Anne Sexton amerikai
1928. november 9. (Newton, Massachusetts, Amerikai Egyesült Államok) – 1974. október 4. (Weston, Massachusetts, Amerikai Egyesült Államok)
Tudástár · 11 kapcsolódó alkotó · 2 kapcsolódó könyv
| Nem | nő |
|---|
Képek 2
Könyvei 5
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Versum-könyvek XXI. Század
Antológiák 4
Népszerű idézetek
A SZERZŐ JEGYZETE
Először is, a verseket (1962-1966) megírásuk sorrendjében közlöm, előre elnézést kérve, amiért olvashatók egy súlyos melankóliás eset lázlapjaként is. De arra gondoltam egyes olvasóknak a keltezés sorrendje is érdekes lehet, ahogy André Gide írta naplójában: „Minden optimista elhatározás ellenére olykor győz a melankólia; az ember határozottan elbarmolta ezt a bolygót.”
Anne Sexton
9. oldal
Fura, milyen gyöngéd vagy,
Átölel két karod.
Azt hiszed, a bennem élő
gyerek-nőt megjavíthatod.
113. oldal Kriplik és más sztorik (részlet)
Legyen ez az Isten, aki asszony, aki széles
csónakjára ráhelyez, asszony, aki a derekáig meztelen,
pálmaolajtól és verejtéktől síkos, valamennyire erényes,
vad mellek, pompás tagok, legyen sebek nélküli,
dísztelen.
29. oldal Valahol Afrikában (részlet)
Ghosts
Some ghosts are women,
neither abstract nor pale,
their breasts as limp as killed fish.
Not witches, but ghosts
who come, moving their useless arms
like forsaken servants.
Not all ghosts are women,
I have seen others;
fat, white-bellied men,
wearing their genitals like old rags.
Not devils, but ghosts.
This one thumps barefoot, lurching
above my bed.
But that isn't all.
Some ghosts are children.
Not angels, but ghosts;
curling like pink tea cups
on any pillow, or kicking,
showing their innocent bottoms, wailing
for Lucifer.
Nem tudtam, hogy az életem végül
majd elüti anyáét, mint egy teherautó,
és hogy nem marad más
hatéves koromból,
mint egy kis lyuk a szívemben, egy süket folt,
hogy tisztábban halljam
a kimondatlant.
49. oldal Akkoriban... (részlet)
Valahol Afrikában
(Somewhere in Africa)
Menned kell hát, John Holmes? Az ima és a zsoltár
érted szól, nem neked. Nincs a halálban harag,
hogy lehúzna? A szelíd Isten dicsér kinek karja ott vár
a szószék fölött, hogy te félszeg és kortalan maradj,
hittel meszelt, unalmas, mint ez az öblögető pap!
Sötét halálodban, John Holmes, el is vesztél
a kápolnában, ahol mint apát és tanárt sirattak
áhítatos kegyelettel az Egyetemi Keresztnél.
Utolsó könyved nem zeng, nem ismerjük kemény szavaid se,
magadra hagyott a tudomány, a torkodban rák virágzott,
mint a bougainvillea, legyökerezett szürke gerincedbe,
felrepesztette a pórusaid, végül csak viselted, mint egy kabátot.
A vaskos szirmok, az egzotikus pirosak, lilák és fehérek
betakarták pőre tested, szétfúrtak minden maradandó,
vak erejükkel, Elképzelem az utolsó júniusi estéidet
Bostonban, a tested duzzadt, de könnyű, a szemed apró,
és hagyod, hogy a nővérek elvigyenek idegen földre.
…Ha ez a halál, és Isten szükségszerű, a misszionárius,
a jóakaró és a segitő elől hadd maradjon rejtve.
Legyen Isten valami törzsi asszony, ismert, de tilos.
Legyen ez az Isten, aki asszony, aki széles
csónakjára ráhelyez, asszony, aki a derekáig meztelen,
pálmaolajtól és verejtéktől síkos, valamennyire erényes,
vad mellek, pompás tagok, legyen sebek nélküli, dísztelen.
Ő vigyen el. Odaültet majd az evezőkhöz tizenkét erős embert,
mert erősebb vagy a mahagóninál, a csontjaid is erősek,
színig töltik a csónakot, mintha csak gyümölccsel, fakéreggel.
És most kap meg, téged, akit a temetés sem ölt meg.
John Holmes, egyetlen fából vésve, majd ott az ölébe zuhanj,
csorogj le a folyón, és veled az elefántcsont, a kopra, az arany.
1962. július 1.
28-29. oldal (fordította: Mesterházi Mónika)
Úgyhogy most megyek,
öregség vagy betegség nélkül,
vadul, de pontosan,
hisz ismerem már a legjobb utat,
a játékszamár hátán, amin annyi éve ülök,
sosem kérdve: „Hová megyünk?”
107. oldal Búcsúlevél (részlet)
