!

Bánffy Miklós magyar erdélyi magyar

Miklós Bánffy

1873. december 30. (Kolozsvár) – 1950. június 6. (Budapest)

Teljes névLosonczi gróf Bánffy Miklós
NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Bánffy_Miklós_(író)
Életrajz

Képek 4

Könyvei 29

Bánffy Miklós: Erdélyi történet I–III.
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…
Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai
Bánffy Miklós: Milolu
Bánffy Miklós: És híjjával találtattál…
Bánffy Miklós: Darabokra szaggattatol
Bánffy Miklós: Bűvös éjszaka
Bánffy Miklós: Mesék – Felnőtteknek
Bánffy Miklós: Fortéjos Deák Boldizsár Memoriáléja
Bánffy Miklós: Reggeltől estig

Kapcsolódó sorozatok: Erdélyi történet, The Transylvanian Trilogy

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Sorsok és életek

Illusztrálásai 5

Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Tamási Áron: Ábel az országban
Berde Mária: Földindulás
Balázs Béla: A fából faragott királyfi
Tompa László: Tompa László válogatott versei

Antológiák 5

Domokos Mátyás (szerk.): A magyar novella antológiája I-II.
Illés Endre (szerk.): Magyar elbeszélők – 20. század I-III.
Erdélyi csillagok
Nagy Péter (szerk.): Magyar drámaírók – 20. század
Sas Péter (szerk.): Város a Szamosnál

Népszerű idézetek

>!
ppeva P

Kis-Hódos, ahogy a neve is mutatja, nagyon kicsi falu. […]
Akármilyen kicsi is ez a falu, mégis nevezetes. Nevezetes azért, mert itt még járja a régi népszokás, hogy görög Szent György napjakor, május hatodikán, bárányválasztás napjának estéjén „kikiáltanak”.
Valószínű, hogy a Mezőség sok más falujában is szokásban volt, de akkor, midőn ez a történet végbemegy, már csak némely félreeső faluban dívik; ahová a csendőr inkább eljut, ahová a főbíró keze elér, vagy ahol hatalmas a pópa, ott már rég nincs. Mert ez a „kikiáltás” nagyon sok bajt is okoz. Abból áll, hogy Szent György-nap estéjén, mikor már sötét van, kilopóznak a legények a községből, kimásznak magosan az oldalba – egyik innen, a másik onnan, kétfelől a falu fölött –, és abból a magosságból bekiabálnak az éjszakába minden botrányos esetet, amiről a faluban múlt Szent György napja óta pletykáltak titokban. Valóságos falusi „cronique scandaleuse” ez.
Íratlan törvénye, hogy habár eltúlzott és furcsára torzított módon, de csupán valóban megtörtént eseményt kiáltanak ki, ezért majdnem bizonyítéknak veszik, ami ilyenkor a falu fölött elhangzott.
Hát persze már ezért is sok civódás származik belőle. Sok harag és háború. Baj és bosszúság. Pofozkodás, főbeverés és elég gyakran még bicskázás is. Szörnyű szemtelenek ugyanis a kikiáltók, nem kímélnek senkit, se a bírót, se a tanítót, még a saját pópájukat sem; mindenkit kicsúfolnak az éjszaka sötétségébe burkolózva. Ezért üldözte a hatóság ezt a szokást.
De a nép szerette. Persze azok, akiket nem kiáltottak ki. De hát ez volt a nagy-nagy többség. Valami tréfás igazságszolgáltatást is láttak benne. Hetekig mulattak az így hallott híreken; és azon a tréfás módon, ahogy ezt vagy azt a fiúk belékiabálták az éjszakába, nagyokat kacagtak.
Mert akkor régen még tudtak kacagni az emberek. Akkor régen, amikor még könnyebb volt az élet; mikor egy forint egy forint volt; mikor munka mindig akadt; étel is volt mindenki számára, ha nem is sok, de elég; mikor mindenről azt mondták, hogy drága, de minden olcsó volt; mikor nem volt annyi gond. Mikor az emberek még nem gyűlölték úgy egymást.

203-204. oldal, Kikiáltás

Kapcsolódó szócikkek: népszokás
>!
Iustitia 

Azon a tündöklő papírtáblán Ferencz József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert, és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott.

>!
csgabi MP

Gyönyörű ez a Szicília! – nincs több ilyen ország a világon, a legzordabb hóborította hegyek, legdúsabb fennsíkok, a hegyoldalakon szőlő és olajfa, és legalul narancs- és citromligetek olyan zsúfoltan, hogy fölülről akár dzsungelnek néznéd. Mindenütt pedig az ultramarin tenger, és fölöttünk az örökké kéklő égbolt.

23. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Szicília
>!
Iustitia 

És hogy holnap van, arról én ma nem tudok és nem is bánom! Ma szép ez és az a szépség, amely betölti a szemünket, a magáét és az enyémet, az örökké a mienk marad. El nem veheti senki és semmi. Elzárjuk az emlékek acéltornyába, hova be nem léphet senki, ott fog aludni, mint Csipkerózsa királykisasszony, kit fölkelthetünk bármikor és fölébred és elénk lép – de csak mi hívhatjuk életre, maga és én, akik beteltünk vele – és akik látni, akik érezni tudjuk.

