Bengt Danielsson svéd

…a kenguru furcsa állat, ugrálva fut és állva ül…

190. oldal, Tizenharmadik fejezet, Az Északi Terület (Gondolat, 1967)

Mióta Victoria határát átléptük, az út mellett két-két angol mérföldre egymástól szellemes feliratú táblák figyelmeztettek a tűzveszélyre. Néhányat feljegyeztem:

A GYUFÁNAK FEJE VAN, DE ESZE NINCS.
TŰZ ELLEN VÉDELEM A JÓZAN ÉRTELEM.
A TŰZ SZÍVTELEN LÁNGOLÁS.

99. oldal, Hetedik fejezet, Kalandok a keleti parton (Gondolat, 1967)

Külön csoport a félvérek – helyesebben kevert vérűek – csoportja, amely az asszonyhiánynak köszönheti létét. Erre utal a környéken divatos szólásmondás: „A szükség a találmányok anyja és a félvérek apja.” Egy kutató, aki vagy harminc évvel ezelőtt járt Ausztráliában, nyíltan kimondja, hogy ott csak kétféle fehér ember van: olyan, aki bevallja, hogy színes asszonnyal él, és olyan, aki ugyanígy tesz, de tagadja. Mióta a repülőjáratok, a rádió, a hűtőszekrény, az újonnan épült utak, a terepjáró kocsik, no meg a bifsztek-tehenek jó ára kellemesebbé tették az ottani életet, valamennyire javult a helyzet: most* hatvan fehér asszony is jut száz férfira. Pár év óta törvény tiltja a fehéreknek a színes asszonyokkal való együttlakást, sőt, a futó kapcsolatot is, de mivel csak tettenérés alapján lehet feljelentést tenni, és egy-egy rendőrnek körülbelül 25 000 négyzetkilométeres területe van, elég nehéz a törvénynek érvényt szerezni. A távolabbi farmokon élő telepesek meg éppen fütyülnek rá.

*a könyv 1960-ban jelent meg

205-206. oldal

– Úgy látszik, különbözők a fogalmaink az utak jóságáról – mondtam.
– Az meglehet. Annyi bizonyos, hogy mi, ausztráliaiak, nem mondjuk rossznak az utat, amíg a kocsiajtó magától ki nem nyílik.
Csak úgy dülöngéltek a nevetéstől mind a ketten, és eltűntek a zuhanyzóban, ahol jó órát töltöttek, míg bőrük és hajuk eredeti színét visszanyerte.
A másik három autós, aki ugyancsak Nyugat-Ausztráliába tartott, meg nem foghatta, miért érdeklődöm annyira az út iránt, miért akarom tudni, milyen kellemetlenségek várnak rám. Igazi ausztráliai könnyelműséggel vágtak neki az utazásnak, azzal a jelszóval, hogy „sose volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna”. Térképet se vittek magukkal.
– Minek az? – kérdezte a vörös hajú bukméker, aki amerikai luxuskocsin utazott. – Se elágazás, se kereszteződés nincs egészen a sivatag túlsó oldaláig, ha meg már ott van az ember, hát legföljebb kérdezősködik.

125. oldal, Kilencedik fejezet, A Nullarbor-sivatagban (Gondolat, 1967)

A területnek majdnem a harmadrésze sivatag, de Alice Springs környékén és Darwintól délre van valami füves puszta, szavanna, ahol igen sok a mulga-bozót. Az se ideális legelő ugyan, de a mennyiség kárpótol a minőségért, a kétszázötven marhatenyésztő nem kevesebb, mint 250 000 angol négyzetmérföldön osztozik, ami megfelel 625 000 négyzetkilométernek. Az ilyen csillagászati számok, persze, nem mondanak sokat, de talán könnyebb elképzelni a terület nagyságát, ha még hozzátesszük, hogy jóval nagyobb például Franciaországnál. Az elosztás itt se történhetett igazságosan: van, akinek akkora föld jutott, mint Belgium, és van akinek be kellett érnie kevesebbel, de a legkisebb birtok is nagyobb Luxemburgnál.

184. oldal, Tizenharmadik fejezet, Az Északi Terület (Gondolat, 1967)

Jogosabb a másik ellenvetés, hogy – a megtérítendők kicsiny számát tekintve – a misszió túlságosan drágán fizet a lelki üdvükért. Kétségtelenül sokkal nagyobb azoknak az őslakóknak a száma, akik az új életformához nem tudtak alkalmazkodni, és belehaltak a civilizálódásba, mint a megmentetteké. A hittérítők módszere három szempontból kifogásolható. Nemcsak az emberiesség szempontjából helytelen, de akadálya is annak, amit célul kitűztek, hogy minél többet téríthessenek meg az őslakók közül.
Az első hiba, hogy túlságosan siettek az őslakók régi kultúrájának eltörlésével. Minden szokásukat, elképzelésüket bűnösnek, az ördögtől eredőnek ítéltek, ahelyett hogy igyekeztek volna fokozatos átmenetet teremteni, és ahol csak lehet, megtartani a régit. Ezért aztán a megtérés minden egyes esetben szorongás, félelem okozója, sőt, fölösleges harcokat, ellenségeskedést támaszt egyazon család vagy törzs megtért és pogány tagjai között.
Másodszor: a hittérítők egyszerűen azonosították a kereszténységet az angol kispolgári életformával, mintha lelkük üdvössége azon múlna, hogy teáznak, zuhanyoznak, kőházban laknak-e.
A rájuk erőszakolt életmód lerontotta szervezetük ellenállóképességét, hajlamossá tette őket a tüdővészre, olyannyira, hogy két állomás kénytelen volt beszüntetni a munkáját, egyszerűen azért, mert a hívek kihaltak.
Harmadszor: néprajzi, társadalomtudományi és pszichológiai ismeretek híján nagyon ritkán sikerült olyan értelemben megváltoztatni a dolgokat, ahogyan szeretnék, és oktalan buzgalmuk sokszor éppen annyi konfliktust, szerencsétlenséget és erőszakoskodást okoz, mint más ausztráliai államokban a telepesek önzése és kíméletlensége.

