Clark Ashton Smith amerikai
1893. január 13. (Long Valley, Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok) – 1961. augusztus 14. (Pacific Grove, Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok)
Tudástár · 26 kapcsolódó alkotó · 2 kapcsolódó könyv
Katalógusnév | Smith, Clark Ashton |
---|---|
Nem | férfi |
Képek 2
Könyvei 12
Kapcsolódó sorozatok: The Collected Fantasies of Clark Ashton Smith angol · Összes sorozat »
Kapcsolódó kiadói sorozatok: MesterMűvek: Klasszikusok Delta Vision · Osiris Könyvek Cherubion · MesterMűvek Delta Vision · Penguin Classics Penguin · Fantasy Masterworks angol
Antológiák 12
Népszerű idézetek
A falu gyógyszerészének titkon szokása volt bizonyos kétes eredetű tinktúrákért a boszorkányhoz fordulni […]
198. oldal - Varangyok anyja
[…] Mindenfelé könyvek gyűltek halomba, csupa ősöreg fóliáns, kígyóbőrbe kötve bronzveretekkel pántolva. A patinamarta kapcsokkal lezárt borítófedelek között borzadályos tanok szunnyadtak: Atlantisz elfeledett tudománya, a Föld és a Hold démonait béklyóba verő pecsétek, az elemek transzmutációjának titkai; némely textusokat a rég letűnt Hyperborea rúnáival írtak, azon az elveszett nyelven, amely eleven ajkakról szólva gyilkosabb volt bármi méregnél és bódítóbb bármi bájitalnál.
10. oldal, Az utolsó varázslat (Cherubion, 2004)
Az egekben oly dolgok kísértenek, melyekkel senki sem ismerkedhetik meg a téboly veszedelme nélkül; s különös torzulmányok járnak-kelnek a Föld és a Hold között, ahol a tejutak egymásba mosódnak. A megnevezhetetlen dolgok gyakran hoztak ránk iszonyatot a múltban; s kétségen kívül így lesz ez a jövőben is. Mert a gonosz, ami a csillagokból jő, nem ugyanaz a gonosz, mint ami a Földön sarjadott.
160. oldal, Az averoigne-i szörny
Halovány arca túl messze van, halálos keblének hava túl távoli, semhogy a szemem valaha lássa. Ám suttogása olykor eljut hozzám, mint valami földöntúli szél, mely a jégfödte pusztaságok horizontját járta be, és elgyöngült a világok közti űrön való átkelésben. És olyan nyelven szól, amit sosem hallottam, de mindig ismertem; szörnyű és csodálatos dolgokról susog, túl a szerelmi vágy eksztázisán. Beszéde nem jó és nem gonosz, kívül esik mindenen, amit a földi parányok hisznek, gondolnak és szeretnek; a levegő, amit szív, a táj, ahol vándorol, a csillagközi tér hidegével zúzos; tekintete kioltja a férfiak szeme világát, mintha napba néznének; csókja pedig, ha valaki elnyerné, úgy ölne és fonnyasztana, mint a villámcsapás.
De mikor nagy ritkán meghallom távoli suttogását, roppant távlatok tárulnak fel előttem, világszéles kontinensek és végtelenbe nyúló óceánok. És időnként dadogok valamit a sok furcsaságról, amit a fülembe súg; bár senki sem veszi szívesen, nem hisz benne és nem hallgatja meg. És ahogy múlnak az évek, egy keserű hajnalon elindulok majd, követem hívását; kifürkészem hófehér messzeségének végzetes varázsát és elenyészek szeplőtelen határtalanságában.
17. oldal A hyperboreai múzsa
Mindenfelé könyvek gyűltek halomba, csupa ősrégi fóliáns, kígyóbőrbe kötve és bronzveretekkel pántolva. A platinamarta kapcsokkal lezárt borítófedelek között borzadályos tanok szunnyadtak: Atlantisz elfeledett tudománya, a Föld és a Hold démonait béklyóba verő pecsétek, az elemek transzmutációjának titkai; némely textusokat a rég letűnt Hyperborea rúnáival írtak, azon az elveszett nyelven, amely eleven ajkakról szólva gyilkosabb bármi méregnél és bódítóbb bármi bájitalnál.
236. oldal, Az utolsó varázslat
Egy este megálltunk egy sikátorban Uzuldarum egyik szerényebb lakónegyedében, számba venni anyagi erőforrásainkat; és arra az eredményre jutottunk, hogy kettőnknek összesen három pazúrja van – elég egy nagy üveg gránátalmaborra vagy két vekni kenyérre. Megvitattuk a befektetési lehetőségeket.
– A kenyér – érvelt Tirouv Ompallios – táplálja a testünket, új erőt ébreszt elcsigázott tagjainkban, és munkára buzdítja megfáradt ujjainkat.
– A gránátalmabor – mondtam én – megnemesíti a gondolatainkat, megihleti és megvilágosítja elménket, s talán feltárja előttünk a módját, hogyan menekülhetünk meg jelen nehézségeinkből.
Tirouv Ompallios különösebb akadékoskodás nélkül engedett meggyőző érveimnek, és egy közeli italmérés felé vettük az irányt.
95. oldal, Satampra Zeiros története
– Maradj! – nógatta Mére Antoinette. – A lápvidéken hideg a köd, és egyre sűrűbb. Tudtam, hogy jössz, és forraltam a kedvedért egy nagy adag ximesi vörösbort.
Azzal levette a fedelet egy cserépkorsóról, s gőzölgő tartalmát kitöltötte egy jókora kupába. A bíborvörös bor ínycsiklandóan habzott, s csakhamar finom fűszerek illata töltötte be a kunyhót, elnyomva a kevésbé megnyerő kipárolgásokat: a gonoszul bugyborgó katlanét; a félig kiszáradt gőtékét, viperákét és denevérszárnyakét körös-körül a falakon; a mindenfelé felaggatott émelyítő gyomfüzérekét; és szurokból meg hullaviaszból öntött fekete gyertyákét, melyek éjjel-nappal folyamatosan hányták a füstöt a sűrű félhomályban.
– Jó, megkóstolom – mondta Pierre […]
199. oldal, Varangyok anyja
A tenger és az anyaföld, a szférák és a csillagok szellemei álca nélkül jártak-keltek a márványcsarnokokban […] Borzongva szemléltem a szubhumán lények sötét vonaglását a parázstartókból gomolygó füstfellegekben; iszonyodva sikoltottam fel a kolosszális förtelmek láttán, melyek szürke formátlanságban tolongtak a hét színnel vont védőkör körül, kimondhatatlan kínokkal fenyegetve minket, akik a középpontjában álltunk. Nem minden feszengés híján ittam a bort, mit lábon járó tetemek töltöttek ki nekem, s ettem a kenyeret, mit testetlen jelenések szolgáltak föl.
A kettős árnyék