>!
Iustitia 

Merthogy vígságban könnyen vetik a pénzt az emberek.

A plundranadrág történeti, 74. oldal

>!
Iustitia 

A legnemesebb portrék egyike … a kormányban gróf Bánffy Miklósé, aki talán nem járta ki a diplomaták iskoláját, de mindenesetre megtanult minden lehetőt az élet iskolájában.

422. oldal

Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai Emlékeimből – Huszonöt év

>!
ppeva P

Nagy nap, nehéz nap ez a Szent György napja. Sok dolog van reggeltől estig. A gazdák ekkor választják el a bárányokat az anyajuhoktól. Sok futkosással jár: beszorítni a bárányt az ólba, a telek sarkába, a juhot hirtelen kiterelni a kapun, benyomni máris a nyugtalan nyáj közé. Az anyákat kihajtják az oldalba, a községi legelőre, és ott hálnak az isztina körüli kerítésrudak között, a bárányság pedig lenn marad a gazdák telkén, istállókon, kertben vagy udvaron, amíg megszokik és elfelejti az anyját.
Persze így, az első napon sírnak a bárányok. Különösen estefelé, mikorra megéheznek. Az egész falun végig mindenütt ez a bégetés hallatszik és messziről, a legelő felől az anyajuhok válasza. És mentől jobban megöregszik az este, annál inkább sírnak a bárányok. Hiába kínálják őket darával, korpával, friss fűvel vagy jó száraz lucernával, nem esznek az istenadták, hanem csak sírnak. Hosszú hullámokban fut végig a falun az árvák panasza, az egyik végén kezdődik, mellette válaszolnak mindjárt, egymástól veszik át a sírást szegények – bee! – bé! – bee! – bee! –, át a falu túlsó végéig, míg elfáradnak kissé, és pár percnyi szünet támad. Valahol újra akad egy, aki elkezdi, és azonnal megindul az egész báránykórus.

222. oldal

Kapcsolódó szócikkek: juh
>!
bgea 

Szép kora szeptemberi napsütéses délután. Olyan ragyogó fény, hogy egy-egy pacsirta, megrészegülve a ragyogástól, föl-fölszáll, föl a tündöklő égbe, ott verdes pár pillanatig a kis szárnyaival, majd fejest bukik le a magasból, elsuhan a föld fölött, hogy aztán újra fölszálljon, újra meg újra. Azt hiszi tán, hogy még nyár van.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: pacsirta · szeptember
>!
_Andrea_

A dilettante letagadhatatlanul műkedvelő. De csak az első jelentése ilyen szűk. Mennyi minden megbúvik még ebben a tőben. Például az is, hogy a dilettante gyönyörködő ember, olyan valaki, aki élezi az életet, akit szórakoztat a világ kitárulkozó változatossága és gazdagsága, aki kedvét leli mindenben, ami művészet és erőfeszítés, aki rabja a mulatságosnak, izgalmasnak, összetettnek – az élet végtelen és bonyolult változatainak.
A dilettáns sehogyan sem illeszthető be a tehetséges – tehetségtelen ellentétpárba. Tehetségtelen dilettáns nincs; aki tehetségtelen, az meghatározható önmagával is, a meztelen tehetségnélküliséggel. De a tehetséges sem az a jelző, mellyel bármit nyerne a dilettáns. Tehetség és dilettantizmus két különböző fogalomrendszer. Se összeadni, se összeszorozni nem lehet a kettőt.
A dilettante jobban megközelíthető Demokritosz fogalompárjával: tele – üres. Ő a tele. Állandóan tele van a világgal, tele, tele, tele az erejét, eszméletét, érzékeit meghaladó jelenségekkel, melyeknek rejtelmességét és megfejtéseit csak ő ismeri.
A dilettantét a valóság telíti, minden fénytörésben és változatban, míg az írót, a művészt a történések lehetőségeit is – az arisztotelészi potencia.
De valamiképpen az üreshez is köze van a dilettanténak. A világ észrevétlenül, alattomosan, lassan kiürül körülötte, a dilettáns író mindig magányos ember. Parafaszobában végzi, mint az emlékeitől fuldokló Proust;egy idegen és ellenséges fantomvilágban várja az ítélet végrehajtását, mint Kafka;egy fenséges és megőrült természetben találja meg hazáját, kardot rántó cédrusok között, félelmetes izomzatú tengerek partján, eszelősen sugárzó színek világában, mint Csontváry.
A dilettáns mindig szorongó magányban él, mert valamiképpen kiszakadt a közösségből, s hiába erőlködik, nem tudja áttörni a faat, nem tud visszatalálni abba az egységbe, ami az alkotóművész és a rá figyelő megigézettek egysége. A dilettante a maga hibájából, mások hibájából – sohasem kapja meg a visszhangot, ami a befejezett alkotás, a csiszolt és fénylő jádekő feltétele. Ő magában és csak magából él.

18-19. oldal

4 hozzászólás
>!
Iustitia 

(…) nemcsak hogy azzal gyanúsítottak tudatlanságukban, hogy az egészet az ujjamból szoptam – ami végre is reám nézve csak hízelgő volna –, de azt a szörnyűséget is kolportálták, hogy e történetkék valami vonatkozásban volnának a mai állapotokkal.

A kiadó előszava, 11. oldal