Bakó Tihamér magyar

A trauma megváltoztatja a külső és belső teret. Az eddigi, viszonylag külső térből a sérült én csak keveset kezd el használni. Visszavonul. Keresi a belakható, bejárható, biztonságosan átlátható fizikai teret. Ez lehet a kórház, az otthon, melyet nem szívesen hagy el, mert ott védettebbnek éli meg magát. Úgy érzi, a világ ezen a biztonságos közegen túl hatalmas, megismerhetetlen, veszélyekkel teli. Ha arra gondol, hogy ezt a megteremtett, beszűkült életteret el kell hagynia, elviselhetetlen szorongást él át.
[…]
A tér beszűkítése egyfajta reakció a megélt káoszt követően. A trauma szétzilálja a személy lélektani terét, az idődimenziókat. A kialakult kaotikus állapot elveszettsége teremti meg a beszűkülést. A fizikai tér lezárását, a lélektani tér összezsugorodását.

51. oldal (Psycho Art, 2009)

A traumatörténet elmesélésének célja az integrálás, az eredeti időstruktúra helyreállítása. A rekonstrukció folyamata során a traumatörténet átalakul, ám csakis abban az értelemben, hogy jelenlévőbbé és valóságosabbá válik. A terápiás munka alaptétele az igazmondás gyógyító erejében rejlik (Herman, J., 2003). Az elmondás során a sorstörés története tanúságtétellé válik. A tanúságtétel új és tágabb dimenzióba helyezi a páciens egyéni élményeit. Az átalakított traumatörténet már nem a szégyenről, megalázottságról szól, hanem a méltóságról, erényről. A történetük elmesélésén keresztül a páciensek visszanyerik önbecsülésüket, elvesztett külső és belső világukat.

105. oldal (Psycho Art, 2009)

A traumatikus szituáció az ego tehetetlenségét hívhatja elő: sem a harcra, sem a menekülésre nincs lehetősége. A megsemmisülés veszélye fenyegeti. Megdermed, mozdulatlanságba, passzivitásba merevedik. Mint a veszélybe kerülő állat, aki láthatatlanná akar válni. Ez a válasz ösztönös, sokszor hiányzik belőle az önvédő agresszió.

60. oldal (Psycho Art, 2009)

A traumatikus emlékek másképpen kódolódnak az emlékezetben, mint általában a szokásos életesemények. Nem építődnek be a folyamatos élettörténetbe, nélkülözik a lineáris, verbális elbeszélési formát. A traumák élénk érzékletek formájában tárolódnak. Az élményből kikristályosodik a képek bizonyos köre, és ez a töredékes, kontextus nélküli, intenzív érzéklet adja a trauma realitását.

25. oldal (Psycho Art, 2009)

Ferenczi Sándor (1971) a nyelvzavarról szóló írásában arról értekezik, hogy a trauma hatására a személyiségben hasadás következik be. A traumás hasadástól a személyiség két részére esik szét: az egyik rész regresszív szinten marad, a trauma előtti állapotba vágyik vissza, míg a másik rész éppen a megrázkódtatást okozó felnőttel való azonosítás szülötte. E kettő között alakul ki a „nyelvzavar”, mely lehetetlenné teszi a trauma integrációját.

67. oldal (Psycho Art, 2009)

A trauma hatására különböző mértékben sérülhet az én. Ha az én „magja” sérül, akkor súlyosabb pszichopatológiai elváltozások, történések jöhetnek létre. Ez lehet az alapja a pszichotikus állapotoknak. Ha az énnek nem a magja, hanem elemei sérülnek, azok akár le is válhatnak az énről, és mintegy kapszulába zárva időzített bombaként vannak jelen a személy lélektani terében. Ha az ép énrész elég stabil, képes a fejlődés következő fokait elérni és meghaladni. A leszakadt énrészeket mint zárványokat hordozza magában. Ez az énrész a személy sebezhető pontja lesz, de nem feltétlenül aktiválódik. Ha azonban igen, és az ént ezen a ponton érik sérülések, az egész én veszélybe kerül. Ha a kapszulába zárt énrész az énnek nem centrális része, a sérülés mélysége változó és kiszámíthatatlan.

61. oldal (Psycho Art, 2009)

A pszichoanalitikus a pácienssel való „utazásban” sokszor érzi, „megéli” páciensét. A másik megélésében saját szubjektív világát használja adóvevőként, hogy ebből a „létből”, hírvivőként térve vissza, szavakat találjon, és visszajelezzen páciensének.

84. oldal (Psycho Art, 2009)

A traumatikus esemény a váratlanságával sokkolja az ént, legyőzve azt a képességét, hogy integrálni tudja az élményt. A katasztrófára való felkészülés elmaradása miatt a személy biztonságérzete sérül vagy elvész. A személy fenyegetettséget él át, szorongástól szenved. Mindez a lelki szerveződés tartós megváltozásához vezet. Az én elveszti a kontrollt, tehetetlenséget él át, passzívvá válik, késve, inadekvátan reagál. A hirtelen jött esemény, a relevancia hiánya miatt az én képtelen a jelentéstulajdonításra. Az én számára azért is nehéz a traumatikus történéseket integrálni, mivel az a képesség, amely az emlékezeti nyomokat a mentális reprezentációkba szervezi, zavarttá válik vagy működésképtelen lesz.
Továbbá a külső és belső tárgykapcsolatok sérülése miatt alkalmatlan a bizalmi kapcsolatépítésre, és így a megkapaszkodásra is.

62. oldal (Psycho Art, 2009)

A traumatikus élmények megjelenését az analízisben meghatározott sorrendiség jellemzi, véli Vikár György (1992). Amikor az elhárítás csökkenésével egy traumatikus élmény emléke a tudattalanból felmerül, először részaspektusai jelennek meg, például a fantáziában, az indulatáttételben, az átmeneti tünetképződésben. Majd, rendszerint bizonyos szünet után, jelenik meg az eredeti élmény. A kérdés itt az, veti fel a gondolatot Vikár, hogy csupán az analitikus terápia jellemzője-e ez a jelenség? Vikár gyermekterápiás tapasztalatai alapján azt mondja, hogy a traumaelaboráció szekvenciális lefutása az analízistől függetlenül is létezik. Még olyan kezelésekben is megfigyelhető volt, ahol nem folyt rendszeres pszichoterápia.

63. oldal (Psycho Art, 2009)

Az egyén, akinek élettere beszűkül, gyakran úgy tud „kimenekülni” a helyzetéből, hogy „rátalál” egy olyan "fantáziavilágra+, mely számára a „létezés” egy másik formáját jelenti.

73. oldal - Az öngyilkosságot megelőző állapot