!

Andrew Meier

KatalógusnévMeier, Andrew

Könyvei 1

Andrew Meier: Csecsenföld

Népszerű idézetek

Ezüst P>!

A történet úgy hangzott, mintha Gogol tolla alól került volna ki. Pedig csak egyike volt annak a több száz vallomásnak, amelyet a Lermontov utcai nyirkos kapualj félhomályában függő könyvben összegyűjtöttek.

A fiam ’95 januárjában tűnt el, amikor a tankja kiégett Groznijban. Leírom a nevét: Aljoskin, Kosztya. Tizenkilenc évesen vonult be Orenburg területről, Donguzszkaja állomásról. Csak tavasszal mondták meg nekem, hogy eltűnt. Elmentem Csecsenföldre, és megtaláltam a parancsnokait. Kedvesek voltak, nem kergettek el. Megetettek, és azt mondták, hogy menjek haza, és hogy Kosztya nem volt sem az elesettek, sem a sebesültek között. Így elmentem a csecsen harcosokhoz. Ők sem bántottak; megesküdtek Allahra, hogy Kosztya nincs a fogságukban. Aztán valaki azt mondta: „Menj Rosztovba; ott tartják az azonosítatlan halottakat a hűtővagonokban.” Csak most értem ide. Nem készültem fel erre, és reményem sem volt. Itt találkoztam Borjával, egy fiatal doktorral. Elvitt a vonathoz. Tele volt hullákkal, egyiknek feje nem volt, a másiknak keze, a harmadiknak lába. Megnéztem őket, de Kosztya nem volt köztük. Lefeküdtem, és alighogy elaludtam, megláttam Kosztyát. Azt mondta: „Mama, hogy tudtál elsétálni mellettem? Gyere vissza holnap. Az első sorban fekszem, a végétől nézve a harmadik helyen. Csak az a baj, hogy nincs arcom. De felismersz az anyajegyről a hónom alatt. Emlékszel.” Másnap odamentem a vasúti kocsihoz, és rögtön megtaláltam Kosztyát – pontosan ott, ahol mondta.

41. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

Kapcsolódó szócikkek: Csecsenföld · Groznij · Orenburg
Ezüst P>!

„Nem mi vagyunk a rossz fiúk”, mondták a sorkatonák. „A rossz fiúk csak utánunk jönnek.”

99. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

Ezüst P>!

Előtte a volánnál Jura ült. Természetes kedvesség sugárzott ebből a jóképű, kékeszöld szemű srácból. Szőke haját minden héten az anyja vágta rövidre egy kinyitható borotvával. Keskeny arcát szeplők borították, és már beárnyékolta valamilyen szakállkezdemény. Mindössze huszonkét éves volt, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy megérte ezt a kort. A világ egyik legboldogtalanabb fajtájához tartozott ugyanis: olyan orosz volt, aki Csecsenföldön született.

22–23. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

ppeva P>!

