Bárány Ferenc magyar
| Katalógusnév | Bárány Ferenc |
|---|
Könyvei 2
Fordításai 25
Népszerű idézetek
Jenő kifogyhatatlan volt az indítványokban és ötletekben. Kirándulás a Karancs csúcsára, a Salgó tetejére; fürdések és horgászat az Ipolyban; vadászat, lovaglás,látogatások: ezek voltak a főbb programmpontjai. Beszéd közben,átlag ötpercenkint elővette finom művű ezüst Omega -óráját. Afféle gyerekes gyarlóság volt ez nála. Örült a szép órának, boldog volt, ha a kezében érezte.
48. oldal
Olykor egy-egy bányász ment el mellettük. Ezek éjjel dolgoztak és most hazafelé igyekeztek Karancsaljára, Apátfalvára, vagy Lapujtőre. Kezükben kis karbidlámpát lóbáztak és illedelmesen köszöntek a diákoknak:
– Jó szerencsét!
– Jó szerencsét! – viszonozta Jenő szíves hangon a köszönést s amikor a bányász jó messzire járt tőlük megmagyarázta az ámuló Miklósnak:
– A bányászok így köszönnek: Jó szerencsét! Aki először hallja, annak furcsa, de hamar megszokja az ember. Tulajdonképpen azt kívánják egymásnak vele a föld mélyében dolgozó bányászok, hogy szerencsésen érkezzenek föl a napvilágra.
60. oldal
A salgótarjáni bányamedencében- mint Számok felügyelő mondta,- nincs robbanólég vagy más néven bányagáz, ami tudvalevően a zsíros vagy gázas szénben fejlődik és rendkívül veszélyes.
Hasonlít a növényi anyagok rothadásából keletkező s a mocsarak fölött bolygófény alakjában imbolygó mocsárgázhoz. A bányalég levegővel keveredett fejfájást és sajátságos kellemetlen, nyugtalanító érzést okoz, mivel sokkal kisebb sűrűségű a rendes levegőnél. A szénbányák üregeinek felső részeiben szokott összegyűlni s ha lánggal, szikrával, izzó széndarabbal érintkezik: meggyullad. Ez a bányarobbanás. Legnagyobb veszedelmes a szénbányáknak. Ez ellen védekeznek a Davy- féle biztosítólámpával.
71. oldal
Mostani nevem Hare John. Tizenkétéves koromig Motahinak hívtak. Akkor találkoztam az egész nagy világ legjobb, legáldottabb lelkű emberével: Szilveszter atyával, aki a hatalmas brit birodalomban született, Corkban, a Lee partján, ö megkeresztelt és ez alkalommal kaptam a John nevet. Nagyon örültem neki, mert Szilveszter atya azt mondta, hogy a tizenkét apostol közül Johnt szerette legjobban az Úr.
Büszke voltam a nevemre és a mai napig is szentül meg vagyok győződve róla, hogy engem is szeret az Úr Jézus, ha talán nem is éppen olyan nagyon, mint névrokonomat, az apostol Johnt. Mert egy kicsit én is apostol vagyok, de ezt majd később beszélem el.
A falunkban én voltam a legjobb futó. Sem a felnőtt férfiak, sem a velem egykorú fiúk nem versenyezhettek velem. Ha amúgy igazában nekirugaszkodtam, bizony elfogtam puszta kézzel a nyulat.
Egy óra múlt tíz perccel. A pesti piarista gimnázium tágas épületében megszűnt a zsibongás. Kis- és nagydiákok sietve tódultak ki az utcára, hogy minél hamarább hazaérjenek, ahol terített asztal várja őket. Mert mióta iskolák vannak a világon, a diákok mindig megéheztek azokban, ami elvégre nem is csoda. Nagy dolog a tanulás, különösen a lusta gyerek számára.
Az iskola épülete rövid negyedóra alatt kiürült. Csupán az ötödik osztály termében álldogált még egy fiú. Vékony bőrszíjjal átkötött könyvei a középső sor első padján hevertek s a fiú a padhoz támaszkodva nézte a nagy fekete táblát. Az erdei mályvának főrészeit vázolta oda föl a természetrajz tanára, hogy jobban megértsék magyarázatát a diákok s a hetes ottfelejtette, vagy otthagyta a rajzot. Nagyon éhes lehetett, rohant haza ebédelni. (Ne sírj, pajtás! 3. oldal)
3. oldal