!

Andrzej Stasiuk lengyel

1960. szeptember 25. (Varsó, Lengyelország) –

Tudástár · 8 kapcsolódó alkotó · 1 kapcsolódó könyv

Nemférfi

Képek 1

Könyvei 19

Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba
Andrzej Stasiuk: Hogyan lettem író
Andrzej Stasiuk: Taksim
Andrzej Stasiuk: Kilenc
Andrzej Stasiuk: Át a folyón
Andrzej Stasiuk: Fehér holló
Andrzej Stasiuk: Dukla
Andrzej Stasiuk: Galíciai történetek
Andrzej Stasiuk – Jurij Andruhovics: Az én Európám
Andrzej Stasiuk: Grochów

Kapcsolódó kiadói sorozatok: POKET zsebkönyvek POKET Publishing, Sztalker Csoport · JAK Világirodalom


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Egy ilyen csendes éjszakán, mint ez, hallani, ahogy öregszik a világ. Kiégnek a villanykörték és tranzisztorok, rozsda marja a gépeket, gyorsabban ég a kályhában a fa, mint ahogy nő az erdőben, a ruha pislákol és rohad a testünkön, percről percre vékonyodik és gyengül, a teli üressé, majd törötté változik, a cigaretta a hamutartóban önkezével vet véget életének, a képek és hangok elpárolognak a mágnesszalagokról, a tinta elhalványul a golyóstollban, a papír töredezik, mint az ostya, még a műanyagok hamis birodalma sem képes ellenállni. A szerelem igazi világa ez, mert a veszteség sötét árnyéka lebeg fölötte, mint héja a zsákmány fölött.

242. oldal, Tél

kulturzaj>!

– Mit nézel? A lábam vagy a fenekem?
– Vágyakozással nézek a múltba, és aggodalommal előre.
– Akkor már inkább nézd a seggem.

35. oldal

egy_ember>!

Elvégre az volt a cél, hogy mindenki kaphasson, mindenkinek lehessen, és rögtön szét is baszódjon, mert akkor új kell.

112. oldal

n P>!

Ma a házunkkal szemben négy férfi fát vágott. Egyesével az erdő szélére vontatták a fenyőtörzseket. Amikor aztán összegyűlt három-négy, felpakolták a rönköket a lehajtott végű szekérre. Úgy dolgoztak, mint az állatok – lassan, monotonon, ugyanazokat a mozdulatokat végezve, amelyeket száz meg kétszáz évvel ezelőtt. A lefele út hosszú és meredek volt. Belekapaszkodtak a lőcsbe, és néha visszafogták a járművet. A befékezett kerekek csúszkáltak a nedves agyagon. Rongyos vattakabátjukba és köpönyegükbe burkolózva úgy néztek ki, mintha földből gyúrták volna őket. Esett az eső. Csak a svéd benzinmotoros fűrész és az eldobható öngyújtó különböztette meg őket apáiktól, nagyapáiktól, dédapáiktól. No meg a szekér kerekén a gumiabroncs. Minden más kétszáz, talán háromszáz éve változatlan volt. Szaguk, erőlködésük, nyögéseik, létezésük emberemlékezet óta meglévő formát töltött ki. Éppolyan ősiek voltak, mint a két pej a lovaskocsi előtt. A körülöttük elterülő jelen vén volt, akár a világ. Alkonyatkor végeztek és elmentek. Ruhájuk úgy gőzölgött, mint az állatok háta.

35. oldal

egy_ember>!

Zöld-arany fák, piros busz, cementkockából kirakott, szürke úttest. Mellette állt a könyvtár. Csorba lépcsőkön kellett felmenni, két betongolyó őrizte őket. Az ajtó kilazult üvegtáblái csilingeltek.
A „D” betűvel jelzett polc egész lent volt a padlón. Csak innen lehetett anélkül szemrevételezni a könyvtárosnő karcsú lábát, hogy gyanút keltsen az ember — vékony zsinórokkal körbefont bokáját és két kis koporsóra emlékeztető fadarabba zárt lábfejét. Töprengtem Dumas felett, tapogattam Dosztojevszkijt. A zöld linóleumon térdelve, a por, régi papirosok és terpentin légkörében lapozgattam a Karamazov testvéreket, de félelemmel töltöttek el a nevek. Különösen a Fjodor. A gerincen, a címlapon, majd a szövegben. Volt benne valami sötét, fenyegető, tompa. Mint egy pince vagy visszhang a sötétben. Fogtam a két kötetet, és leraktam a könyvtárosnő elé. Nem kellett kérdeznie a nevemet. Gyakori vendég voltam. Gondterhelten és ábrándokba merülve távoztam. Túl szép volt a nő. Egy tizenhárom éves fiú számára a tízessel idősebb nők mindig keserű, fájó imádat tárgyai.