A múzeum őre próbálta húzni a látogatásra szánt időt, szeretett volna minél tovább életet látni ezekben a szobákban. Csakhogy én még aznap el akartam utazni Csecsenföldről, mielőtt beesteledik, és életbe lép a kijárási tilalom. Ahogy újból a küszöbhöz értünk, Huszein felidézte Tolsztoj visszaemlékezését az itt töltött napokról: „Soha, sem azelőtt, sem azután nem emelkedtem a gondolatok ilyen magasságába… És minden, amire akkor ráébredtem, a meggyőződésem maradt.”
Kiléptünk a szabadba, és ránk zuhant a késő délutáni forró napsütés. Svedov boldogan rágyújtott egy papiroszá-ra a nagy író ezüstre festett szobra mellett, amely a múzeum kertjében állt. A prófécia még mindig elragadtatással töltötte el Huszeint: Tolsztoj megértette, hogy hiábavaló erőltetni a déli viszály katonai megoldását, és előre látta, milyen árat kell majd fizetni a birodalmi ambíciókért. Tiszteletben tartotta a csecsenek hagyományait, és Csecsenföld egészen utolsó napjaiig ott tornyosult képzeletében. Amikor végül megszökött Moszkvától délre fekvő birtokáról, Jasznaj Poljanából, és 1910 telén a behavazott asztapovói vasútállomáson meghalt, a Kaukázusba akart visszamenni. – Legalább egy orosz megértette – mondta Huszein –, mit jelent csecsennek lenni. – A múzeum gondnokának hangját ismét érzelem telítette. Ezúttal azonban nem a szeretet, hanem a sajnálkozás érződött szavaiban.
Elismerte, az oroszok jogosan voltak elégedetlenek azzal a látszatállammal, amelyet Maszhadov, Baszajev és Hattab hódított el. Nem tisztelték sem a rendet, sem törvényt, sem az adat-ot, sem a saríá-t az első háború után. Oroszországnak végül is igaza volt, amikor a köztársaság elszigetelése mellett döntött. A tálibokon kívül senki sem ismerte el Icskeria szabad államát.
[…]
A haduraink meggazdagodtak, folytatta Huszin Zagibov, de ki épít iskolát vagy kórházat, múzeumról már nem is beszélve? Most már nincs más, mint a proizvol, a tábornokok és a hadurak önkénye.
Svedov beszállt az UAZ-ba Issza és Jura mellé. Utolsónak én másztam be hátulra, de a gondnok még ekkor is mozdulatlanul állt, kezét homlokához emelte a napfény ellen. A múzeuma talán híján volt igazi műtárgyaknak, de volt benne egy egyedi és pótolhatatlan kincs: a humanitás. A dzsip elindult, és Huszein ott maradt a kertben, Tolsztoj ezüstös szobra mellett.

171-173. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

Kapcsolódó szócikkek: Csecsenföld · Lev Tolsztoj
ppeva P>!

Nem volt nehéz rájönni, hogy a szálloda miért szolgált rá pokoli hírnevére. Az Asszában rendszeresen garázdálkodtak a vendégek. A nyugati hotelekben gyakran feltüntetik, melyik helyi étterembe vagy butikba ajánlatos betérni. Az Assza szobáiban az árlistát tüntették fel, amelyen megjelölték, mibe kerülnek a berendezési tárgyak, ha tönkreteszik őket: „Törött ajtó – kétszáz dollár. Törött ablak – kétszáz dollár. Törött ágy – háromszáz dollár. Törött zuhanyozó – négyszáz dollár. Törött tükör – kétszáz dollár.” A leltár végén állt a személyzet őszinte kívánsága, hogy a vendégek érezzék jól magukat ottlétük alatt.

64. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

ppeva P>!

