Boldizsár Iván magyar
1912. október 30. (Budapest) – 1988. december 22. (Budapest)
| Teljes név | Bettelheim Iván, később Bethlen Iván, 1934-től Boldizsár Iván |
|---|---|
| Nem | férfi |
Könyvei 31
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Világjárók · Tények és tanúk · Harminc Év
Szerkesztései 2
Fordításai 17
Illusztrálásai 1
Antológiák 15
Népszerű alkotóértékelések
Boldizsár Iván
Budapesten született. A Pázmány Péter Tudományegyetemen orvosi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott. A harmincas években a Névtelen Jegyző, az éj Nemzedék és a Nemzeti Újság munkatársa volt. 1938-tól a Pester Lloyd szerkesztője. Bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, szerkesztette a Szolgálat és Örás című sorozatot. 1939-ben jelent meg a Gazdag parasztok országa című könyve Dániáról, amelly nagy népszerűségre tett szert. A háborúban karpaszományos őrmesterként szolgált, s a II magyar hadsereg tagjaként hazajött a Dontól, kitüntetést kapott, s ember tudott maradni.1945-től az NPP tagja. 1946-ban a magyar küldöttség tagjaként részt vett a párizsi béketárgyalásokon. Magyarország első UNESCO-képviselője volt. 1945–1946-ban a Szabad Szó, 1945–1948-ban az Új Magyarország szerkesztője. 1947-től 1951-ig külügyi államtitkár. 1951 és 1955 között a Magyar Nemzet főszerkesztője, majd a Béke és Szabadság és a Hétfői Hírlap szerkesztője. Ez utóbbi első számának vezércikkében Boldizsár a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett. A Hétfői Hírlap október 29-i vezércikkét Boldizsár írta: a Véres lap című írás a Nagy Imre-kormány október 28-i politikai intézkedéseit üdvözölte. November 16-án a szovjetek letartóztatták, de a tiltakozások hatására szabadlábra helyezték. 1960-tól a New Hungarian Quarterly szerkesztője, 1968-tól a Színház főszerkesztője. 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese. 1984-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották.
Munkásságának bírálói szerint „A két világháború közt mert baloldali lenni, a II. világháború utáni évtizedekben mert polgár lenni, ebben foglalható össze az ő különös attitűdje. Kellett ahhoz bátorság, hogy szerkessze Kovács Imre Néma Forradalom és A kivándorlás, vagy Szabó Zoltán Tardi helyzet és Cifra nyomorúság c. köteteit”.
1970-ben a Magyar Pen Club elnöke volt, 1972-től az Orsz. Béketanács elnökh.-e. 1984-ben a Nemzetközi Pen Club választotta elnökévé. Országgyűlési képviselő is volt. Én nagyon becsülöm és kedvelem írásait. Személyesen is volt alkalmam találkozni vele, könyveit személyre szólóan dedikálta számomra. A félelem iskolája, valamint a Halálaim c. novellásköteteivel maradandót alkotott 1956-ról, s a Rokonok és idegenek c. Világjárók sorozatban megjelent kötetével Franciaországról, New York, New York c. könyvével a városról számomra emlékezetesen tudósított. Gyermekként, ifjoncként vártam, lestem a televízióban 10 perces útleírás-felolvasásait. Nagyra becsülöm munkásságát, emberségét.
Egyszerűen zavar, hogy a wikipédia róla írt cikkelye egyoldalú és célzatosan hiányos.
Népszerű idézetek
Sokáig szégyelltem, hogy iszom, de azután azt olvastam valahol, hogy az életet nem lehet bódítószer nélkül elviselni.
100. oldal
Az ember nem mutatja ki az érzelmeit. Az örömet még lehet, módjával. De a fájdalmat, a szomorúságot, a félelmet és főképpen a szeretet megmutatását vissza kell tartani. Így tanították a Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról elnevezett híres Lubeck utcai zárdaiskolában, amelyet egyébként Marie-Louise néni alapított.
162. oldal
– Gyere ülj ide a sarokba, hallgass végig. Nincs arról szó, hogy minfden éjjel itthon járnék álmomban. Aki ezt mondja neked, az nem is tudja, mi az igazi honvágy. De amikor az ember már hetek, hónapok óta úgy érzi, hogymegtalálta a helyét az új városban, akkor egyszerre éjszaka az álom hazaviszi Budapestre. Tizenhat év alatt sűrűn jártam haza, kóboroltam a pesti utcákon, bekukkantottam a volt Horváth-kertbe, labdáztam a Vérmezőn, tudod, hogy tabáni gyerekek voltunk. Átmentem az alagúton, rászaladtam a Lánchídre, bementem a pesti Belvárosba, a régibe és a József nádor korabelibe…
409. oldal
A rendházba a kápolnán át lehet bejutni, magyarázta nekem egy nagyon paposan borotvált fiatal férfi a Lágymányoson. A rendháznak vasalt ajtaja van. Csöngessek be, és amikor a kémlelőablakot kinyitják, mondjak egy latin jelmondatot. Talán azért esett rám a választás, mert tudok latinul. „Meg tudod jegyezni felírás nélkül?” – kérdezte a borotvált képű fiatal férfi. Megpróbálom. „Akkor figyelj ide. Így hangzik: Mette linguam tuam in anum meum, carissime pater. Mondd utánam!”
Nem mondtam. Nevettem is, bosszankodtam is. Te tudod, hogy ez mit jelent? – kérdeztem.
„Persze hogy tudom. Azt, hogy nyald ki.” (…)
Elmondtam a latin arcátlanságot.
„Te az enyémbe édes fiam” – hangzott az ajtó mögül. „Ezt a barátságos felszólítást nyilván Tádé atyához intézted.”
40-41. oldal
Vándor mondta először a szerkesztőségben, mindjárt a második bécsi döntés hírére, hogy most vesztettük el igazán Erdélyt. Ezt éreztük mi is, Szabó Zoltánnal, Kovács Imrével, de még egymás között is nehezünkre esett ilyen könyörtelenül kimondani. Örültünk Kolozsvárnak, Nagyváradnak, Székelyföldnek. Emlékszem, levettem a polcról Adyt és elolvastam a Kalota partjánt. Jártam ott Kereszturyval és Németh Lászlóval ama erdélyi utunk végén. A szívünk szakadt bele akkor, hogy ezek a „pompás magyarok”, „nyugodt, nagyságos arcok, ékes párták leesni-akarók” idegen országban élnek. Most ez megint magyar lesz. Nem lehetett nem örülni. Nem lehetett nem kétségbeesni, hiszen minden gondolatunk, vágyunk az volt, minden titkos és lehető nyílt cselekedetünk azért volt, hogy a németek veszítsék el a háborút. Mégis akkor erősebb volt az öröm ; az egész ország ujjongott. Még végiggondolni is nehezünkre esett, hogy a trianoni igazságtalanságot az a hatalom tette jóvá, amely maga a történelmi igazságtalanság.
a Huszadik század 1913-as évfolyamából…kincsre leltem. Nemcsak a szót találtam meg, de Braun Róbert szociográfiai kérdőívét is. Mert ki másnak a cikkében olvashattam ott, a Bercsényi utcában a szociográfia szót, mint Braun Róbertében. A cikk címe: A falu lélektana…
21. oldal
Boldizsár Iván: A lebegők Egyéni és nemzedéki önéletrajz századunk harmincas éveiből
