Anton Pavlovics Csehov orosz

’Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő’ – mondta állítólag Dosztojevszkij.

’Mindnyájan Csehov szakadékából másztunk elő’ – mondhatnák a XX. legjobb novellistái, köztük olyan nagyságok, mint Kafka, Mansfield, Hemingway, Flannery O’Connor, Juan Rulfo vagy Julio Cortázar.

Mert az a fajta rendkívül hatékony tömörítés, ami az ő kései ’novelláiban’ (nem véletlenül tettem idézőjelbe) található, előtte szinte példátlan (… na jó, esetleg Diderot vagy Mérimée már tudott hasonlót…). Regények egy novella terjedelemben: ez az érett Csehov receptje, minden minimalista számára a tökéletesség példaképe, egyben az irigység tárgya.

’A menyasszony’,a ’Jonics’, ’A kutyás hölgy’, a ’Szakadékban’ mind-mind úgy mond el húsz oldalban egy egész (vagy több egész) emberi sorsot, hogy érezzük: ami itt kimaradt, az csupán lényegtelen előzmény vagy logikus következmény, és amit kaptunk, az be van fejezve.

Turgenyev mellett ő az egyetlen európai író a XIX. századi orosz irodalomban. Értve ezalatt azt, hogy elsősorban európai és csak másodsorban orosz, és ’kívülállóként’, elfogultság nélkül szemléli népét. Nem isteníti a vodkavedelő, asszonyverő muzsikot (Tolsztoj), nem érzi úgy, hogy a pravoszláv orosz népnek szent küldetése van (Dosztojevszkij). A halál árnyékában élő orvos bonctermi alapossággal elemzi honfitársainak életét, és a diagnózisa kegyetlen.

Ezek a történetek nem depressziósoknak valók.

A novella mellett megújította a dráma műfaját is, nem provinciális orosz, hanem világirodalmi szinten.

Néha elgondolkozom, mi lett volna, ha … Mi lett volna, ha nem viszi el a tuberkulózis 1904-ben, hanem megéri 1917-et, és az azutáni éveket? Én úgy gondolom, emigrált volna (nagyon tisztán látott), és –Gorkijjal ellentétben – nem tér haza (nem volt megalkuvó). De úgy gondolom, nem vált írói nyelvet, mint Nabokov (egyrészt elvből, másrész, mert már öreg is hozzá), és tovább írja remekmívű novelláit az anyanyelvén, mint leghívebb és legkiválóbb követője, Bunyin.

De nem így történt: 1904 véget vetett az ’Unalmas történet’-nek, anélkül hogy a szerző megkapta volna az irodalmi Nobel-díjat (amit a nagyeszű bizottság első ízben egy Sully Prudhomme nevű franciácska szimbolistácska költőcskének volt szíves odaítélni, akit manapság egy jó ízlésű szerkesztő még egy versantológiába sem vesz be). Ám mindez ma már közömbös: Csehov addig szól hozzánk, amíg lesz nyomdagép (vagy Kindle…) és olvasó. Addig nem halhatott meg nyugodtan, míg az üzenetet át nem adta…

… a céltalanul elfecsérelt életről, az efeletti kétségbeesésről vagy az ebbe való fásult belenyugvásról. A sikertelen kitörési kísérletekről. Arról, hogy a már az első felvonásban a falon lógó puska a harmadik felvonásban majd elsül…

Olvassátok és nézzétek, és próbáljatok belőle okulni! Amíg nem késő!

Örülök, hogy létezett és írt!

Ő volt az első drámaíró, akit megkedveltem, és egyben az első orosz is, akit bírtam. Tolsztoj egyedül az Ivan Iljics-et tudta olyannak alkotni, amilyen az én ízlésem, Csehovban ellenben négy dráma után sem csalódtam, mindegyik megütötte azt a szintet, hogy legalább 4-est adnék nekik jó szívvel.