15-16. oldal

1 hozzászólás
egy_ember>!

Mert manapság olyan az egész, mint egy csendes háború, egy láthatatlan front. Látszólag nem történik semmi, béke, de annyi marad csak belőle, mintha mindenki fejvesztve rohanna. Semmi se öregszik, csak hipp-hopp meghal. Először új, aztán egyszer csak már nem jó semmire, és átfúj a tárgyakon az üresség.

232. oldal

egy_ember>!

urbanisztikus vágyakkal megrontott falusi táj

24. oldal

Oswald >!

Néhány románc átalakult barátsággá, és ez nagyon megfelelt nekem, mert ha két ember eltöltött együtt valamennyi időt, akkor ne csináljanak úgy, mintha nem ismernék egymást.

108. oldal (Mágus Design Stúdió, 2003)

Andrzej Stasiuk: Hogyan lettem író (kísérlet szellemi önéletírásra)

mcgregor>!

Sohasem láttam elevenen a nagyapámat: tizenhat évvel a születésem előtt érte a halál. Elkerültük egymást a végtelen időben, s ha igaz, hogy a túlvilágon újabb és újabb procedúrák várnak ránk, most már egyre nehezebben tudnám megmondani, ki tartozik jobban a múlthoz: ő vagy én.

29. oldal

Andrzej Stasiuk – Jurij Andruhovics: Az én Európám Két esszé az úgynevezett Közép-Európáról

ppeva P>!

Szóval, szeretem ezt a balkáni kuplerájt, a magyart, a szlovákot, a lengyelt, az anyag e csodás nehézkedését, ezt a szép álmosságot, a szarást a tényekre, a nyugodt, konzekvens részegséget pontban délben és a ködös tekinteteket, amelyek különösebb erőfeszítés nélkül átsiklanak a valóságon, és félelem nélkül nyílnak ki a semmire. Nem tehetek róla, Az én Európám szíve Sokołów Podlaskiban és Huşiban dobog. Egy icike-picikét sem Bécsben. Aki másként gondolja, közönséges hülye. Sem Budapesten. Pláne Krakkóban. Mind a transzplantáció elvetélt kísérlete. Ráncfelvarrás, a tükrözése valaminek, ami valahol máshol van. Sokołów és Huşi nem utánoz semmit. Saját elrendelésükben teljesednek be. Sokołówban van a szívem, pedig összvissz tíz órát ha töltöttem ott. többnyire azalatt, amíg átszálltam az egyik távolsági buszról a másikra, a hetvenes évek elején, amikor nagybátyámékhoz utaztam vakációra. A személyes emlékezetem nem rosszabb a generáció, a nemzet vagy a kontinens jó részének emlékezeténél. Földszintes faházak a belvárosban, orgonabokrok, bozótosok, ablaktáblák, aszfalton alvó kutyák, buszmegállók elgörbült oszlopai a kerek, sárga tárcsával, az ajtó- és ablakmélyedések, keretek, zsalugáterek barna és zöld színe, homok a járdalapok közötti résekben, fagylaltozó, bent olyan illattal, mint egy falusi parasztházban, drazsé üvegcsövekben, minden épp csak kinőtt a földből, épp csak elkezdődött, igen, rothadás, neszezés, szendergés, igénytelen élet, hogy tovább tartson, az elkopott deszkapadló csikorgása, a fagylalttölcsér-törékenységű mindennapok nevetséges heroizmusa. Emlékszem mindenre, és vég nélkül sorolhatnám. Mert a véremben van. Ez az oka annak is, amiért Huşiban van a szívem, amelyen öt perc alatt átutaztam, hiszen nincs miért megállni ott.

300-301. oldal