Ana María Matute spanyol
1925. július 26. (Barcelona, Spanyolország) – 2014. június 25. (Barcelona, Spanyolország)
| Teljes név | Ana María Matute Ausejo |
|---|---|
| Nem | nő |
Képek 5
Könyvei 37
Kapcsolódó sorozatok: Trilogía medieval spanyol · Los mercaderes spanyol · Összes sorozat »
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Pöttyös könyvek Móra
Antológiák 7
Róla szóló könyvek 2
Népszerű alkotóértékelések
Ana María Matute
Nem szoktam alkotóértékeléseket írni, hiszen hogy jövök én ehhez, de azt hiszem kedvenc írónőmmel kivételt kell tennem.
Ana María Matute Ausejo 1925. július 26-án született Barcelonában, katalán édesapától és kasztíliai édesanyától, így gyermekkora Barcelona és Madrid között oszlott meg. A nyarakat a család a riojai Mansilla de la Sierrában töltötte, melynek emléke gyakran felbukkan az írónő életművében, elsősorban Artámila képében. Lázadó gyermek volt, gyakran töltötte idejét a „sötétszobában”, ahol különös mesevilágát építgetni kezdte. Már 5 éves korában meséket írt és illusztrált, a fantázia világa élete végéig végigkísérte, s az Olvidado Rey Gudú c. 1996-os regényében teljesedett ki, melyet eredetileg unokahúgainak mesélt Sitges-i évei alatt. Ez alapján talán azt gondolhatnánk, hogy élete és művei is rózsaszín tündérmesék voltak, de ez egyáltalán nem így van. A polgárháború 11 éves korában érte Barcelonában spoiler, s élete végéig meghatározó maradt művészetében (akárcsak a háború utáni évek, a posguerra, szürke egyhangúsága). Meséi persze még boldog véget értek, ha néha másként nem is, mint Andersen kis gyufaárus lányának meséje, kisprózájának és regényeinek tónusa azonban igen sötét lett.
Művei középpontjában mindig az emberek, az emberi lélek áll – a leggyakrabban gyerekek, fiatalok –, a belső történések sokkal jobban érdekelték, mint a társadalmi állapotok (bár keretként, konfliktusforrásként ezek is jelen vannak műveiben, de jellemzően belső szemszögből figyelhetők meg). Gyakran írt lírai hangvételű, olykor szomorú történeteket, hősei iránt – akik legtöbbször elesett, magányos, perifériára szorult, meg nem értett emberek – különös gyengédséggel viseltetett. Novelláiban néhány egyszerű képpel (mondhatni ecsetvonással) fel tudta vázolni az események színteréül szolgáló környezetet, pár oldalas novelláinak atmoszférája könnyedén magával ragadja az embert.
Életművében különleges helyet foglal el a gyermekkor, s különösen a gyermeki ártatlanság (és fantáziavilág) elvesztése, s így a felnőtté válás problémája. Ő magának nem volt felhőtlen a viszonya édesanyjával, ez több írásában is visszatükröződik, a nagypolgári lét kötöttségeit sem viselte jól, inkább csatangolt mezítlábasan Mansilla de la Sierrában a helyi gyerekekkel. Iskolájáért sem rajongott túlzottan, az apácák tanácsát („Olvass keveset, regényt soha”) szerencsére nem fogadta meg. Gyermekkori dadogása miatt beszéd helyett inkább írni kezdett: a történetek kitalálása lett az élete, első pesetáit is mesékkel kereste, 14 évesen. Kockás füzeteit is inkább történetekkel töltötte meg számtanpéldák helyett, s úgy emlékszik vissza magára, mint koraérett kislányra. Ezeket a füzeteket édesanyja megőrizte, s esküvője napján odaadta lányának. Ana María Matute később a Bostoni Egyetemre hagyományozta őket, nehogy gyakori utazásai során elvesszenek. Ma is ott láthatók, az egyetem Ana María Matute Gyűjteményében.
Nyomtatásban először az El chico de al lado című novellája jelent meg 1947-ben a Destino hasábjain. A hetilapból megjelenése napján négy példányt is vásárolt. E novellája később az El tiempo c. gyűjteményben kapott helyet (1957). Első regényét – Pequeño teatro címmel – 17 évesen írta, s Ignacio Agustí, a Destino főszerkesztője, azonnal szerződést is ajánlott neki, de megjelenni csak később, 1954-ben jelent meg, akkor azonban elnyerte a rangos Planeta-díjat is. Ezek után számos novellás kötete, meséje és regénye látott napvilágot [pl. Historias de la Artámila, Los niños tontos, Paulina, Fiesta del noroeste (Premio Café Gijón 1952), Primera memoria (Premio Nadal 1959), Los hijos muertos(Premio de la Crítica 1958, Premio Nacional de Literatura 1959)], majd a hetvenes évektől közel húsz éven át hallgatott, noha ez az időszak élete legboldogabb korszaka volt, szerető családi körben, második férjével: ezek az ún. sitges-i évek. Ezen időszak mesélései során született a már fentebb is említett, középkori fantáziavilágban játszódó, monumentális allegóriája, az Olvidado Rey Gudú, melyet legbelső hitvallásaként jellemez. Már az új évezredben látott napvilágot önéletrajzi ihletettségű regénye, a Paraíso inhabitado, mely egy magányos kislány felnőtté válásának története.
