Barna Imre magyar

[Weöres Sándor] egy diák-közönségtalálkozó KISZ-es agent provocateur-ének kérdésére, hogy ugyanis szocialista költőnek tartja-e magát, némi vonakodás után nem átallott így válaszolni: „Szociál-izmus? Societas, társadalom, emberek… Igen, hát az embereknek írok én, nem a halaknak..”

168. oldal, Lectura

A Trump-szövegek francia fordítója, Béréngére Viennot bezzeg nem tudja, melyik ujját harapja. „Olyannak fordítsuk-e, ahogy beszél, vagy a mondattörmelékeit szépen összerakva, keltsünk-e inkább olyan látszatot, mintha normálisan fejezné ki magát?” – tette föl nemrég a Le Monde-ban a kérdést.

195. oldal, Trumpslation

…a jó (próza)fordítás ideális esetben arról ismerszik meg, hogy nem ismerszik meg. Ami megismerszik, az csak hiba vagy modor lehet.

191. oldal, 4543 karakter

…vigyázni kell, igen, mert – bár a kutyaharapást szőrivel gyógyító homeopatát, a biorezonancia és a pi-víz, a húszezer éves boszniai piramisok és a hermetikus pszichológia szelíd híveit, vagy épp a chemtrail-mérgektől, a védőoltásnak álcázott gonosz mikrochipektől, meg az évezredek óta köztünk élő gyíkemberektől rettegő szegény paranoiásokat sem volna szép dolog egy kalap alá venni azokkal, akik szívük szerint elgázosítás útján győznék le a zsidó világ-összeesküvést – azt azért nem árt látni, hogy gondolatmenetükben bizony van hasonlóság. A saját meggyőződéséhez az „alternatív tudások” mégoly ártatlan híve is hozzá kell hogy képzeljen ugyanis minimum egy titkos komplottot. Azt tudniillik, hogy a mainstream tudomány képviselői tudatosan hazudnak, és nem elvi, hanem nagyon is földhözragadt és cinikus megfontolásból, hatalmi okokból igyekeznek diszkvalifikálni az ő titkos (és persze egyedül érvényes) igazát. És akkor innen sajnos már csak egy kéznyújtásnyira van akár a terrorista is, aki Istent keresi.

64. oldal, A gnózistól az ősrobbanásig

…Balaton-part, utószezon, andalító naplemente, nagy csönd. Kézen fogva közelítünk feleségemmel a kihalt strand felé. Az üdülőfalu három állandó lakosából kettő a bejárati Lila büfé pultjánál markolássza a sörét. – Helló! – tesz próbára bennünket az egyik. – Jó estét – köszönünk vissza rá. – Ja! – derül fel akkor a sörös ember arca. – Olyan halkan beszéltek, azt hittem, franciák.

107. oldal, Azt hittem, franciák

[Sztálin] Aki az ős-Pravda munkatársaként, még Dzsugasvili néven, nem kevesebb, mint negyvenhét alkalommal adott vissza cikket az általa egyébként nagyra becsült Leninnek; és aki később, nevezett külső munkatárs halála után, azt tette mind szemléletesebbé – úgy is, mint Az SZKP rövid története című pártkatekizmus tárgya, auktora és fő-fő szöveggazdája –, hogy esetében a diktátorkodás tulajdonképpen csak a szerkesztői tevékenység folytatása más eszközökkel.

79. oldal, A szerk.

„S szólt a holló: nevem Mór” – ezt már idéztem, de mint viccet, bocsánat. És Karinthy is viccnek szánta persze; de tudja, érzi vagy legalábbis sejti az ember, hogy viccnél több ez azért. Mert így is épp elég félelmetes az a holló, és – mi tagadás – kurva jól hangzik a refrén. A „sohasem” nem károg, csak susog, és a „soha már” sem eléggé kemény. Tényleg így volna a legjobb.

117. oldal, Széken lebegni (Európa, 2018)

Jó néhány éve, amikor már tudtam annyira angolul, hogy úgy-ahogy megértsem a Dylan-dalok szövegét, elhatároztam: akcióba lépek egy magyar nyelvű Dylan-verseskötet ügyében. Csakhogy már az első, fölkért lektor (Orbán Ottó) így írt:
„Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan, mint századunk költője: harmatos ökörség.”
Azután így folytatta: „Kesernyés humora, éles nyelve, csontig ható önsajnálata híven jelzi nemzedéke úttalan útját, a romantikus árvaságot, a lődörgést valamiféle ’megvilágosodás’ felé. Ez, akárhogy is, a megtámadott személyiség egyik lehetséges védekezése századunk második felében, és mint ilyen, sanzonanyaggal, tehát ősközhelyekkel operálva is: költészet. Csakhogy itt a baj. Ezt a költészetet, és most nem véletlenül hagytuk el az idézőjelet, a nyelvhasználata hitelesíti, az a kicsit ’orrhangú’, kopj-le-öregem ízű, de közben Burnsszel is kacérkodó, városinak falusi, falusinak városi beszédmód, ahogy Dylan és nemzedékének egy része használja azt a nyelvet, amit hajdanában-danában angolnak neveztek valahai használói. Ennek a nyelvnek magyarul nincs megfelelője. Dylant tehát csak ’leműfordítani’ lehetne, annak meg sok értelmét nem látom.”

9-10. oldal

A szófordulatokkal (Redewendungen) mindazonáltal nem árt vigyázni. Élhet-e úgy egy japán regény hőse, mint Marci Hevesen? Törökből fordított párbeszédben elhangozhat-e az, hogy “több is veszett Mohácsnál”? Állhat-e “csehül” egy szlovák, egy dán vagy egy norvég? Aligha.

132. oldal

(Eco: A rózsa neve c. regényének fordításáról)
Persze nehéz munka volt. Kukacoskodni is kellett, citátumok és terminus technicusok után nyomozni. Hetekig töprengeni, hogy mi legyen a személynevek sorsa. (Guglielmo? William? Vilhelmus? Vilmos?!…; és akkor viszont: Gioacchino da Fiore helyett Virág Joachim?) Latolgatva, hogy latin vagy olasz couleur localja legyen-e (legyen-e?) a magyar szövegnek. Eldönteni, hogy a szerzetesek tegezzék, kegyelmedezzék, önözzék vagy – horribile dictu! – magázzák-e egymást. Hogy a protestáns Károli, a katolikus Káldy vagy netán a Szent István Társulat Szentírás-szövegét idézzék-e, a modernet. Hogy mennyire legyen régies a regény szövege; hogy miféle szöveg legyen. Egy további „szövegváltozat”-e? Vagy csak amolyan „mű”-fordítás? Az eredeti, ugye, a szememen át bejön a fejembe olaszul, az ujjaim pedig lent, az írógép billentyűin kikopogják magyarul…

Fordítás közben: A másoló öröme