!

Balassa Péter magyar

1947. június 3. (Budapest) – 2003. június 30. (Budapest)

Tudástár · 2 kapcsolódó alkotó

Nemférfi
Honlapesztetika.elte.hu/balassa

Könyvei 19

Balassa Péter: Nádas Péter
Balassa Péter: A színeváltozás
Balassa Péter: A másik színház
Balassa Péter: Segédigék
Balassa Péter: Mindnyájan benne vagyunk
Balassa Péter: Észjárások és formák
Balassa Péter: Végtelen beszélgetés
Balassa Péter: Halálnapló
Balassa Péter: Hiába: valóság
Balassa Péter – Boda László – Bolberitz Pál – Vekerdy Tamás: A bizonyság két táblája

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Műelemzések kiskönyvtára · Tegnap és Ma

Szerkesztései 3

Balassa Péter (szerk.): Diptychon
Balassa Péter (szerk.): Kovács Sándor válogatott zenei írásai
Balassa Péter (szerk.): Üvegezés

Antológiák 3

Fűzfa Balázs (szerk.): Irodalomtanítás a harmadik évezredben
Duna
Tasi József (szerk.): „Merre, hogyan?”

Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Mi az álom?
Amikor minden és mindenki együtt van. Amikor mind egy… Az álom: fájdalommal emlékezni a Föld sohasemvolt korszakára… Az álom: tenger mélyére költözni, ott lakni. Személytelenül magányos, boldog fájdalom és óceán az álom. Hazatérés, tagolatlan megsemmisülés, miként a szerelem tenger-mindensége, ami a semmihez közelebb van, mint bármihez.

39-40. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Mi a magyar? – ez a kérdés fogalmilag nem válaszolható meg, nincs metafizikai esszenciája, hanem története van, amelynek szimbolikus és tényleges csomópontjai vannak, mint amilyen az erdő sűrűjében átváltozó kilenc szép szál fiúé…

utolsó oldal

Verebes_Adrienn P>!

Mi a magyar zene? (Improvizált lista) Bartók Ady-dalai (nem igazán jók), Kodály Berzsenyije és Weöres-kórusai (igen jók), Kodály és Kecskeméti Végh Mihály LV. zsoltárfordítása (Psalmus Hungaricus), Haydn, Schubert, Beethoven (Eroica III. tétel!), all’unghereséi, A csodálatos mandarin 1956-ban, Bartók Concertójából a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”- idézet, Kurtág és Bornemissza Péter, Kurtág és József Attila, Kurtág és Pilinszky, Vidovszky Nárcisz és Ekhó-zenéje (Weöresből), Batók honvágya még itthon (Hegedűverseny, Divertimento). A magyar zene az, hogy Kósa György évtizedeken át évente eljátszotta az Akadémián a teljes Wohltemperiertes Klaviert (a maga módján, bizonyára), illetve hogy ő még a hatvanas évek elején is tartott házimuzsikálást vasárnap délutánonként, hogy ott ismertem meg személyesen Pilinszky Jánost, aki Francia fogoly című versének megzenésítését hallgatta, és valamit mondott a „komprimálásról”, amire már nem emlékszem. Esterházy és Nádas egy-egy műve, ha lenne belőlük opera. A magyar zene az, hogy Weiner Leó nagy kamarazene-pedagógus volt, szerette a töltött csirkét kemény tojással, és mindig tudta, hol csinálják jól a városban. A magyar zene: Liszt öregkori szexuális élete, reverendában, a leánynövendékeivel a régi Zeneakadémia épületében, amelyről Thomán Istvántól lehetett hallani, aki továbbmondta egy ötvenes évekbeli sikeres zeneszerzőnek (ő meg a fia barátainak), merthogy Thomán Lisztnek a növendéke volt, az övé meg Bartók a zongoraszakon (innen a máig ható Liszt-tradíció a magyar zongoristák játékában). A magyar zene az, hogy Mahler az 1880-as, 90-es évek fordulóján a Magyar Királyi Operaház igazgatója volt, s mint ilyen, a Don Giovannit sokszor dirigálta, s hogy Johannes Brahms ott ült ilyenkor a nézőtéren, mivelhogy a déli gyorssal még ideért Bécsből, és váltig erősködött, hogy ha igazán jó Don Giovannit akar hallani, akkor Pestre kell jönnie. A magyar zene: egy csángó parasztasszony reszelős hangja. Johann Strauss hungarizmusai, az „Éljen a magyar!” című baromság, mely azonban jó zene mégis, éppúgy, mint Brahms néhány „magyar” tánca. A magyar zene Basiledes Mária, akit sohasem hallottam, csak a férjét ismertem, kiváló zenekritikus volt, a „Pista bácsi”, mindig volt nála valami ragacsos csokoládé, s csak úgy mutatkozott be, hogy „én vagyok a Basiledes Mária férje”. Magyar zene az, hogy Klemperer itt dolgozott az Operában 1947-től 1950-ig (lásd: elpattant g-húr), Mozart- és Wagner-ciklust csinált, meg féktelenül udvarolt bárkinek, aki nőnek volt nevezhető. Egyszóval: a magyar zene társadalom volt, belterjes társasági élet, meg provinciális anekdótakincs, másoknak, nyugatiaknak teljesen érthetetlen zenés tréfa és olykor egy-egy nagy mű. Tolvajnyelv, szleng és géniusz. „Die Tradition ist Schlamperei”, mondta Mahler, és erre még visszatérek, ha törik, ha szakad, mert arra is utal ez a mondat, hogy a hagyomány itt egyenlő a hagyomány keresésével.

