Beata Bishop

Nehéz de szükséges feladat elfogadni a másik ember másságát és szeretni, noha nem olyan, mint mi magunk és máskép látja a világot.

50. oldal

Emlékszem, sok évvel ezelõtt, nehéz belsõ csaták idején sorozatosan azt álmodtam, hogy valaki vagy valami üldöz, én rohanok elõle, de hiába, már-már utolér az üldözõ – ám szerencsére mindig idejében felébredtem. Aztán a jelek szerint tudattalanom, amely az álmokat üzenetként küldte, megunta a dolgot, és a következõ álomban földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam tovább futni. Jeges pillanat volt, még most is emlékszem rémületemre. Mivel nem tudtam elmozdulni, kínomban hátranéztem – és nem volt ott senki. Saját magam elõl próbáltam elfutni, saját lépteim visszhangja üldözött. Ott és akkor megfogadtam, hogy ezentúl mindig szembenézek a valósággal, aztán majd eldöntöm, hogy mihez kezdek vele. Soha nem bántam meg.

Furcsa emberi szokás, hogy élénken emlékezünk mindenre, ami rosszul sikerült a közeli vagy távoli múltban, ám sokkal ritkábban idézzük fel a szép, örömteli, felemelõ pillanatokat. Hadjáratunk elsõ lépéseként ezt a káros tulajdonságot állítjuk a feje tetejére. A lecke: észrevenni és megjegyezni a pozitív élményeket, akármilyen aprók! A szerszám egy egyszerû notesz, amelybe két héten keresztül naponta lejegyzünk minden megtapasztalt pici örömöt, mint amilyen egy kisgyerek sugárzó mosolya, a szokatlanul pontosan érkezõ busz, a kedves kiszolgáló a zsúfolt üzletben, a szürke felhõk között felcsillanó kék ég (ezt persze lehorgasztott fejjel nem lehet észrevenni). A két hét hétvégére meglepõen sok szép élmény gyûlik össze a noteszban, pedig nem a világ változott meg, hanem mi tanultuk meg észrevenni az élet kis ajándékait. E gyakorlat szükséges másik fele leszokni a régi negatívumok rágcsálásáról. 'De rosszul bánt velem X., pedig én…' – ismerjük a szöveget. Nos, a régi csúfságokat nem kell, nem is lehet elfelejteni, ám amikor felmerül valami ezerszer megrágott hajdani rossz emlék, egyszerûen felismerjük, rábólintunk azzal, hogy ezt már elintéztük, nincs mit hozzáfûzni, és hûvösen továbbmegyünk.

Eszerint csak olyat együnk, amiből nem vettek el semmit, amihez nem tettek hozzá semmit, és ami elromolna, ha nem ennénk meg frissen – vagyis szöges ellentéte mindannak, amit az átlag szupermarketben találunk.

13. oldal

Tény – amit már Dr. Gerson idejében is tudtak –, hogy a legtöbb rákos betegnél lassú az anyagcsere. Ezt a problémát főleg a vezetékes víz tisztításához nagyban használt klór, és ami ennél még rosszabb, a fluor okozza. Mindkettő jódot von el a pajzsmirigyből, ezáltal csökkentve annak megfelelő működőképességét.

215. oldal

Kávé, pirítós, cigaretta: szájba vehető vígaszcuclik a megrázkódtatástól és kiszolgáltatottságtól szenvedő, rémült, középkorú csecsemőnek.

Eljön a pillanat, amikor az örömhöz már nincs szükségünk másokra, mert hirtelen felfedezzük, hogy egy rendkívüli világban élünk, ahol van mire rácsodálkozni, van mit ünnepelni. Egy régi perzsa közmondás szerint, ha van két tallérod, az egyikért vásárolj kenyeret, a másikért vegyél virágot a lelked számára. Körülbelül ez a helyes egyensúly. A fájó ûr legjobb ellenszere észrevenni a lét körülöttünk elterülõ mérhetetlen gazdagságát. Ám ehhez bátorság kell, és annak felismerése, hogy mi teremtjük meg valóságunk nagy részét, aszerint, hogy milyen – fõként pedig mekkora – lencsén át nézzük a világot. Figyelni a felhõk balettjét egy szeles reggelen, a lombtalan téli fák gyönyörû vázát, az aszfalt repedésében viruló bátor kis gyomot (egyik kedvenc örömöm), amely közli, hogy a látszat ellenére termékeny élet van az élettelen járda alatt, és ha egy szép napon felszednénk az aszfaltot, helyette hamarosan zöld szõnyegen baktathatnánk.