A tiszt az ivásban keresett menedéket. A hullaházban mindenki ivott, éjjel-nappal. Emiatt egyetlen feljebbvalója sem vonta felelősségre. Mi az, hogy rossz a morál, morfondírozott magában. Egyáltalán semmilyen morál nem létezik.
[…]
Több mint elegendő szörnyűséget látott ébren, de egy ideje rémálmok is gyötörték. Eleinte a viaszfehér és összevérzett hullák csak álmában látogatták meg, aztán nappal is hallucinálni kezdett. Munka közben, a forró sátorban úgy rémlett neki, hogy a holtak megelevenednek.
– Elkezdenek mozogni – borzadt össze –, vonaglanak a fájdalomtól a hordágyakon, és az arcom felé nyúlnak, ha túl közel megyek hozzájuk.
Két szívrohamon esett át a sátorban. Az utolsóval kórházba került, de két hét múlva visszaküldték dolgozni. A végén egy éjszaka szabályosan kifordult magából, ahogy fogalmazta, „felrobbantam, mint a betonra dobott pezsgőspalack”. Egy csecsen hajtott ugyanis a mozdoki támaszpont főbejáratához; Ladájának hátsó ülésén egy halott hevert, amelyet az út szélén talált. Egy orosz főhadnagy holtteste.
– Egy rendes csecsen – jegyezte meg Cigankov. – Van ilyen.
A támaszpont parancsnoka behívatta Cigankovot, hogy foglalkozzon a hullával. Mivel forró volt az éjszaka, és már egy hónapja szinte szakadatlanul dolgozott, az alezredes nem tette fel a sapkáját. A parancsnok szitkozódásban tört ki. – Hol van az istenverte sapkája? – üvöltötte.
– Tábornok bajtárs – felelte Cigankov –, minek hőbörög itt? Mi vagyok én, talán valami hülyegyerek? Vagy valami punk? Maga és én egyidősek vagyunk. – A tábornok megígérte, hogy kirúgatja. A hullaház alezredese már ennek a halvány lehetőségétől is örömmámorban úszott, sőt biztatta a parancsnokot, csak rajta, indítsa meg a fegyelmi eljárást. A papírok elmentek, de a parancs visszajött, rajta a minősítéssel: elutasítva.
– Ki mást is találnának erre a melóra? – sóhajtott Cigankov.
Nemrég megpróbált korkedvezménnyel nyugdíjba menni, de a feljebbvalói nem engedték el. Miután nem sikerült kirúgatnia magát, és fel sem tudott mondani, még elő is léptették: ő lett a támaszpont gyorsreagálású erőiért felelős parancsnokhelyettes.
Cigankov járt pszichiáternél is. „Szergej Vlagyimirovics”, duruzsolt neki a doktor, „szabadságot kellene kivennie, hogy elég időt tölthessen a természetben, menjen kirándulni, horgászni.”.
Az alezredes felnevetett. A nyugdíja nyolcvankilenc dollár lenne havonta. Ebből még arra sem jután, hogy eltartsa a családját, és hol van még akkor a nyaralás. Most csak annyi pénzt akart, amennyi fedezi az „egyedüli hatékony kúrát”, az ivást.

180-182. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

ppeva P>!

Úgy képzelem, ha a csecsenkérdést valaha sikerül megoldani, ahhoz olyan erős emberek kellenének, mint Andrej Zsivoj. Majdnem mindenét elvesztette, de méltósággal és reménnyel tért vissza az életbe. A veterán egyetlenegy jövőt látott nem csupán Csecsenföld, hanem egész Oroszország számára. Azt ismételgette, az országban a törvény uralmát kell érvényesíteni. Állhatatos szavai, amelyeket azon a tikkasztó napon mondott az orosz délvidéken, még akkor is a fülemben csengtek, amikor már újból úton voltam, hogy Moszkva felé átszeljem Oroszországot.
– Ha nincsenek meg ezek az alapok – szólt Zsivoj –, ha nincs törvényes rend, semmit sem érhetünk el. Egyáltalán semmit.

187. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

Kapcsolódó szócikkek: Oroszország
Ezüst P>!

Malika már elmondta imáit. Nem irgalomért könyörgött Allahhoz, hanem azért, hogy világítson neki hosszú útján. Nem nézett a katonára, elfordította róla a tekintetét. Amikor a nők beléptek az épületbe, az orosz egy papírlapot gyűrt a kezébe. Ezen van az otthoni címem, mondta, és hozzátette, nem kell félniük. Nem lövi le se őt, se a többi asszonyt. Malika az anyjára emlékeztette. „Írjon a mamámnak”, mondta a katona. „Írja meg neki, hogy nem öltem meg.”

111. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

ppeva P>!

