!

Áprily Lajos erdélyi magyar magyar

1887. november 17. (Brassó) – 1967. augusztus 6. (Budapest)

Tudástár · 33 kapcsolódó alkotó · 1 kapcsolódó könyv

Teljes névJékely Lajos
Nemférfi
DIApim.hu/hu/dia/dia-tagjai/aprily-lajos

Képek 1

Könyvei 33

Áprily Lajos: Áprily Lajos összes költeményei
Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok
Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász
Áprily Lajos: Álom a vár alatt
Áprily Lajos: A hűségesek
Áprily Lajos: Áprily Lajos válogatott versei
Áprily Lajos: Áprily Lajos összes versei
Áprily Lajos: Megnőtt a csend
Áprily Lajos: Áprily Lajos versei
Áprily Lajos: Válogatott versek

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Osiris Klasszikusok · A magyar költészet kincsestára · A magyar irodalom gyöngyszemei · Sziget Verseskönyvek · Tanulók könyvtára

Fordításai 133

Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin
Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk
Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse
Henrik Ibsen: Peer Gynt
Ivan Szergejevics Turgenyev: Első szerelem
Alekszandr Szergejevics Puskin: Jevgenyij Anyegin
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója
Anatole France: A vörös liliom
Robert Burns: Robert Burns versei
Jean de La Fontaine: Állatmesék

Antológiák 25

Bauer Gabriella (szerk.): Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény
Lukács László (szerk.): Innen és túl
L. Jeszenszky Ágnes (szerk.): Örök természet
Micsoda madár!
Borbély Sándor (szerk.): Asszonyaink arca
Illés Lajos (szerk.): Aki legdrágább, aki legszebb…
Kormos István (szerk.): A gyémántszekerce
E. Fehér Pál – Garai Gábor (szerk.): Mai magyar költők antológiája
Csukás István (szerk.): Koncert
Falcsik Mari (szerk.): A világ tizenkét tételben

Róla szóló könyvek 4

Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság
Nemes Nagy Ágnes: 64 hattyú
Vita Zsigmond: Áprily Lajos
Hatvany Lajos – Glink Károly: Beszélő házak és tájak

Népszerű idézetek

eme P>!

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Március

15 hozzászólás
worsi P>!

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Ajánlás

sophie P>!

Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák,
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Jesper_Olsen >!

AZ ŐSZRE VÁRJ

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szíved,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

147. oldal

2 hozzászólás
encsy_eszter>!

Lassú szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Kapcsolódó szócikkek: hajnalmadár
1 hozzászólás
worsi P>!

Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele –
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

20. oldal

5 hozzászólás
_natalie_néven_ I>!

Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
Nézem s mögötte messze felmagaslik,
ahol laktunk, az erdős kék vidék.

Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
Nekünk az erdő volt a végtelenség,
nekem a szajkó volt a kékmadár.

Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
színek halála minden szürkület.
Rekedt szajkóim régen elrepültek,
irtás az erdő is falunk felett.

Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
Kertek felett is szürke gőz terem,
s az októberi eső zuhogója
olyan sötét és olyan végtelen.

Ha most az égi kékség is kilobban,
a szép színekből nekem mi marad?
Nő a homály s én néha úgy marasztom
azt a fogyó szajkó-kék sugarat.

(Kék sugarak)

Kapcsolódó szócikkek: szajkó
2 hozzászólás
Zsuzsi_Marta P>!

APÁM EMLÉKE

Zengő patakvölgy, szirtes, katlanos,
szurdukja fentebb tisztásokra bomlik,
a kecske rajtuk kis csapást tapos –
Egy régi völgyhöz mily nagyon hasonlít.

Ott élt apám. Világa: kis faház,
tüdőfeszítő, ősi fenyves-ájer;
a társaság: vakmerő vadász,
lompos fa-munkás és zordon baráber.
Úgy este-tájt a ház elé kiállt,
ha sejtelem kínozta, bús, halálos,
és onnan várta: elszakadt fiát
mikor bocsátja már a láz s a város.
Csak várt, míg ruház és a gyep
havasi ég hús harmatával ázott,
és aztán újra árva este lett,
a völgyben egy olasz harmonikázott.

S volt egy karácsony: a havas barak
lakói messze, kis falukba szálltak,
s ő bent a tornyosuló hó alatt
karácsonyfát gyújtott a vad magánynak.
Olyankor csend volt, zsibbasztó, siket,
s jeges magányban megfagyott a vére,
s a hó-tengerben – szürke kis sziget –
döbbenve gondolt furcsa életére.

67. oldal

ParadoxH>!

Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet.
Kupák aranyércét
képpel kifaragta,
drágakövet plántált
finom foglalatba.
Boglárokba gyöngyöt,
türkizt, csudakéket,
kösöntyűket költött,
asszonyékességet.
Címert domborított
vén terem falára,
fejedelmi kannát
Bethlen asztalára.
Fújtatója dongott,
kalapácsa csengett,
varjak fellegezték
odafent a Cenket.

Öreg századába
ha most visszamennék,
míves mesteremnek
inasa ha lennék.
Mégis csal az üllő,
mindig csalt a forma,
tiszteltem a strófát,
mintha érce volna.
Míves műhelyemben
kohótüzet raktam,
salaktól az ércét
tűzzel tisztogattam.
Piros parazsamból
üllőlapra tettem,
ötvös-kalapáccsal
kelyhet készítettem.

Szabad kék időkben
hegy-vándora voltam.
Erdélyi nagy erdőt
végigbarangoltam.
Tájak jószagával
tele lett a lelkem,
napos Maros-mentén
sokszor szüreteltem.
Mustját derítettem,
színborát kivártam,
nemesebbet szűrni
századokba jártam.
Elsodort a sorsom,
addig kalandoztam.
Poharat is, bort is,
magammal elhoztam.
Állok poharammal
fájó magyar földön,
s hegyeim borával
telistele töltöm.

Egy pohár bor

1 hozzászólás
encsy_eszter>!

Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Kapcsolódó szócikkek: Házsongárd
5 hozzászólás