!

Bartók Imre magyar

1985. március 30. (Budapest) –

Wikipédiahttps://hu.wikipedia.org/wiki/Bart%C3%B3k_Imre

Könyvei 11

Bartók Imre: A patkány éve
Bartók Imre: Láttam a ködnek országát
Bartók Imre: A nyúl éve
Bartók Imre: Jerikó épül
Bartók Imre: Alfonz és az űrlények
Bartók Imre: Fém
Bartók Imre: A kecske éve
Bartók Imre: Goebbels
Bartók Imre: Rilke
Bartók Imre: Paul Celan

Kapcsolódó sorozatok: Virágba borult világvége

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Dasein Könyvek, Szeretek olvasni!

Fordításai 41

Stephen King: Rémálmok bazára
Lara Parker: Angelique hagyatéka
Clive Barker: A vér evangéliuma
Lara Parker: Salem kísértete
Elizabeth Adler: Vidéki menedék
Rachel Hartman: Árnypikkely
Michael Peinkofer: A griff bűvöletében
Neal Shusterman: Everlost
Michael Peinkofer: A sárkányok szövetsége
Michael Peinkofer: A griffek visszatérése

Antológiák 1

Turi Márton (szerk.): Utópia 501

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

A halottak több virágot kapnak, mint az élők, mert a megbánás mindig erősebb, mint a hála.

(első mondat)

7 hozzászólás
>!
Kuszma P

A jelentéktelen dolgokat nem azért kell félretolni, hogy helyet kapjanak a jelentősek, ilyenek ugyanis nem léteznek, hanem azért, mert a jelentéktelen dolgok jelentéktelenségének felismerése bepillantást enged a világ működésébe.

18. oldal

>!
Kuszma P

A szív és a pénisz egyazon elven működnek, egyszerű tömlő mindkettő, az egyik hiába igyekszik, képtelen bármit is érezni, a másik nem is akar.

65. oldal

Kapcsolódó szócikkek: pénisz
15 hozzászólás
>!
Garaczi_László IP

Az írás a legelső találkozástól kezdve az abszolút tékozlás, egy semmi és senki felé tartó kommunikáció, rosszul tervezett folyószabályozás metonímiája, hasábok, csövek, tákolmányok számolatlan keresztlécei, aládúcolatlan csatornák, amelyekben elveszve, mint buborékok a nyelőcsőben, ott görnyednek a kerekded, ügyetlen betűk, hogy, mint a kabbala meséjében, a Teremtő színe elé járuljanak, jogaikat követelve, majd aláhulljanak a semmibe, az égboltba, melyet a testek – a betűk – bukásának színhelyévé tettünk.

Kapcsolódó szócikkek: írás
>!
vargarockzsolt P

Melyik nap legyen hát, amikor itthon maradok, ha már lehet választani, ha van egy választható szünnap, mert megengedték, melyik legyen, a hétfő, felszabadítva a vasárnapot saját árnyékának ólmos súlya alól?

Nem, a hétfő nem megoldás, a hétfő, mint ami semmire sem jó, csak a vasárnap felszabadítására, éppúgy a megíratlan házi feladatok elhúzódó, jóval az esti híradón túlnyúló sorozatává, egy álmatlan, nehéz éjszaka kondenzcsíkjaivá, eszelősen korai reggelek aprólékos és semmilyen szellemi tevékenységnek sem kedvező, semmilyen önismereti vagy a világ megismerését szolgáló, üres tartammá válik, de facto másodpercmutató-nézegetéssé silányul.
[…]
Melyik nap legyen? A hétfő nem megoldás, a kedd vagy a szerda merül fel tehát, hiszen a péntek mint utolsó, ajándék, semmiképp sem, éppen ezt megszüntetni óriási baklövés volna, azonkívül a csütörtök is olyan közel a péntekhez, mint pisztolycső a szív dörmögő állatseregletéhez.

A csütörtök elhúzódó rajzóra, már a megkönnyebbülés kezdete, akár a műugrók pallója, benyúl a szabadság kéken szikrázó városa fölé. Előtte még fizika, aztán ingázás az iskola pincerendszere és a második emelet salétromszagú szertárai között. Kémcsövek, jó volna hazavinni az egyiket. Meglovasítani egy koponyát, legyen belőle otthon kettő. Hazavinni egy formalinban ázó, melankolikus koraszülöttet.