Neve többször is felmerült az irodalmi Nobel-díjra esélyes jelöltek között, munkásságát 2010-ben, harmadik női díjazottként, Cervantes díjjal jutalmazták; 1996-tól haláláig a Spanyol Királyi Akadémia tagja volt.
Utolsó regénye, a Demonios familiares sajnos torzóban maradt, az írónő 2014. június 25-én, 89 éves korában szülővárosában, Barcelonában, elhunyt.
Akit esetleg bővebben is érdekelne Ana María Matute élete és munkássága, ezen a polcon többet is olvashat róla:
https://moly.hu/polcok/ana-maria-matute
Népszerű idézetek
– Mesélj nekem Ninről, Maria.
– Mit akarsz hallani, kis Paulina? – kérdezte. – Láttad szegénykét. Így született, teljesen vakon. Semmit se lehet tenni.
– Jaj, Maria, olyan szomorú vagyok!
Maria megsimogatta a fejemet.
– Ha megnő a hajad, majd szépen befonom – mondta. De én tudtam, ezzel csak vigasztal, hogy ne gondoljak a bánatomra.
– Maria – mondtam neki. – Nagyon jó barátja akarok lenni Ninnek.
43. oldal
Szeretem a hegyeket – gondoltam. – Igen, úgy érzem, hogy itt belül én is hegyi lakó vagyok.
129. oldal
Igaza volt, nagyon csúszott. De éppen ezért akartam annyira ott lemenni. Az út ide-oda kanyargott, cikkcakkban a meredeken. Amikor a hidacskához értünk, olyan erős lett a folyó zúgása, hogy semmi más nem hallatszott. Behunytam a szemem, hogy jobban halljam. Úgy éreztem, hogy álmodtam vagy hallottam már valamikor ezt a zúgást. Nagyon piszkos volt a víz, sötétpiros, amilyennek sohasem láttam a folyót. Igaz, régen láttam már folyót közelről. (Talán csak a földrajzkönyv képein, vagy a moziban. Ez az igazság.)
15. oldal
Micsoda havazás! Két nappal azután, hogy Susana elment, újra esni kezdett a hó. A városban, ahol éltem, szinte soha nem havazott; ezért még érdekesebbnek találtam. Még soha nem láttam igazi nagy hóesést. Amikor egyszer havazott, újév másnapján, ahogy felkeltem, kinéztem az ablakon, és Susana megmutatta a fehér háztetőket és a fák csúcsát, ami onnan úgy látszott, mintha liszttel lenne beszórva. De hópelyheket hullani még sohasem láttam, egészen addig a napig a hegyekben. Annyira tetszett, hogy nem tudtam eljönni a teraszablaktól.
24. oldal
Később fokról fokra hozzáigazítottam a játékokat, és végül sokkal jobban sikerült, mert valami olyat éreztem, amit eddig soha: hogy hasznos vagyok, hogy segíteni tudok valakin, és én is jó vagyok valamire. Mindannak az ellenkezőjét, amit Susana állandóan mondogatott nekem: hogy csak útban vagyok, mindenkinek megfájdul tőlem a feje, szóval csupa olyasmit, ami engem elszomorított.
49-50. oldal
No era de la tierra ni de la ciudad: era un ser aparente y desgraciado. Un enfermo. El hijo ignorante de un borracho. A veces leía libros, de los que había en un cajón debajo de la cama. Unos los entendía, a su modo. Otros no los entendía, pero también le abrían puertas. Tal vez equivocadas, pero puertas.
El incendio
Mikor Ninnel játszani kezdtünk, először egy kicsit ügyetlen voltam. Vagyis néha elfelejtettem, hogy Nin vak, és valami neki értelmetlent mondtam vagy csináltam. Ahogy észrevettem, mindjárt szörnyen dühös lettem magamra, és éreztem, hogy elpirulok, mert a nyakamat forróság öntötte el, aztán a fülemet és az arcomat is. Később fokról fokra hozzáigazítottam a játékokat, és végül sokkal jobban sikerült, mert valami olyat éreztem, amit eddig soha: hogy hasznos vagyok, hogy segíteni tudok valakin, és én is jó vagyok valamire.
49-50. oldal
A dámajáték nagyon jól ment, ezért Nin folyton azt akarta játszani. Annyira megszerette. Olyankor úgy tűnt, mintha látna, és bárki látta volna, aki nem ismeri, nem gondolta volna, hogy vak.
Ekkor támadt egy sokkal jobb ötletem. Nin nem tudott olvasni, mert nem járhatott a falubeli iskolába. Csak számolni tudott, mert arra a mamája megtanította. A falubeli iskolában nem tudtak vak gyerekeket tanítani. És különben is, Nin volt az egyetlen vak gyerek azon a környéken. Remek ötletem támadt, a legjobb, amit valaha is kitaláltam. Fogtam egy másik kartonlapot, és felrajzoltam rá az ábécé összes betűjét, A-tól Z-ig. Azután nagyon gondosan körüllyuggattam őket egy gombostűvel, de szigorúan követve a körvonalukat. Én nem tudtam, hogy vajon a Braille-írás, amiről nagyapa beszélt, ilyen-e, ezt csak úgy kitaláltam.
58. oldal
Szokatlan dolog jutott eszembe: „Azért szeretik egymást, mert szegények” – gondoltam. Ez a gondolat fájt, de jól is esett.
101. oldal