Egy aszalóan forró délután Csecsenföld északkeleti sztyeppjén, Sztarogladovszkaja kozák sztanyicában találkoztam Huszein Zagibovval. Raibekkel ellentétben a szikár, negyvennyolc éves egykori újságíró kitörő örömmel fogadta a bejelentés nélkül érkező vendégeket. Huszein vigyázott a sztarogladovszkajai Tolsztoj-múzeumra; éjszakánként bent aludt, és egy puskát tartott a keze ügyében. Már arra sem emlékezett, mikor kapott fizetést utoljára, de három télen át távol tartotta a fosztogatókat. Zagibov a közép-ázsiai száműzetésben született, és nem táplált illúziókat az oroszok szándékait illetően. De honfitársainak sem kelt a védelmére. Bátyját elrabolták az első háború után. Huszein azóta sem tért magához, figyelmeztetett Issza. A férfi szeme páros volt az örök nyugtalanságtól, és hosszú arcán az állandó vereség kifejezése ült. Mégis, úgy tűnt, hogy hisz az irodalom isteneinek gondviselésében. Tolsztoj szentsége jelének vélte azt is, hogy a múzeum, amely az írónak a csecsen nép iránti nagyrabecsülését volt hivatva kifejezni, még egyáltalán állt.
„Sztarogladovszkaja sztanyicában írok este tíz órakor, június harmincadikán”, jegyezte be naplójába Tolsztoj 1851-ben. „Hogy kerültem ide? Nem tudom. Miért? Sejtelmem sincs.” Tolsztoj a cári csapatokkal jött Csecsenföldre. Huszonnégy éves volt, és miután horribilis kártyaadósságba keveredett, sürgős szükségét érezte annak, hogy elhagyja Moszkvát. Itt, a Sztarogladovszkajában 1851 és 1853 között töltött időszakokban látott először háborút, és itt írta első könyvét, a Gyermekkor-t is. A moszkvai kötöttségektől megszabadult ifjú gróf beleszeretett mind a kozákok, mind a csecsenek szabadságába és bátorságába.
Huszin kitartása ellenére a múzeum kétségbeejtő állapotban volt. A tetőn tátongó lyukak azzal fenyegettek, hogy az egész gerendázat beomlik. A padló már teljesen átrohadt. Nem volt áram, a riasztót hírből sem ismerték. Huszein minden este megágyazott magának a szalmán a hátsó irodában, és lefeküdt egy házilag összetákolt vaskályha mellé. A puska mindig kézre esik, mondta. Ezzel tartotta távol a tolvajokat. pedig semmilyen eredeti, Tolsztojhoz fűződő emléktárgya nem volt, amelyre vigyázni kellett volna. A múzeumban azoknak a lapoknak a fotokópiái sárgultak, amelyeket a gróf itt írt, illetve kiállították egy kozák nyereg és egy fehér kozák zubbony másolatát is. A legértékesebb műtárgynak az a vörös szőnyeg számított, amelyre Tolsztoj arcképét hímezték: az írót fiatal tisztként ábrázolja, még szakálltalannak és ellenállhatatlanul jóképűnek, vagyis olyannak, amilyennek a szovjet varrónők kollektívája képzelte el egy évszázaddal halála után. A szőnyeget ellopták az első háborúban, jegyezte meg Huszein, de pár héttel ezelőtt egy zacsisztka után előkerült az egyik környező utcában.
Óvatosan lépkedtünk át a sötét szobákon. Amikor Huszein a nagy íróról beszélt, hangját érzelmek fűtötték át: – Büszkék vagyunk rá, hogy Tolsztoj köztünk élt, és egész életében emlékezett azokra a tanulságokra, amelyekre a mi népünk döbbentette rá.
Tolsztoj sem a kozákokat, sem a csecseneket nem hibáztatta a Kaukázusról írt műveiben. 1863-as kisregényében, a Kozákok-ban csodálattal adózik állhatatosságuknak a birodalom végvidékeinek védelmében. Ám mind a két népcsoportot igazságosan ábrázolta, kultúrájukat egyformán egzotikusnak és veszélyben levőnek látta. Az író nem hagyott kétséget afelől: Moszkva keménykezű uralma csak pusztulást hoz a déli népekre. A Hadzsi Murat vázlatában így írt:
…mindig ez történik, amikor egy nagy katonai erővel bíró állam kapcsolatba lép primitív kis népekkel, amelyek saját független életüket élik. Az önvédelem ürügyével (noha a támadásokat rendszerint a hatalmas szomszéd provokálja ki), vagy a vademberek civilizálásának átlátszó indokával (bár a vad nép összehasonlíthatatlanul jobb és békeszeretőbb életet él)… a katonai államok szolgái mindenfajta alávaló gaztettet elkövetnek e kis népek ellen, miközben azt állítják, hogy másként nem is lehet velük bánni. Ez volt a helyzet a Kaukázusban… amikor orosz hadvezérek, akik kitüntetéseket akartak szerezni, és be akarták zsebelni a háború hasznát, békés földeket támadtak meg, falvakat dúltak fel, százszámra ölték az embereket, asszonyokat erőszakoltak meg, elhajtották marhák ezreit, és aztán a törzseket vádolták azzal, hogy orosz birtokokra támadtak.