Talán a kedd a jó választás. Egy keddi szabadnap azt jelentené, hogy a hétfő a naptár kozmológiájának tévedéseként került a kötelező napok sorába, és mint ilyenre, nem is kell tekintettel lenni. Pár órás, kedélyesen céltalan elfoglaltság, amikor bemegyek, az asztalra csapom tömött hátizsákom, és azt üzenem, hogy én már a szerdára készülök. Így a hétfő Tannhäuser-nyitánnyá válhatna a hét szigorúan ívelő szivárványán, csakhogy túl nagy a kockázat, hogy a kedd látszatnyugalma, ez a hajszálnyi szünet túlságosan elringatna a ki nem érdemelt pihenés illúziójában, és oda-vissza megmérgezné az egész hetet. Mégiscsak teljesítenem kell, hogy indokot találhassak a szabadnapra. Ráadásul a keddi szünnap esetében a vasárnap szorongása mit sem enyhülne, hétfőn ugyanúgy semmit sem éreznék a péntek öntudatlan tehermentesítéséből, nem valódi pihenés, feltöltődés, csak egy elhúzódó pauza vár rám. A kedd nem teljesen elhibázott gondolat, de a józan ész és az ösztönök is arra sarkallnak, hogy hetente esedékes szabadkártyámat – beteges gyerek, minden héten egyszer ki lehet íratni, hosszú a sor a váróban – mégis a mértanilag is indokoltnak tetsző szerdai napra időzítsem.
A kísérlet eredménye felemás. Az eddig hosszú, de legalább belátható hetet két kisebbre szabdaltam, ezzel abszolút értékét tekintve megkészereztem az iskolában töltendő idő mennyiségét. Amíg korábban minden héten egyszer kellett bejárnom – amely egyszeriség az összefüggő delíriumban megjelenő öt napban vált tapintható élménnyé –, addig ez most felbomlik és megkettőződik. Ideje volna okosabban bánni az idővel.
[…]
Minden tehát, ami időt ad, vagyis minden jó szándék, kettős természettel bír, hiszen azt követeli, hogy kezdj is valamit
ezzel az idővel, szorongást ébreszt, és ezáltal, közvetve ugyan, de vissza is veszi az időt, hogy valami másra, a saját céljaira használja – minden ajándék ilyen, hiszen minden ajándék időt ad, azt az időt, amit magára az ajándékra kell fordítanunk. Csakhogy az idő adománya kétszeresen is időtlenségbe taszít, hiszen menedéket, felmentést ad a kötelezettség alól, egyúttal a végességre is emlékeztet. Szüntelen sürgetés, melynek során az, aki időt nyer, életet veszít. Még a pihenés is sürgetés, hiszen megállni két állomás között annyi, mint ugrásra késznek lenni. Nincs fárasztóbb az üdülésnél. A nyugalom feszültség, a lassúság kitörni kész düh. A börtön ideje elnyújtott kivégzés. Az iskola is börtön, de csalókább annál, mert kecsegtet ugyan valamiféle szabadulást ígérő konzíliummal, ám ennek lehetősége a gyermeki tudat számára felmérhetetlenül távol van. Nem a reményt, csupán annak káprázatát hozza el.

402-404. oldal

1 hozzászólás
>!
Garaczi_László IP

– Miben lehet még hinni ezek után?

– Abban, hogy ez még mindig nem a legsötétebb hely. Hogy van hova tovább, lehet még mélyebbre ásni. Hogy minden humanista illúziót el kell pusztítani, nem a humánum ellenében, hanem éppen a humánum megmentése miatt. A humanizmus áldozathibáztatás. A meggyőződés, hogy van egy problémamentes, ártatlan és méltóságtól ragyogó szubjektivitás, amely erkölcsi neveléssel, megfelelő szociális viszonyok közepette vagy éppen terápiás gyakorlatokkal felszabadítható és érvényre juttatható. Hogy csak a Jó létezik, a gonosz pedig a jó hiánya – a klasszikus teodícea –, hogy csak ki kell lépnünk az árnyak közül, és megérkezünk a morál kánaánjába. A meggyőződés, hogy a világ igazságos, az áldozathibáztatás klasszikus keretezése, hiszen ezek szerint mindenki azt kapja, amit megérdemel. Sajnos azonban nem mindenki azt kapja, amit megérdemel, sőt a legtöbben nem azt kapják, amit megérdemelnek, noha kétségtelen, hogy amit kapunk, annak jelentős részét magunknak okozzuk. A célok birodalma nem létezik. A morál hazugság. Át kell küzdenünk magunkat ezen a hazugságon, hogy megláthassuk, mi vár a túloldalon.

