Blazse Koneszki macedón

Emlék

Hadd ne űzzelek, mint az okos őzet,
ne tartsalak kezemben, mint galambot –
inkább elrejtelek szivemben,
ott rejtőzz, mint fészkén a fecske,
őrizlek, titkos emléket, örökké
rettegve majd, hogy elfelejtelek.

12. oldal, Az ismeretlen nőhöz (részlet), Tandori Dezső fordítása

Az öregasszony

Rokkánál egész nap, ül néma szavakkal.
Este a kapuban, magakorúakkal.
Lüktet csak a csöndes utcácska sötétje.

Hazamegy mindenki. Ö meg, egymagában,
elüldögél még a teljes némaságban.
Lüktet csak a csöndes utcácska sötétje.

Figyeli a homályt, hogy sűrűsödik meg.
Véli: lépteket hall; ismerősök jönnek.
Lüktet csak a csöndes utcácska sötétje.

Szívbemarkoló perc! Reggel, megébredve,
akkor is ezt várja: jöjjön már az este.
Lüktet csak a csöndes utcácska sötétje.

Föláll mégis, bemegy – a vége mindig ez.
„Jó éjt” csikorogja a kapun a retesz.
Lüktet csak a csöndes utcácska sötétje.

Tandori Dezső fordítása

36. oldal

Reuma

Egy angyal kalapáccsal veri a jobb térdemet.
– Nem azért ütlek, hogy meggyógyítsalak – mondja –
azért ütlek, mert ezt mondták, megparancsolták.
Meghagyták, hogy üssek, vágjak, püföljek,
s mind csak egyazon helyre, napokig, évekig.
Elfáradtam már ettől az egyhangú tennivalótól.
Bocsáss meg, kérlek, hogyha fáj.

Fehér Ferenc fordítása

92. oldal

Föláll mégis, bemegy – a vége mindig ez.
„Jó éjt” – csikorogja a kapun a retesz.
Lüktet csak a csöndes utcácska sötétje.

36. oldal, Az öregasszony (részlet), Tandori Dezső fordítása

HIDEG

Ma este, odakint: nagy hideg, harsog a fagy. Az ég derült, jeges az utcákon a hó. Későn igyekszem hazafelé. Hegyes tűkkel szurkálja arcom a tél. Aztán: a meleg szoba fogad. Könyvet veszek elő, hadd olvassak pár oldalt, aztán jöjjön az álom. Még nem melegedtem meg, szikrázik testem hidege. S hirtelen egy gondolat – oly tiszta és fagyos – : hogy oly természetes ez a magány, a magányom, ennél nincs ésszerűbb, mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Ma éjszaka lassan megfagy bennem a vér, mert minden meg fog fagyni köröttem.

Tandori Dezső fordítása

97. oldal

Markó temploma
          Engesztelésül a hetven gyermekért, aki meghalt
          várának építésénél, Markó emeltetett hetven templomot.
          Népi legenda

Rejtekhelyen rakattam templomot,
hogy magányosan állja az időt,
hogy beszéljen majd rólam templomom.
Ti rombolók, ezüstöt, aranyat
nektek nem ád, csak homályt, hideget,
akár a lélek, ha komor.

Kertjét először lépve át,
lábam alatt úgy sírt a kockakő,
hogy megálltam hirtelen –
minden vércsöppömet sötét csönd verte meg,
s vele rám jött a borzadály.
Kőszent a kapu mindkét oldalán
dermedő szemével
föltartott tenyérrel
megintett háborogva: ne tovább!

De én konokan léptem az ív alá,
s mintha csak most döbbennék önmagamra,
néztem magam köré,
és megmozdulnak íme a falak –
s ahogy megindulok, homályos alakok
fogadva elém hajlanak a rejtekükből,
hallgatag mind és merő iszonyat,
orcák és rajtuk észvesztő gyötrelem,
eltorzult harcosok dárda és kard között,
siratóasszonyok: előttük ravatal,
testek: tüzdelve nyíllal hánytorognak,
végső leheletük és kínjuk szörnyű fenség,
processzióban sodródó kisdedek
barkával, fűzvesszővel sírdogálnak.
Megyek már öntudatlanul,
már körbe vesz az emberáradat,
befon a lidérc-láncolat,
némán is követel valamit.

Beszéljetek! – szólítom őket.
S íme az ív alá a csönd leomlik,
maradok egyedül, mert elvonul
tudatom kisértete, meglapul
zajtalanul a falak hidegében.
Állok oltár elé, esedeznék az Úrhoz
még mindig tébolyogva,
s ím, tiszta női sírás szakad a kupoláról:
Rákhel emeli karjait,
tördeli ujjait,
a zsenge mátkapár fölött siránkozik,
búsul a mindenségben.

Lesújtva elhagytam a templomot,
s lépkedve lefelé,
éreztem. tagjaim az oszlopok,
hajlásaim az ívek,
és bennem a templom üres hidege,
de ráeszméltem arra is:
lakóim már a homályló alakok,
s nincs irgalom, az emlék nem hagy el.

Kiáltok: mécset gyújtsatok! –
de szívem hamu, a tűzhely elhamvadott.
Megyek, csak megyek s tudom:
viszem síromba is e templomot.

Nagy László fordítása

52-54. oldal