André Salmon francia

Aki betévedt a Rotonde-ba, láthatott két nem nagyon feltűnő külsejű szakállas férfit. Újságot olvastak, többnyire külföldi lapokat adtak egymásnak és olvasás közben magyarázatokat fűztek a szöveghez. Egy élesebb eszű, biztosabb szemű szállítómunkás talán odaszólt társainak:"Az az érzésem, oroszok lehetnek." Lenin és Trockij volt. Senki sem sejtette a Rotonde törzsvendégei közül, hogy ez a két név bevonul majd a történelemkönyvekbe.

132. oldal

Miért nem rajzolnak az igazi művészek a járdára, mint azok a művésznek álcázott szerencsétlen alakok, akik a grafikai produkció végén tányéroznak, miután elhasználtak egy marék iskolai színes krétát. Én mindig csodáltam a járda festőművészeit, és ha nézem őket, sírhatnékom támad. Maga úgy vélheti, ez hamisítatlan német szentimentalizmus, de nekem ez a német tulajdonság csak Párizsban adatott meg. Azt mondják egyébként, a járdafestészet Londonban született. Lehetséges. Miért ne lehettek volna meg a járdának is a maga preraffaelitái, kissé gorombább változatban?

133. oldal

Nem könnyű mulatság festészetről beszélgetni olyan emberrel, mint Picasso. Senki sem volt kevésbé hajlamos az esztétizálásra, mint ez a nagy művész, aki minden esztétikát felrúgott. Önzése pedig bámulatos, csodálatraméltó és gondviselésszerű, ilyen önző emberrel nem lehet mások műveiről vitatkozni.

39. oldal

Ha valakinek sikerült megnyernie Vollard-t, ha valaki legalább némi bizalmat ébresztett benne, akkor ez a francia gyarmatosító, aki végül a Laffitte utcában telepedett meg, engedékeny lett. Megengedte például a látogatónak, hogy valamelyik bútor alól előhúzzon egy a maga nyerseségében is elkápráztató Cézanne-t. Feledhetetlen látvány volt, amikor az álmos képű Vollard bal kézelőjével letörölgette a port az olyan remekműről, mint például a „Bouffan horgonyrúdja”, a „Mont Sainte-Victoire”, a „Fürdőző nők”.

35. oldal

Picasso! Modigliani akkor még szinte senkit sem ismert Párizsban, éppen csak partot ért, méltán irigyelhette a vele egykorú fiatalembereket, akik a sugárúton siető névtelen emberek tömegében felismerték Picassót. Azt a festőt, aki huszonöt éves korában a barcelonai hetilapok anarchista illusztrátora volt, és ugyanakkor realista művész Steinlen nyomdokaiban, azt a festőt, aki a Vörös Malomtól a Fürge Nyúlig, a Royal utca bárjaitól a csavargótanyákig kalandozó Toulouse-Lautrec művészetének folytatója volt, és ugyanakkor a kék koldusok, a kiapadt anyamellet harapdáló kék gyermekek mestere. S ehhez még: a csepűrágók nagynevű festője.

38. oldal

Mit festesz most?
– Elkezdtem egy aktot, de nem tudom, mikor látom viszont a modellem. Egyáltalán visszajön-e?
– Próbálkozz csendélettel. Ha másért nem, ujjgyakorlatként. A sózott, füstölt hering hűséges modell, a keménytojás is hűséges, és a kopasztott csirke sem hagy el. Ha jól megkopasztottad.

85. oldal

A francia festő kevesebb templomot, kevesebb múzeumot látogatna meg franciaországi utazása során, viszont hány kísértetbe ütközne?Hiába kerüli a kálváriákat, a Montparnasse-tól vagy a Montmartre-tól Bretagne felé minden útkereszteződésen Gauguin szellemébe ütközik. Ha dél felé megy, Renoir, Matisse, Derain, Kisling fogja kézen. Sehol sem lehet nyugovása.

104. oldal

A forradalmi festészet a Rotschild bank és egy nagy biztosító társaság szomszédságában, a bélyegüzlet és az antikvárium közé szorítva ragyogott. Itt volt Ambroise Vollard üzlete, a vitatott remekművek gyűjtőhelye, képtár, ahova özönlöttek a beavatottak és a beavatottság önjelöltjei. Ambroise Vollard, az indiai születésű francia, ízig-vérig kereskedő volt, mélységesen szerette saját árúját, ceruzarajzokkal is kereskedett és olyan volt, mint egy agg, elgondolkozó indiai elefánt, amely ormányából zavaros beszédet fúj a kíváncsiskodóra.

35. oldal