Dr. Gerson nem tett mást, mint hogy a sejtanyagcsere alapvető funkcióira és az egészséges élő sejt szükségleteire épülő, komplex terápiás rendszert alkotott, amely lépésről lépésre állítja helyre az egészségtelen életmód, a környezeti ártalmak okozta károsodást, a krónikus, vagy más szóval élve „civilizációs” betegségek alapját.
Dr. Békési Andrea

12. oldal

Táplálkozástudományi diploma nélkül is tudjuk, hogy minden cukorfajta hizlal, és hogy a rengeteg kész élelmiszert felhasználó modern nyugati étrendben túl sok a cukor. Azonban, ami a táplálkozásra vonatkozó hivatalos politikát illeti, az ilyen alapvető tényeket gyakran félresöprik kereskedelmi okokból, amelyek sokszor ütköznek a közegészség érdekeivel. Ilyenfajta ütközést váltott ki nemrég az a kérdés, hogy a WHO szerint mi az élelmiszerekhez biztonságosan hozzáadható cukormennyiség felső határa. Erről az esetről T. Colin Campbell professzor számolt be „The China Study” (Kína-tanulmány) című könyvében, amelyből a szerző engedélyével idézzük jelentését: „Az élelmiszerekhez hozzáadható cukorra vonatkozó javaslat ugyanolyan felháborító, mint ami a fehérjéről szólt. Amikor az FNB (Food and Nutrition Board, Élelmiszer- és Táplálkozásügyi Igazgatóság) közzétette jelentését, a WHO (World Health Organization) és a FAO (Food and Agriculture Organization, Élelmiszerügyi és Mezőgazdasági Szervezet) által felállított szakértői bizottság éppen befejezte új jelentését az étrend, a táplálkozás és a krónikus betegségek megelőzésének témájáról. Philip James professzor e bizottság tagja volt, és a bizottság szóvivőjeként ő nyilatkozott az élelmiszerekhez hozzáadható cukorra vonatkozó javaslatról. A jelentésről keringő előzetes hírek szerint a WHO/FAO már-már ott tartott, hogy 10 %-ot javasol az élelmiszerekhez hozzáadható cukor felső határaként, jóval kevesebbet, mint az amerikai FNB csoport által lefektetett 25 %. A vitába csakhamar belefolyt a politika, amint az élelmiszerekhez hozzáadható cukorra vonatkozó korábbi jelentések kapcsán is megtörtént. A WHO vezérigazgatói irodájából kiadott híradás szerint a cukortermelők és cukorgyárak érdekeit képviselő, USA székhelyű Sugar Association (Cukortársulat) és a World Sugar Research Organization (Cukorkutató Világszervezet) erőteljes lobby-hadjáratot indított abból a célból, hogy lerontsa a WHO jelentés hitelességét és megakadályozza közzétételét. A londoni Guardian napilap szerint az USA cukoripara azzal fenyegetőzött, hogy 'térdre kényszeríti a WHO-t', ha az nem mond le az élelmiszerekhez hozzáadható cukorra vonatkozó javaslatáról. A WHO tagjai ezt a fenyegetést zsarolással egyértelműnek tekintették. Az USA-székhelyű csoport nyilvánosan még azzal is fenyegetőzött, hogy megpróbálja rábírni az amerikai Kongresszust a WHO-nak adott 406 millió dolláros állami támogatás csökkentésére, ha a világszervezet kitart az alacsony, 10 %-os felső határ mellett. Jelentések szerint…. a Bush kormány hajlott arra, hogy a cukoripar pártját fogja… És így jelenleg az élelmiszerekhez adható cukor kérdésében két 'biztonságos' felső határunk van: 10 % a nemzetközi közösség számára, és 25 % az USA számára.”

Ez Campbell professzor kesernyés végkövetkeztetése. A hivatalos állítások ellenére az amerikai népet sújtó elhízási járványt szemmel láthatólag nem csak az elégtelen testgyakorlás okozza.

134. oldal

Annak alapján, amit a táplálkozás hatásáról már ma tudunk, őrültségnek tűnik a krónikus betegségekkel harcra kelni anélkül, hogy a betegek szokásos táplálkozását ne elemeznénk részletesen, fel ne javítanánk.Pedig ma ez történik.Az orvosok egyetlen mentsége a tudatlanság.