– A könyv ezek szerint ennek az útját írná le.

– Igen is, meg nem is. Ezek legfeljebb az első tétova lépések. Egy irány megjelölése, még annyi sem. A munka bevégezhetetlen, egy könyvön belül feltétlenül az. De akkor is, a megértés az egyetlen, ami nem kompromittál, ami nem jár szégyennel, továbbá önmagunk megértése az egyetlen, ami felszabadíthat a szégyen alól. Ez is a terápia egyik formája lehet, de persze csak akkor, ha tudatosítjuk, hogy ami van, nem uralható. Ahogy Flaubert mondta: „Kimondani vagyunk, nem birtokolni.” Olyan megértésre van szükség, amelyben még akkor sem ébred fel a birtoklás, az uralás vágya, ha képtelennek mutatkozik arra, hogy kimondja tárgyát. Innen a kétségbeesés, amelyet persze fokoz saját mentális és biológiai erodálódásom, a horizont folyamatos szűkülése. Nem volt több időm és nem volt többre időm.

– Gondolod, hogy ennyi elég?

– Talán igen.

– Talán.

>!
Goofry P

– Bevallom, én is írogatok – böki ki zavartan.
Mindjárt gondoltam. Hányszor hallottam már ezt a mondatot? Hol a finomkodó vallomásosság, hol a büszkeség hangján, de előbb-utóbb mindig elhangzik. Szegénykéim, úgy vélik, ha papírra vetik valamelyik kölcsönzött gondolatukat, netán hangot adnak mélységes érzéseiknek, máris a nagy világáramlat sodrába kerülnek. És többnyire senki nincs mellettük, aki elárulná nekik, hogy receptkönyvekben árult narratívák működtetésének vagy a bájos klapanciákba szedett szerelmi sirámoknak épp oly kevés közük van a valódi irodalomhoz, mint egy nyolclábú borjúnak az anyatermészethez.

95-96. oldal

8 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

Még a pihenés is sürgetés, hiszen megállni két állomás között annyi, mint ugrásra késznek lenni. Nincs fárasztóbb az üdülésnél. A nyugalom feszültség, a lassúság kitörni kész düh. A börtön ideje elnyújtott kivégzés. Az iskola is börtön, de csalókább annál, mert kecsegtet ugyan valamiféle szabadulást ígérő konzíliummal, ám ennek lehetősége a gyermeki tudat számára felmérhetetlenül távol van. Nem a reményt, csupán annak káprázatát hozza el.

404. oldal

>!
vargarockzsolt P

A kémiatanárnak írott levelem egyszerre könyörgés azért, hogy ne buktasson meg, egyúttal rögtönzött beszámoló aktuális olvasmányaimról: Burgess, Vonnegut, Kesey, de elsősorban Burgess, nem is csak a Gépnarancs, inkább az Egy tenyér ha csattan, a kézírásom olvashatatlan, hát begépelem újra, kinyomtatom valahol. Már van e-mail-címem a lassú Egon levelezőrendszerében, melynek egy dromedár a szimbóluma.

Stílusom nehézkes és arrogáns, szóhasználatom nyilvánvalóan pillanatnyi irodalmi élményeimből származik. Úgy vélem, a szabadságnál nincs fontosabb az életben. A kémiaoktatás azonban aszimmetrikus viszonyban áll a szabadsággal. Jobb, ha békén hagyjuk egymást. Büszkévé tett a dolog, remegve vártam a választ, élveztem a helyzet kilátástalanságát. Minden gondolatommal abba kapaszkodtam, hogy tettem lázadás, és ennyiben transzcendálni képes a szavaimon óhatatlanul átütő modort. A század nagy filozófusa, Heidegger, úgy gondolta, hogy a tudomány képtelen artikulálni a Semmire vonatkozó kérdést. Ezzel magam is egyetértek. Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy a Tanár úr, mintegy jelezve a problémát, lemondjon a páros számú órák megtartásáról.

372. oldal