110-111. oldal

1953-ig a félvéreknek nem volt polgárjoguk, a tiszta vérű színeseknek mind a mai napig* nincs. A félvérek ma már törvény szerint egyenrangúak a fehérekkel, joguk van a két nagyvárosban lakni, gyermekeiket beírathatják az iskolába. De hogy hányan élnek ezzel a jogukkal, azt még pontosan nem tudjuk: állítólag mindössze ötszázan. A többi néhány ezer vidéken él, szétszórtan. És a „teljes jogú” félvér is csak az Északi Területen érvényesítheti újonnan szerzett jogait, mert minden államnak külön törvénye van. Ha valamelyikük jámbor tudatlanságában átlépné a dél-ausztráliai határt, ott rögtön a feketék közé sorolnák, mert az ottani törvény nem tesz különbséget kevert és tiszta vérűek között. Nyugat-Ausztráliában pedig be kellene bizonyítania, hogy négy nagyszülője közül csak egy volt színes.

*a könyv 1960-ban jelent meg

206. oldal

Semmi kétség: az Ooldeában elkövetett hibákat Yalatában megismétlik, ráeröltetnek az őslakókra egy idegen és számukra káros életformát, s ami a legnagyobb baj, ha sikerülne is tökéletes nyárspolgárokat nevelni belőlük, a fehérek akkor se tekintenék egyenrangúnak őket, mert a faji előítélet éppen olyan általános és megrögzött ebben az államban is, mint Új-Dél-Walesben vagy Victoriában. Akaratlanul arra kellett gondolnom, hogy a hittérítők jobban tették volna, ha előbb az ausztráliai fehérekből nevelnek jó keresztényeket.

118-119. oldal, Nyolcadik fejezet, Be nem töltött hivatás (Gondolat, 1967)

Az a mintegy ezer főnyi kevert vérű victoriai bennszülött és a kétszáz, akiket a tiszta vérűek közé soroltak (ha nem is a legmegbízhatóbb adatok alapján), még elesettebb, iszákosabb, gyámoltalanabb, mint új-dél-walesi boldogtalan sorstársaik. Noha Victoria a száz évvel ezelőtt talált mesés aranykincsek jóvoltából Ausztrália leggazdagabb állama, és – tekintve a színesek csekély számát – a költség igazán jelentéktelen volna, a kormány semmit se tesz az érdekükben. Annyira nem érdekli az őslakosság ügye, hogy még hivatalt se szervezett a védelmére.
Tasmania csábított ugyan közelségével, de mégis elhatároztam, hogy törlöm a programomból, mert ott nincs bennszülöttprobléma. A látszólag szerencsés helyzet egyszerűen abból adódik, hogy a szigeten már nincsenek őslakók. 1870 körül halt meg az a három, aki a rettenetes irtóhadjáratot túlélte.

102. oldal, Hetedik fejezet, Kalandok a keleti parton (Gondolat, 1967)

A társaság ekkor már több mint egy hónapja időzött Tahitin, és mindenkinek bőven volt ideje, hogy meghányja-vesse helyzetét, és terveket szőjön a jövőre. Nyilvánvalóan a kilenc lázadó lehetett a legnyugtalanabb, mert bár egészen bizonyosra vették, hogy Bligh-nak és embereinek nincs esélyük az életbenmaradásra, ugyanakkor tisztában kellett lenniük azzal, hogy a Tengernnagyi Hivatal bizonyos idő múlva kötelességszerűen egy másik hajót indít útnak, amely megkísérli kinyomozni, mi történt a kenyérfa-expedícióval. A legokosabb lépés természetesen az lett volna, ha követik Christian példáját, és útra kelnek egy elhagyatott és hozzáférhetetlen sziget felé, Tahititól olyan messze, amilyen messze csak eljuthat egy nagy vitorlás csónakon. De úgy látszik, ilyen gondolat egyikük fejében sem fordult meg, valószínűleg azért, mert mindnyájan abban a jól ismert és találó szóval „polinéziai paralízisnek” nevezett betegségben szenvedtek, amely még ma is általános, és a legfőbb tünete, hogy aki elkapja, képtelen elegendő erőt összeszedni, és felszállni egy hazainduló hajóra.

226-227. oldal, 8. A törvény hosszú karja