Bánki György magyar

Bármilyen fontos számunkra a nemzetünk, sose higgyük el senkinek, hogy ezt radikálisan szembe kell állítanunk az emberiséghez való odatartozással. Ha szemben van a kettő, az mindenképpen patológia. Ha harmóniában, az egészséges. Aki arra hangol, hogy ezek bennünk konfliktusban legyenek, az akar tőlünk valamit, csak még nem árulta el, mi az.

275. oldal Én és a többiek

Minden kor birkózik a kérdéssel, hogy régen nem volt-e sokkal jobb, nem szerették-e egymást jobban az emberek, nem tűntek-e tartósabbaknak a kapcsolatok, nem volt-e szerencsésebb az együttműködés a társadalom tagjai között. Nyilván nem. Sőt, megkockáztatom, sok dolog a fent elbeszéltek ellenére inkább ide vonz, ebbe a korba, ebbe a hálózatba, ebbe a döntési szabadságba, ebbe a kényelembe, mert ezekből jóval több jut a mai átlagembernek, mint valaha. Az idézőjel azt jelenti, hogy nem hiszem, hogy rosszabbak lettünk, csak gyorsabban változnak a dolgok, és emiatt néha nehezebb alkalmazkodni hozzájuk, vagy megérteni, hogy mi történik velünk. Az a gyanúm, hogy amit a tesztek mérnek, amit fokozódó narcisztikus problematikaként tárnak elénk, egy még értelmezésre váró ügy. Nem valószínű, hogy aránytalanul több lenne a narcisztikus, mint pár évtizeddel ezelőtt. Sokkal hihetőbb, hogy a felnövők egy része másképp alkalmazkodik a fennálló helyzethez, miközben a mélyebb szinteken pont ugyanolyanok, mint az elődeik.

210. oldal

Azt szeretnénk tisztelni hosszú távon, aki okot ad rá, és nem azt, akit erre valaha kijelölt a közösség, vagy pláne, aki erre magának alaptalanul jogot formál.

181. oldal, A szülők cizellált dilemmái és súlyos tévelygései

Fontosnak tartom leszögezni, hogy jó ember alatt nem elsősorban a Teréz anyákat értem, nem a „krónikus hősöket”, hanem a hétköznapi embereket, akik arra törekszenek, hogy fontos dolgokat tegyenek másokért, közben megtegyék ezeket önmagukért is, és ne váljanak senki szolgájává, sem elnyomójává.
[…]
A jó ember nézetem szerint az, aki a legtöbb esetben meg tud birkózni a kísértéssel, hogy mások kárára tartsa fenn az önbecsülését. Amilyen egyszerűen hangzik, annyira nehéz jól csinálni. Végezetül talán érdemes még egy harmadik nézőpontot is beemelni a meghatározások sorába: a jó ember nem törekszik rá minden áron, hogy a tévedéseit és a rossz cselekedeteit igazolja, kimagyarázza.

16-17. oldal (Ab Ovo, 2016)

A gyerek két malomkerék közt őrlődik: a túlértékeltség és a leértékeltség élménye között. Ha ez a dillemia rögzül, és belsővé válik, utána szinte az egész életét ennek a kettősségnek szentelheti.

155. oldal, A kör leszűkítése

Macbeth is kicsit görcsösnek tűnt már a végén.

37. oldal

Az a helyzet, hogy az élet élvezetéhez szükségünk van egy pozitív torzításra, egy fölfelé kunkorodó értékelő mozzanatra. Hogy az életünk értelmes (noha tudjuk, hogy véget ér), vagy hogy a partnerünk remek ember, apró hibákkal (pedig jó sok van neki). Mindenkinek szüksége van erre az önigazolásra, nemcsak a narcisztikusnak. Szinte azt is mondhatnám, hogy a kellő, de kordában tartott, pozitív önigazolás a jó élet egyik receptje.

243-244. oldal

[A narcisztikus] a kapcsolataiban kizsákmányoló. A saját megelégedettsége és komfortja mindig első helyen áll az életében. Ezt olykor öntudatlanul, passzív hozzáállással, ráutaló magatartással, esetleg a mártír pózában vívja ki. Ha passzív, akkor az a lényeg, hogy a másik szolgáltassa, amire neki szüksége van, miközben ő éppen egy szalmaszállal küzd, hogy igen nagy eleganciával keresztbe tegye, ami azonban csak félig sikerül, és majd a társának kell a mozdulatot befejeznie. De jaj neki, ha ezt szóvá teszi! Ő mindent elkövetett. Ha a narcisztikus mártírkodik, amire van hajlama, akkor minden, ami keveset elvégez, egy számlára kerül, amit bármikor és akárhányszor bemutathat. Mindent számon tart, amit valaha is adott valakinek. Semmit nem tesz ingyen. Ha ad valamit, azt általában nem véletlenül teszi. A kapcsolat számára inkább előnyös árucserét jelent, mint szeretetet, odaadást vagy nagyvonalúságot. Az árucserét ne az ősközösségi értelemben képzeljük el, amikor egyenlő értékek cserélnek gazdát, hanem kapitalista módon: az ő esetében a legkisebb szükséges befektetésről van szó, ami reményei szerint maximális hozammal jár.

75-76. oldal A nagyzásosság védműve

A magas belső mércék nem feltétlenül jeleznek nárcizmust. A könyörtelen mércék már gyanút ébreszthetnek bennünk. Persze a kettő közti átmenet folyamatos. Megismétlem: semelyik maladaptív séma nem jelent önmagában betegséget vagy diagnózist. Mindnyájunknak vannak ilyen rossz, megrögzött, a valóságot és a megélést torzító komplex meggyőződéseink, élménymódjaink, állapotaink, amelyek időnként aktiválódnak vagy akár meghatározóak is lehetnek a mindennapjainkban. A személyiségzavarokban számos maladaptív séma aktív egyidejűleg, ezek meglehetősen intenzíven jelentkeznek, és a karakter egészét átható, sokszor egymástól disszociált sémamódokba rendeződve teszik nagyon problematikussá az életet.

236. oldal

Ha látok egy állatos dokumentumfilmet a tévében, amelyben karcsú patások majszolják a zsombékot, kecsesen tipródva a bérceken, miközben egy jól szabott kőről les rájuk egy tépőfejű ragadozó, gyakran eszembe jut, hogyan képesek ezek a rokonszenves kérődzők ezt az ismétlődő szituációt napra nap elviselni egyáltalán?

240. oldal