Bán András magyar

Az emlékképek jelentősége igazságtartalmukhoz kötődik. Amíg az ellenőrzés alatt nem álló ösztönlétbe ágyazódnak, bennük lakozik a démoni kétértelműség; sápadtak, akár a tejüveg, amelyen alig hatol át egy fénycsillám. Áttetszőségük olyan mértékben nő, ahogy az ismeretek megvilágítják a lélek vegetációját és a természet kényszerét korlátozzák. Igazságot csak a szabadon engedett tudat találhat, mely az ösztönök démonikusságát mérlegre teszi. Ahogy a vonások, melyekre emlékezik, az igaznak megismerttel állnak kapcsolatban, amely bennük megnyilatkozhat, vagy amit elhessegethetnek maguktól. Az a kép, melyen ezek a vonások megtalálhatók, minden más emlékképnél jobb; mert mint az, nem őrzi tisztátalan emlékek tömegét, hanem olyan tartalmakat, melyek arra mint igaznak megismertre vonatkoznak. Erre a képre – melyet joggal nevezhetünk az utolsónak – kell redukálni az emlékezet minden képét, mert csak ebben marad meg a felejthetetlen. Egy ember utolsó képe a tulajdonképpeni története. Minden olyan ismertetőjegy és meghatározás kihull belőle, mely a szabadon engedett tudat vélt igazához nem lényegi módon viszonyul. Az, hogy ezt egy ember miképpen fejezi ki, az sem nem tisztán természeti adottságaitól, sem nem egyéniségének látszatösszefüggésétől függ: tehát egy készletének csupán töredékei folynak bele a történetébe. Egy monogramhoz hasonló, mely a nevet egy vonalfutammá tömöríti, melynek ornamensként jelentése van.

139. oldal - Siegfried Kracauer: A fotográfia (Die Fotografie. Először megjelent in: Frankfurter Zeitung, 1927.9.28. A fordítás forrása: Siegfried Kracauer: Das Ornament der Masse, 1963. Fordította Schulcz Katalin

1889-90-ben, amikor a Párizs melletti Saint-Cloud-ban lakott, a fiatal Edvard Munch radikálisan új művészeti programot tűzött ki maga elé. Kétségtelenül Gauguin és a szimbolista eszmék hatása alatt és annak tudatában, hogy valami olyat alkot, ami messze túlmegy a fényképezőgép lehetőségein, kijelentette: „Mindaddig nem félek a fotográfiától, amíg nem használható a mennyben és a pokolban. Előbb-utóbb véget kell vetni ennek – a kötögető nőket és olvasó férfiakat ábrázoló – festészetnek. Olyan embereket fogok festeni, akik lélegzenek, éreznek, szeretnek és szenvednek. Az emberek meg fogják érteni ennek szentségét, és leveszik majd előtte a kalapjukat, úgy, mint a templomban.”

45. oldal

Szerintem mindenki tud jó képet csinálni. Jó képnek azt tartom, ami éles, és valami nem híreset végző híres embert mutat. Ez annyit jelent, hogy az ember a megfelelő helyszínen van a nem megfelelő időben.

273. oldal Andy Warhol - Társasági kór

Az objektív és a zárszerkezet azonban nem több, mint segédeszköz egyetlen cél érdekében: azoknak a fénysugaraknak az erősségét fokozza és irányítja, melyek azokról a személyekről és dolgokról verődnek vissza, melyeket a kamera megcéloz, hogy a fényképezés folyamata végbemehessen. Ennélfogva a fotó igazi szerzője technikai szempontból a fény. Miután kikereste fotográfiai ábrázolása számára a motívumot, a fotós csak azokat a szükséges előkészületeket teszi meg, melyek az előállítás folyamatát elindítják. A kép tulajdonképpeni megszületése a fotós kifejezett közreműködése nélkül következik be.

167. oldal

Az emlékezet sem a teljes térbeli megjelenést, sem a teljes időbeli lefolyást nem kalkulálja bele a tényállásba. A fotóval összehasonlítva az emlékezés feljegyzései hézagosak. Az, hogy a nagymama egyszer belebonyolódott egy rossz históriába, amit mindig újra elmesélnek, mert nem nem szívesen beszélnek róla, a fotós szempontjából nem sokat jelenthet. Ő az arc első kis ráncait ismeri. Az emlékezet nem figyel dátumokra, átugorja az éveket, vagy kiterjeszti az időbeli távolságokat. Az általa egyesített vonások kiválasztása a fotós számára önkényesnek tűnik. Így és nem másképp lehet eltalálni, mivel az adottságok és célok a tárgy bizonyos részeinek kiszorítását, meghamisítását és kiemelését követelik; az okok egyfajta rossz végtelensége határozza meg a kiszűrendő maradékokat. Teljesen mindegy, hogy az ember mely jelenetekre emlékszik: gondolnak valamire, ami rá vonatkozik, anélkül, hogy neki tudnia kellene, mire gondolnak. A neki kigondoltat figyelembe véve lesznek kiemelve. Tehát olyan elv szerint szerveződnek, mely a fotóétól lényegét tekintve különbözik. A fotó az adottat mint térbeli (vagy időbeli) kontinuumot ragadja meg, az emlékképek pedig úgy őrzik, mint ami jelent valamit. Mivel az elgondolt tartalom éppoly kevéssé bomlik ki a csak térbeli összefüggésben, mint a csak időbeliben, rosszul állnak hozzá a fotós ábrázoláshoz. Ha ez utóbbi folytán töredékként jelennek meg – töredékként, mivel a fotó nem számítja bele a tartalmat, amire vonatkoznának, s ami által megszűnnének töredékek lenni –, akkor a fotó számunkra olyan zagyvaléknak tűnne, amely részben hulladékokból van összerakva.

