Bodor Béla magyar

macska

csücsül a vámpír nagymamája
hintaszékben kandallóduruzsban
szürke macskát horgol magának

horgol neki hetykefület cirmibajuszt
a torkára dorombicapihéket
hátára köpködőgubancot

horgol neki levegőt söprő alamuszifarkat
meg hegyes kis macskapöcsöt
ingó-bingó cicamogyorókkal

akkor aztán megpöcköli a hetykefülét
gucugucuzza a dorompicapihéit
megborzintja a köpködőgubancát

ráfúj az alamuszifarkára
és a cica készen van

akkor a vámpír nagymamája
azt mondja nna

a víziló ha könnyezik
ki látja azt a víz alatt
sűrű iszapba rejtezik
mozdíthatatlan kődarab

A horror metafizikája I.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

1937. máj.-jún.

Ki ismer engem és szeret,
temesse ezt a versemet
zsigerek, csont és toll alá,
előbb, mint jövőnk mondaná;

s ha elméjében feldereng
az eszméletlen szürke csend,
akkor ássa ki, mint az eb,
rágja szét, és ne értse meg.

József Attila palimpszeszt

a horror metafizikája II.

rajzoljon nekem pontuszi
komor szirtfokot kedves
Mr. Blake kék legyen s nyuszi
csücsüljön rajta nedves

orrocskáját mintázza egy
Temzén horgonyzó bárka
macskájáról nagy ronda hegy
legyen mögötte nátha

kísértsen kézzelfoghatóan
mindenik ködpamatban
s a szirt mögötti lomha tóban
ússzon kivénhedt vadkan

átláthatunk majd izmainkon
a csontokig a pőre
fehér árnyékváz mint a bimbón
vedlett százlábú bőre

valami belső légvonatban
remegni látszik nedvek
áramolnak a láthatatlan
hajszálcsövekben leplet

terít a nőbeteg magára
Mr. Blake érti önt
átkozódik s Dögvész! kiáltja
megposhadt hitvesek előtt

habár nagyúri sarj honos
a jobb körökben matt
szöszke pihéktől bársonyos
márványló bőr alatt

ős Valois-vér csörgedez
kitetsző kék erekben
szélhámos persze ámde ez
illik is hozzá lebben

topánja hogyha lép a zár
nem is csikordul hogyha
egy rejtekajtót fenn kitár
s besurran lent a konyha

főzelékgőzében lapul
a zsákmányolt irat
rőt borítékban a vadul
megtört pecsét alatt

különös levél egy helye
sincs amely rád ne nézne
változtasd meg élted node
Rilke úr mit vesz észre

ezen a szobron kentaurt
ábrázol néhány taggal
túltett Apollón karba szúrt
injekciós tű asztal

előtte szék és rajta ínség
párolgó tálakon
merítsen hölgyem a segítség
(falvédőkről tudom)

közel jár így kínál a vámpír
nagymamája a tört
kariatida-karra ráír
egy bűvös női kört

egy pillantást vet és a ládák
leomlanak a gőz
s a víztől gyöngyöző saláták
gyűrött smaragdja közt

a vámpír töppedt vérfejét
balra fordítva látja
hogy bús vigyorba rándul épp
a korpusz pléhpofája

s a hölgy a falnak tántorul
orrában oxigénnel
az infúziót álnokul
ragtapasz tartja fényjel

fakad fel és a retkeken
verődik míg a konyha
tűzhelyfénye hull odalenn
a vérrel írt sorokra

a horror metafizikája II.

cherchez la femme – azaz keressen az asszony

Ha a nők üvegből lennének,
az bizonyos szempontból jó volna.
Lehetne bennük mindenfélét tartani.
Konyakot, bort, egresbefőttet.
Az ember a nőt megdöntené,
leinna belőle,
és látszana, hogy még mennyi maradt.
Mikor teherbe esnének,
kezdene bennük valami
világítani egy kicsit.
Aztán egyre inkább,
ahogy hasasodnának, mint a villanykörte.
Amikor pedig megszültek,
nem aludnának ki egyből,
csak szép lassan halványulnának el.
És a gyerekek soha,
érted? soha nem lennének üvegből.
Hogy egy cseppet sem lehessen
leinni belőlük.

Stéphane Mallarmé levele Bill Clintonnak

Midőn a kis kolibri nyelvét a szirmok édes
kútjában megfüröszti, hunyván apró szemét
mint pillangó lebeg, benső tájak felé les:
sokmilliárd madár elcsöndesül, s e nép

mind egyfelé figyel, egy szürcsölésre hallgat,
billent fejjel mered fel sok büszke hattyunyak,
s a józan, szent vizek peregnek, mint a harmat,
ahogy egyszerre rázzák ki nedves tollukat;

a jóllakottak és – gyümölcsbe nem harapva –
az éhen maradók lelnek közös zamatra
tudós hiányukon, mit most figyelmük pótol;

s bár múlik a varázs, amint betelt a csöpp begy:
a szárnyasnép legott emlékharmatba kóstol;
madárkánk fenn dalol, jácintunk összetöpped.

FOLYTATÓDÓ LÉGZÉS

a lópofákon szánkázott a napfény
az oszlatóék még kivárt
nem voltak fák a futballpálya mentén
átvizsgálták a basszgitárt

az ócska nagydob belsejébe rejtve
kék villanyizzó lüktetett
egy régi tűzből szálldogált a pernye
a Cream-től szólt a Take it back

hatvannyolcas őszi sanzon

Öt évig jártam esztétikára. Maga egy közönséges piás. Gondolkodik, hogy jusson valamire, és amikor jutott valamire, berúg, hogy elfelejtse. Tipikus.

Talán úgy kellene mondani, hogy vannak emlékeim, amiket meg kellene próbálni történetté látni.

Nem lehet életszerűen meghalni.