Carlo Rovelli
Tudástár · 5 kapcsolódó alkotó
Könyvei 8
Népszerű idézetek
Ha egy egyetemi hallgató délelőtt az általános relativitáselmélet előadásokat hallgatja, délután meg a kvantummechanika előadásokat, akkor kénytelen-kelletlen arra a következtetésre juthat csak, hogy a tanárai meghibbantak, vagy legalábbis már vagy száz éve nem állnak szóba egymással, hiszen a világnak két, egymásnak szögesen ellentmondó képét oktatják. Délelőtt a világ görbült tér, s minden folytonos benne, délután meg lapos – görbületlen –. és energiakvantumok ugrándoznak benne.
A paradoxon az, hogy mindkét elmélet eszméletlenül jól működik. A természet úgy viselkedik velünk, mint az a hajlott korú rabbi, akit két férfi keresett fel, s kért arra, hogy tegyen igazságot a vitájukban. A rabbi először meghallgatta az egyiket, s azt mondta neki: „Igazad van.” Aztán meg kellett hallgatnia a másikat is, és neki is azt felelt: „Igazad van.” Ekkor a rabbi felesége kiszólt a másik szobából: „De hiszen mindkettőnek nem lehet igaza!” A rabbi elgondolkodott, bólintott, s így válaszolt: „Neked is igazad van!”
52-53. oldal
Az az édes nedű, amely ambróziát éppúgy tartalmaz, mint epét: az maga az élet.
Mindebből csak magunkon elgondolkodva, a tükörbe pillantva értünk meg valamit. Sokkal összetettebbek vagyunk, semhogy azt mentális képességeinkkel megragadhatnánk. Nagyra nőtt homloklebenyünk lehetővé tette a holdra szállást, a fekete lyukak felfedezését, azt is, hogy felismerjük a katicabogarak unokatestvéreit, de ahhoz még mindig kevés, hogy magunkat tisztázzuk önmagunk előtt.
Amikor Einstein meghalt, legfőbb vitapartnere, Bohr a megrendült csodálat hangján beszélt róla. Azután néhány évvel később meghalt Bohr is, és a dolgozószobájáról valaki fényképet készít: a falon egy tábla látszik, s azon egy rajz Einstein gondolatkísérletének „fénnyel teli dobozát” ábrázolja. A legvégsőkig munkált benne az akarat: összemérni magát vele és minél többet megérteni. A legvégsőkig: a kételyig.
29. oldal
Ugyanazokból az atomokból állunk és ugyanazokból a fényjelekből, amilyeneket a fenyők váltanak egymással a hegyekben vagy a csillagok a galaxisokban.
80. oldal (Mi magunk - Befejezésül)
Nem szeretnék úgy élni, mintha halhatatlan lennék. Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok. Csodás Ich will den Kreuzstab gerne tragen kantátájában Bach álomfivérnek nevezi, készséges testvérnek, aki hamarosan eljő, hogy lecsukja a szemem és megsimogassa a fejem.
A haláltól való félelem, úgy tűnik nekem, az evolúció tévedése: sok állat erőteljes rettegéssel és meneküléssel reagál arra, ha közeledik hozzá egy ragadozó. Egészséges reakció, elkerülhetővé teszi a veszélyeket. Ez a rémület egyetlen pillanatig tart, nem tartós valami. A természetes kiválasztás eredményezte ezeket a ritka szőrű, nagy majmokat hipertrofikus frontális lebenyekkel, a jövő előrelátásának túlzott képességével. Kiváltság ez, s bizonyára segít, de ez szembesített bennünket, nagy majmokat az elkerülhetetlen halál látomásával is, s működésbe hozza a rettegés és a ragadozóktól való menekülés ösztönét. Egyszóval úgy gondolom, hogy a haláltól való félelem két, egymástól független evolúciós késztetés esetleges és ostoba interferenciája, nem olyasvalami, ami hasznunkra lenne vagy lenne értelme. Mindennek véges az időtartama. Az emberi fajnak is. („A Föld elveszítette ifjúságát, úgy múlt el, akár egy boldog álom. Most minden nappal közelebb kerülünk a megsemmisüléshez, a sivársághoz”, világít rá Vjásza a Mahábháratában.) Félni az átmenettől, félni a haláltól olyan, mintha félnénk a valóságtól, félnénk a naptól. Ugyan miért?