137-138. oldal - Siegfried Kracauer: A fotográfia (Die Fotografie. Először megjelent in: Frankfurter Zeitung, 1927.9.28. A fordítás forrása: Siegfried Kracauer: Das Ornament der Masse, 1963. Fordította Schulcz Katalin

Így nézett ki a nagymama? A több, mint hatvan éves fotó – mely már fotó modern értelmében – fiatal, 24 éves lányként mutatja. Mivel a fotók hasonlítanak egymásra, ennek is hasonlónak kellett lennie. Egy udvari fényképész műtermében készítették el nagy gonddal. De nem volt meg a szóbeli hagyomány, a képről nem lehet rekonstruálni a nagymamát. Az unokák tudják, hogy a későbbi években az óvárosra néző szűk szobácskában lakott, hogy a gyerekek kedvéért katonákat táncoltatott egy üveglapon, ismernek rossz történeteket az életéből, és ismernek két hiteles mondást, amelyek nemzedékről nemzedékre változnak egy cseppet. Hogy a fotó ugyanazt a nagymamát ábrázolja, akiről az ember ezt a keveset megőrizte, el kell hinni a szülőknek, akik azt állítják, hogy magától a mamától tudják. A tanúvallomások bizonytalanok. A végén még a fotó egyáltalán nem is a mamát ábrázolja, hanem a barátnőjét, aki hasonlított rá. A kortársak már nem élnek. És a hasonlóság? Régen elporladt a minta. Az emlékekben élő vonásokkal azonban a megsötétedett jelenség oly kevés közöset mutat, hogy az unokák csodálkozva vetik alá magukat annak a kényszernek, hogy a képen töredékesen rájuk maradt ősükkel találkoznak. Nos, jól van, tehát a nagymama mégiscsak valójában egy tetszés szerinti fiatal lány 1864-ből. A lány tovább mosolyos az emberben, mindig ugyanaz a mosoly, a mosoly marad, anélkül, hogy utalna az életre, melyből kivétetett. A hasonlóság már semmiben nem segít. A fodrászüzletek babái olyan mereven és folytonosan mosolyognak. A baba nem mai, állhatna múzeumban, más, hozzá hasonlókkal egy üvegszekrényben, mely az „1864-es viselet” feliratot viseli. Ott a babák történelmi viseletük miatt állnak, és a nagymama a fotón szintén régészeti manöken, aki a kor viseletének szemléltetésére szolgál. Tehát így jártak akkoriban: kontyosan, derekukon szorosan fűzve, krinolinban és zuávkabátban. Az unokák szeme előtt a nagymama divatos-régimódi részletekben bomlik ki. Az unokák nevetnek azon a viseleten, mely képviselőjének elpárolgása után egyedül őrzi a küzdőteret – külső dekoráció, amely önállósult –, az unokák tiszteletlenek és ma másképp öltöznek a fiatal lányok. Nevetnek és közben borzongás fut keresztül rajtuk. Mert a jelzem ornamentikáján keresztül, melyből nagymama eltűnt, mintha a hajdani idő egy pillanata tűnne elébük, azé az időé, mely visszatérés nélkül múlik el. Bár nincs az idő ráfényképezve a fotóra, mint a mosoly vagy a konty, de maga a fotó, úgy érződik, az idő ábrázolása. Ha csupán a fotó ajándékozná meg őket tartóssággal, akkor egyáltalán nem őrződnének meg a puszta időn túl, sokkal inkább – az idő teremt maguknak képeket belőlük.

137-138. oldal - Siegfried Kracauer: A fotográfia (Die Fotografie. Először megjelent in: Franfurter Zeitung, 1927.9.28. A fordítás forrása: Siegfried Kracauer: Das Ornament der Masse, 1963. Fordította Schulcz Katalin

Amit a kamera a térbeli kiterjedésből befog, az Dadek szerint egy gömbszegmentum derékszögű kivágása, melynek csúcsa a lencse középpontjában található. Ez a térkivágás minden ismertetőjegyével együtt a gömbszegmentum középtengelyére merőleges képsíkra vetítődik. Ekkor jelentkeznek a kör alakú, a középpontból kiinduló torzulások, amelyek, minél erőteljesebben nő a sugár, annál erősebbekké válnak. „A természetes látott képpel összehasonlítva a fénykép nem plasztikus, mindenesetre perspektivikusan másképp proporcionált.” Aki a középponti perspektivikus látásban jártas, az a fényképet mint természeteset érzékeli – a szeme kiegyenlíti a fénykép síkszerűségét, megtölti domborúsággal és mélységgel. Az emberi optika nemcsak kétszemű, hanem rugalmasabb is, mint a kamera optikája. Mivel az emberi szem rendkívül gyorsan képes átváltani közeliről távolnézetre, az ember tévesen azt hiszi, hogy az összes részletet látóterén belül, azon a körön belül, melyet szemmel befog, ugyanazon időben ugyanolyan élesen pillanthatja meg. Ez azonban nem így van. Mert a szem azokhoz a követelményekhez alkalmazkodik azonnal, melyeket az emberi agy állít fel neki, s ez olyan képesség, amivel a kamera nem rendelkezik.

169. oldal