395-397

Kapcsolódó szócikkek: Bartók Béla · Kodály Zoltán · Kósa György
Verebes_Adrienn P>!

Származáslisták: centrum és provincia. Paganini-tanítványok tanították hegedülni Hans Joachimot (maga is óbudai születésű) és Reményi Edét (aki a fiatal Brahms szonátapartnere), Joachim tanította Hubay Jenőt, Hubay Jenő tanította Zarthureczky Edét, Zarthureczky Ede tanította Kovács Dénest. Vagy vegyünk egy másik listát: a bécsi klasszikusok „az utolsó pillanatban” felfedezik maguknak a Bach-tradíciót, ez különösen Beethoven zenéjén és Czernyn keresztül nem marad hatástalan Liszt és Schumann művészetére, Schumann követője Brahms, akitől Hans Koessler tanul zeneszerzést, aki majd Bartókot tanítja komponálni a század első éveiben. És így tovább, folytathatnám a listákat. De mindez még merev és halott; nem így működik a hagyomány, nem adatokon és neveken keresztül, hanem radikális történésekben mutatkozik meg, archaikus elevenséggel. A származás titkán neurotikusan töprengeni, ez jellegzetesen közép-európai magatartás. A centrum sokszor éppen a periférián, a provinciában van. Az emberi társaság azonosítása és felkutatása, ez azt jelenti, hogy a végvidéken, a peremen, egy definiálhatatlan helyen van az ember. Utána kell járnia: ki az apja, ki az őse, mert nem evidens. A hagyomány: a hagyomány keresése. Végvidéken lenni és onnan kérdezni, ez a közép-európai kultúra szenvedése és önkínzása, amelyben a hagyományért való küzdelem (amit mindenáron meg akar szakítani a mindenkori politikai avantgárd): az életért való küzdelem. Ilyen módon a származás titkának kutatása, az örökös nyomozás motívuma nem a tradíció tanulási folyamata, még nem Bildung, hanem a puszta kérdés, hogy van-e vagy nincs egyáltalán hagyomány. A hagyomány nem tanulható; vagy megvan, és akkor benne vagyunk, belekerülhetünk, vagy nincs, és akkor nem. Ismétlem: a hagyomány valójában radikális, jelenbeli történésekben él. Feltör, áttör, kitör.

Mi a hagyomány? A hagyomány: Palotai úr. Palotai úr volt az az agglegény, aki ötven éven át minden este ott volt a Zeneakadémián, aki sznob volt, rajongó, tehát mindent tudott. Zenekritikus bármikor megkérdezhette tőle, hogy hogyan játszotta harminc éve ugyanitt Edwin Fischer a Mozart d-moll koncertjét, hogyan Bronislaw Hnbermann „a Brahmsot” és így tovább. Ő tudta a hagyományt, a korpuszt, amely ugyebár: Schlamperei. Még láttam Palotai urat, öltözéke tényleg slampos volt, piros ábrázatát széles ősz barkó zárta le kétfelől, mindentudóan és méltóságteljesen álldogált a koncertszünetekben és belterjesen fanyalgott. Egyedül halt meg, nagyon szegényen, állítólag minden pénzért koncertbérletekre költötte. Nyilván ő is csak egy rettenetes és szerencsétlen öregember volt, nincstelen korpusz.
Mi a hagyomány? Hogy a magyar születésű Liszt egy szót sem tudott magyarul, mégis ő írta meg azokat a zongoradarabokat (Magyar történelmi arcképek. Csárdás obstiné, Csárdás macabre), amelyek halálpontosan muzikalizálják a magyar 19. századot és 1848-at. 1848 még mindig aktuális az 1970-es évek közepén, végén, amikor a démonikusan tehetséges Bódy Gábor (később a nyugat-berlini főiskolán tanít filmrendezést) az Amerikai anzix című kiváló filmjét megcsinálja, és kísérőzenéje a Csárdás obstiné. A film többek közt a szabadságharc leverése utáni emigráció egyik ismeretlen alakjáról szól, aki az 1861-65-ös amerikai polgárháborúban az északiak oldalán földmérő tisztként dolgozik. Mániákusan precízen végzi a dolgát a száműzetésben – ehhez szolgál kíséretül a Makacs csárdás. Bódy 1985-ben, 39 évesen öngyilkos lett, papirost találtak holtteste mellett, melyre ez volt írva: „Én magyar-európai akartam lenni.” Ez az összefüggés, a Liszt-darabtól idáig, sajnos, igen nehezen érthető: belterjes tradíció, zenével. Ugyanúgy, mint a Thomán- és Weiner-pletykák.
Mi a hagyomány? Hogy 1956 október 23-tól november 4-ig folyton az Egmont-nyitány szólt a budapesti rádióban. Már Beethoven intenciója szerint is egy bukott forradalmár zenéje ez, amely akkor, azokban a napokban belekerült egy közép-európai kisország forradalmi kontextusába, tehát új mű lett belőle.
Nálunk a hagyomány: a levert forradalom, meg a száműzetés. A tradíció tehát mindig éles kutatással egyenlő, mert nem természetes, hanem kérdéses. A kontinuitás, mely a történelem érzékelését lehetővé teszi, és amelyet a legsűrűbben a zeneművészet tesz hallhatóvá, itt: minden. Éppen azért, mert nem evidens. Ami még ezen kívül marad: otthonosan provinciális tréfák, „falusi muzsikusok”, anekdóták és figurák, melyek „tudnak, hallottak egymásról”, tematikus rokonság, mely bármikor megszüntethető: semmi, vagy alig valami.

397-399

Kapcsolódó szócikkek: Liszt Ferenc