Bódás János magyar

Vad ostor ver ezer év óta,
seb a testünk. Sötét verem
volt nékünk mindig Európa.
Békülj ki velünk Istenem.

Add, végre legyen jobb napunk,
szebb álmunk, tejünk, kenyerünk,
hisz már-már sírba roskadunk.
Úr Isten békülj ki velünk.

73. oldal

Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy megmutathasd, hogy mennyi szeretet van benned.

9. oldal

Édes, illatos volt a lét. Hogy mi volt a titka? Most tudom: szívem, szám, szemem ártatlan volt még s tiszta.

33. oldal

Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kinek fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

239. oldal

Végtelenség

Az Isten belefér egy röpke percbe, –
és mégis végtelen időt betölt.
Őt hordozza a testek csöppnyi sejtje, –
mégis szavára mozdul ég s a föld.

Az Isten az, ki könnyű csendes álmot,
s csillagokat ostromló vágyat ad, –
s míg roppant változásokat igazgat,
megolvasgatja a hajszálakat.

487. oldal

Hallgatás

Ha szólsz, röviden szólj,
s mindig tömörebben.
A hallgatás érvel
leghitelesebben.
Legszebben elmondja,
amíg a száj hallgat:
mosoly az örömöt,
sóhaj a fájdalmat.

438. oldal

Református reformáció

Megőriztük a Hitvallást s az Igét századokon át,
tisztán és híven.
De csak könyvekbe zárva!–mert szívünktől nyelve,
szelleme már-már idegen.
Nem éljük, amit vallunk, (mint az ősök)
utunkban a Lélek már nem vezet.
Bár mindnyájunk közös célja a Béke,
de utána a Pénz s az Élvezet.
Üresedik a templom, nincs imádság
asztalnál, ágyban, üzemben, mezőn.

Isten népére nem ismerhet immár
bennünk a világ. Rosszul áll a pör:
vádjait szaporítja ellenünk sok
millió „Minőségi Ellenőr”.
Úszunk az árral, számunkra is sorra
ezrével nőnek az uborkafák, s kapaszkodunk,
mert nagy erővel vonz a
fösvény, úrhatnám kispolgáriság.
A múlthoz képest hol van a minőség?
Hiába van papíron igazunk,
hiába mondjuk tisztán az Igét, ha
a cáfolata sokszor mi vagyunk!

Bizony, bizony, a „Semper reformari”
ideje jött el s elsősorban ránk!
Nem szekta, „izmus”, Róma most a kérdés:
bennünk lobbanjon újra fel a Láng,
a szent Láng, ami őseinkben égett,
mitől sok fásult szív tüzet fogott
s áldozva szolgálták a hazát s népet,
szerények, tiszták voltak, s boldogok.
Itt az idő, hogy a Lélek vezessen
s azt tegyük, amit az Úr ma ránk kiró:
nékünk kell újjászületnünk, úgy lesz csak
majd református reformáció!

703. oldal

Talán az ősi tűz szállotta meg,
mert pünkösd reggelén, első harangszóra
kertünkben mámorosan ünnepelt
kigyújtva lángját, a PÜNKÖSDI RÓZSA.

94. oldal