169-171. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

Kapcsolódó szócikkek: Csecsenföld · Lev Tolsztoj
ppeva P>!

A menekülttáborban ültem egy füllesztően forró sátorban, miközben erős teát ittam üvegpohárból Kuri Idriszov társaságában. Ritkaságszámba ment, mert csecsen pszichiáter volt. Az első háborúban injekciós fecskendővel dolgozott, éjjel-nappal morfiumot adagolt a sebesülteknek. Kórházát Groznijban kétszer rombolták le. Az interregnum idején Idriszov, aki most negyvenes éveiben járt, csatlakozott a Médecins du Monde nevű francia szervezethez. Már több mint egy éve látta el a menekülteket. Családja visszaköltözött Groznijba, pontosabban szülőfalujába, Aldiba. Ez a falu volt az én úti célom is, amelyet bejelöltem az állandóan magamnál hordott térképen. A pszichiáter hallott arról, mi történt Aldiban. A családja aznap átélte az eseményeket. Korábban ő is velük akart hazatérni, de nem hagyhatta magukra a betegeit a táborokban. Abban reménykedett, hogy be tudja gyógyítani a sátorvárosban élő gyermekek lelkén ejtett sebeket.
Egy másik sátorban a gyerekek Musza Ahmadovot hallgatták. Ahmadov már több könyvet írt a csecsenek bevett jogrendjéről, az adat-ról. Az adat mindazon hagyományok rendszere, amelyek a gyermekek és szülők, szerelmesek és ellenségek közötti viszonyokat igazgatják. Az írót a pszichiáter kérte fel arra, hogy kösse le a gyerekeket. Ahmadov azt magyarázta, hogy az adat is megsínylette a háborút. Elvégre nem vallási, hanem társadalmi törvény. A „csecsen kultúra gerincé”-nek nevezte. A csecsenek történetének legkorábbi korszakai óta az adat vonta meg a választóvonalat jó és rossz, helyes és helytelen között. Ám a háborús évek felfordulásában terjedni kezdett egy új törvény, a saría, az iszlám jog, amelyet a magukat vahabitáknak nevező szakállas fiatalemberek importáltak, s amely már az adat fennmaradását fenyegeti. A vahabizmus, amely a fundamentalista iszlám szigorúan merev értelmezéseként Szaúd-Arábiában jött létre, az arab diaszpórából került Csecsenföldre. A két jogrend összeegyeztethetetlen egymással, mondta Ahmadov. Attól félt, hogy a legifjabb menekültek, akik semmit sem tudnak az ősi törvényekről, könnyen a vahabiták markába kerülnek. Az író aggódott, hogy a gyerekek elveszítik csecsen örökségüket a sátrakban.

65-66. oldal

Andrew Meier: Csecsenföld Egy konfliktus mélyén

Kapcsolódó szócikkek: menekültek