!

Anthony Bloom

KatalógusnévBloom, Anthony

Könyvei 2

Anthony Bloom: Az élő ima
Anthony Bloom: Elmélkedések

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Odigitria Könyvek Jel, Odigitria


Népszerű idézetek

>!

Azzal ellentétben, amit sokan gondolnak vagy éreznek, a lelki erőfeszítés időszaka (nagyböjt folyamán, esetleg egy lelkigyakorlat alkalmával) egyúttal az öröm ideje is, mivel hazatérést jelent: olyan időszak, amikor vissza tudunk térni az élethez. Olyan időszaknak kell lennie, amikor lerázzuk magunkról mindazt, ami elkopott vagy élettelen, azért, hogy képesek legyünk élni, s hogy azzal a tágassággal, mélységgel és intenzitással éljünk, melyre hivatottak vagyunk. Ha nem értjük meg az örömnek ezt a sajátosságát, akkor torz és kegyeletsértő karikatúra lesz belőle, ti. éppen Isten nevében tesszük nyomorúságossá az életet a magunk és mindazok számára, akiknek viselniük kell az életszentségre való sikertelen, célt tévesztett törekvéseink terhét. Az örömnek ez a – buzgó erőfeszítésekkel, aszkétikus törekvésekkel, valódi küzdelemmel párosult – felfogása furcsának tűnhet, mégis ez vonul végig egész lelki életünkön, az Egyház életén, az Evangéliumon, mert Isten Országát meg kell hódítani.

Az Isten Országa nem olyasmi, ami egyszerűen megadatik azoknak, akik kényelmesen, lustán várják, hogy eljöjjön. Azok számára, akik így várják, ilyen lelkülettel, valóban el fog jönni: az éj közepén, mint Isten ítélete, mint a besurranó tolvaj, mint a vőlegény, aki akkor érkezik, amikor a balga szüzek alszanak. Nem így kell várnunk Isten Országát és az ítéletet. Olyan lelkületre kell szert tennünk újból, amelyet – rendszerint – még önmagunk mélyéből sem tudunk elővarázsolni, valami olyasmire, ami furcsa módon idegenné lett számunkra. Az Úr napjának örömteli várása ez, annak ellenére, hogy tudjuk: ez a nap az ítélet napja lesz. Meglepő azt hallani a templomban, hogy az ítélet Evangéliumát, örömhírét hirdetjük. Mi azonban azt hirdetjük, hogy az Úr napja nem a félelem, hanem a reménység napja, és az Egyház a Szentlélekkel együtt mondhatja: „Jöjj, Uram Jézus, és ne késlekedj!”

11–12.

>!

Úgy gondolom, annak egyik akadálya, hogy valóban azok legyünk, akik vagyunk, és megtaláljuk saját utunkat, az, hogy vakságunknak nem vagyunk tudatában. Ha tudnánk, hogy vakok vagyunk, buzgón keresnénk a gyógyulást: talán úgy, ahogy Bartimeus tette, embereknél, orvosoknál, papoknál, gyógyítóknál; majd miután elvesztettük minden reményünket „a fejedelmekben, az emberek fiaiban, akikben nincs üdvösség”, talán Istenhez fordulhatnánk. Tragédiánk az, hogy nem vesszük észre vakságunkat: túlságosan sok szembeszökő dolog vesz körül ahhoz, hogy észrevegyük a láthatatlant, amelyre vakok vagyunk. A dolgok olyan világában élünk, amelyek magukra vonják figyelmünket, és elénk tolakodnak: nincs szükség arra, hogy bizonygassuk létüket, egyszerűen vannak. A láthatatlan dolgok nem tolakodnak elénk: meg kell keresnünk és fel kell fedeznünk őket. A külső világ megköveteli, hogy figyeljünk rá; Isten azonban szerényen kérlel bennünket. Emlékszem egy idős szerzetesre, aki ezt mondta nekem: „A Szentlélek olyan, mint egy nagy, félénk madár, amely kissé távolabb a földre ereszkedett. Ha azt látod, hogy közelebb jön, ne mozdulj, ne ijeszd meg, engedd, hogy odajöjjön hozzád.” Ez talán arra emlékeztethet minket, hogy a Szentlélek galamb alakjában szállt alá. Ennek a leszálló, félénk és ugyanakkor önmagát odaadni kész madárnak a képe szentírási kép, és jelentéssel teli, bár egy japán egyszer azt mondta nekem: „A keresztény vallásban, úgy gondolom, megértem az Atyát és a Fiút, de képtelen vagyok felismerni a tiszteletreméltó madár jelentőségét!”

46–47.

cassiesdream>!

Ne feledjük, az Isten atyai mivolta több, mint bensőséges, szeretetteljes viszony; ennél valóságosabb és metszőbben igaz: az Isten Krisztusban atyjukká lesz azoknak, akik Krisztus testének tagjaivá váltak, ámde mi nem valamiféle meghatározatlan érzelmes viszony révén kapcsolódunk össze Krisztussal, hanem olyan aszketikus erőfeszítés révén, amely egy egész életen át tarthat, és sokkal többe kerülhet, mint kezdetben sejtettük volna.

57. oldal

Bonfire68 >!

“Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod.” (Lk 11,2) A jézusi imádságnak, az Atya jóságos szeretetében elmerülő csendnek ezt a természetességét érezzük Anthony Bloom írásában, a lelki utazás címen összegyűjtött elmélkedésekben. A gondolatmenetet a görög egyház nagyböjti és húsvéti liturgiája adja. Az utazás célja a feltámadt Krisztus országa, az imádság pedig abban vezet minket, hogyan tudjuk az Atya segítségével bűnbánatban, kereszthordozásban megtisztítani és nevelni magunkat az Ország örömére.
Az elmélkedések szövegén át megérezzük egy mélyen gondolkodó ember, a maga és mások gondjaival türelmesen szembenéző lelkiatya egyéniségét. Úgy olvassa és magyarázza a bibliai szövegeket, ahogy ezt csak ő tudja megtenni. Olyan ösvényeken vezet az imádságos utazás során, amelyek a lelki tájnak sok apró szépségét mutatják meg. Ennek az egyéni látásmódnak biztos keretet ad a hagyomány tisztelete, a liturgia szeretete, az egyetlen igazság magyarázata. Ettől válik az írás igen hasznossá mindenki számára.
Amikor az elmélkedések szövegét szeretettel ajánlom az imádkozó olvasók figyelmébe, kívánom, hogy az mindnyájunkat vezessen el Urunk, Jézus Krisztus minden képzeleten felülmúló ismeretére.

Keresztes Szilárd
megyéspüspök

3-4. oldal (Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 1989)