André Malraux francia

Apám, kevéssel öngyilkossága előtt, ezt mondta: „Ha még egyszer élnék, akkor se választanék másik életet.”

110. oldal

Vajon azért születtek a vallások, hogy olyan istenekkel ajándékozzák meg az embert, akik nem találják őt furcsának?

129. oldal

Az emberek nem felebarátaim; ember az, aki rám néz és megítél; azok a felebarátaim, akik szeretnek és nem néznek rám, akik mindenek ellenére szeretnek, a széthullás, az aljasság, az árulás ellenében is, akik engem szeretnek, és nem azt, amit tettem vagy tenni fogok, akik mindaddig szeretni fognak, amíg én szeretem magam (…)

46. oldal

Itt, a kórházban, úgy váltják egymást a betegek, mint odakint a nemzedékek. A nemzedékek azonban sohasem gyógyulnak meg.

95. oldal

„Öngyilkos lesz” – gondolta magában Kyo. Eleget hallgatta apját, hogy tudja: aki ilyen elkeseredetten keresi az abszolútumot, az csakis a nagy érzésekben találja meg. Az abszolútum szomja a halhatatlanság szomja, vagyis a halálfélelem; igen, Csennek gyávának kellene lennie; de – mint minden misztikus – érzi, hogy a maga abszolútumát csak egyetlen pillanatban ragadhatja meg. Nyilván ebből ered megvetése minden iránt, ami nem arra a pillanatra irányul, amikor örvénylő birtoklásban összekapcsolódik önmagával. Ebből az emberi alakból, amelyet Kyo még csak nem is látott, vak erő sugárzott, s az uralkodott rajta, az alaktalan anyagon, amelyből a Végzet születik.

123. oldal

[Szaidi] Ujjával a két keréknyomra mutat, amelyet a teherautó hagyott maga után. Egy hatalmas tücsök ugrik a kerékvágásba, hosszú csápjai mintha egy rák ollói lennének.
– Ezt mondják: „Tegyük fel, hogy a teherautó szétlapította a tücsköt. A rovar azonban nem pusztult el teljesen. Ezt gondolja magában: valami ördög száguldott rajtam keresztül. Nagyon kövér és nagyon erős. Messziről el kell kerülni az ördögöket, mert megölnek bennünket.” A tücsök még csak-csak megérti, hogy ez az ördög módfelett gonosz természetű, de azt már nem, hogyan működik a robbanómotor. Sem azt, hogy a motor mit gondol. Vagy azt, hogy nem gondol semmit.
– Ezért kell, hogy az embereknek meglegyen a maguk Könyve – fűzi tovább Szulejmán, aki tanító volt az izraeli hitközségben. – Még az oroszoknak is. Amint öntől hallottam, nekik is van egy.
Szulejmán alacsony és tömzsi alakja meg Szaidi nyurga és karcsú termete a mustárosüveget juttatja eszembe, amely az örök magányban meghasonlott a kanalával.
– S főképp nem szabad a többiek motorjával foglalkozni! – válaszol Szaidi.

242-243. oldal

Valamennyien szenvednek – gondolta –, s mindenki azért szenved, mert gondolkodik. Az értelem voltaképp csak az örökkévalóságban gondolja el az embert, s az élet tudata nem lehet egyéb, mint szorongás. Nem értelmünkkel kell átgondolnunk az életet, hanem ópiummal. Hány szenvedés tűnne el, amely most szétszórtan lebeg a fényben, ha megszűnnénk gondolkodni…

276. oldal

Nem is volt olyan abszurd az embernek az a kísérlete, hogy épp Istenben, nem pedig valami másban fedezze fel önmagát, mivel ez a tükörkép csak egy ismerettel gyarapít bennünket, míg a tudat a hit birodalmához tartozik. Az a szellemi művelet, amellyel megpróbáljuk elgondolni önmagunkat, éppen olyan élesen különbözik ettől a tudattól, mint teológia a hittől.

236-237. oldal

Húsz percet kellett várnia. Vaktában nekiindult egy utcának. A boltok mélyén petróleumlámpák égtek; itt-ott néhány fa és egy-két szarv alakú háztető rajzolódott ki a nyugati égre, amelyen még ott lebegett a fény. Mintha semmilyen forrása sem lett volna ennek a fénynek, mintha magából a szelíd égből sugárzott volna, hogy aztán valahol a magasban eggyé váljon az éjszaka nyugalmával. A varangyosbéka-jelvényes kuruzslók, a gyógyfű- és szörny-árusok, a nyilvános írnokok, a mágusok, a csillagjósok, a kártyavetők, a jövendőmondók a katonák ellenére is folytatták varázsló mesterségüket a bódékban, a kusza fényben, ahol mindig eltűntek a vérfoltok. Az árnyak, mielőtt megnyúlhattak volna, elvesztek a földön, kékes foszforeszkálás nyelte el őket: ennek a különös estének utolsó ragyogása, amely valahol messze, nagyon messze, a nagyvilágban tündökölt, s csupán visszfénye érkezett ide, hogy megfürössze a földet, halványan csillogott egy hatalmas boltív mélyén, amely fölött pagoda tornyosult az immár fekete repkény ölelésében.

109. oldal

…az életnek semmi értelme nincs: a magány nem ment meg attól, hogy a végzetünkkel foglalkozzunk… a halál az élet képtelenségének megcáfolhatatlan bizonyítéka…