oldal

Nem szeretem, ahogy férfiak és nők állataikról mesélnek. Tíz eset közül kilencben mókás szavakkal kommentálják azt, ami egy elképzelhetetlen bensőben zajlik le, amit olyan tekintet fejez ki, amelyet soha nem támasztottak alá szavak, és soha nem is fognak alátámasztani. Nem ember? Akkor hát mi? Emberként érezni, magát embernek tekinteni, mennyiben különbözik ez attól, hogy: embernek lenni? Ember – nem ember – ember: az az író, aki állatról is, szüntelenül ide-oda futkározik ezeken a skálákon.

90. oldal

[…] a mi kutyánk nem olyan, mint a többi. Miért is lenne olyan kutya, „mint a többi”, ha nincs két egészen egyforma falevél sem?

131. oldal

A szeme, a pillantása volt közvetlen érintkezésünk, közös nyelvünk eszköze.

144. oldal