Almudena Grandes spanyol
1960. május 7. (Madrid) – 2021. november 27. (Madrid, Spanyolország)
Katalógusnév | Grandes, Almudena |
---|---|
Nem | nő |
Képek 3
Könyvei 17
Kapcsolódó sorozatok: Episodios de una guerra interminable spanyol · Összes sorozat »
Népszerű idézetek
[…] de a nyár utolsó napjain mindenki nagyon szomorú lett, annyira, hogy Raquel úgy érezte, nem hazautaznak, hanem száműzetésbe vonulnak, elhagyják a bugenviliákat és a leandereket, a narancs- és olajfaligeteket, a tenger illatát és a halászhajókat a kikötőben, a kerítések fehérre meszelt falát és a fehér házakat, a virágba borult ablakokat és lugasokat, az olívaolaj és a szardínia illatát, a sáfrány és a fahéj finom titokzatosságát, az anyanyelvüket és a színeket, a napsütést, a fényt, a kékséget, mert számukra a visszatérés nem hazamenetel volt, mert visszamenni csak Spanyolországba lehetett, akkor is, ha soha senki nem merte kiejteni ezt a szót.
Andalúzia nagyon tetszett neki, mert mivel apja madridi volt, anyja pedig aragón, nem számított nagy dologra. Azért tetszett annyira, mert a tipikus andalúz giccset várta – a lovon feszítő señorito mögött fodros szoknyában, műanyag fülbevalóval a barna leányzó –, és a valóságban az sokkal kevésbé volt jellemző, mert amit talált, az a lomha idő volt a saját szépségük által leigázott városokban, az állandóan csörgedező víz harmóniája a fehérre meszelt falak és virágok között, a szúk utcák szövevényes csipkézete, melyek váratlan sarkokon futnak össze, az emberek és a tárgyak sajátos eleganciája és természetes finomsága. Nagyon szép volt, nagyon különös békességgel töltötte el, a lehetetlen különös melankóliájával, mert azok a patyolatfehér házak a sötét burkolatú, nedves belső udvarokkal, a hatalmasan zöldellő cserepes növényekkel, a magas, lombos fákkal olyan helynek mutatkoztak, ahol jól lehet élni, de ami nem az övé. Lehet, hogy szeretne ott élni, de soha nem fogja megtenni, soha nem fog kihajolni azokról a vörös muskátlikkal megrakott, rácsos erkélyekről, ahol olyan boldog lett volna anyja, aki két évtizede harcol hiába a fagyos, párizsi tél ellen.
616-617. oldal
Csak feküdtem az ágyban egész nap, és lázasan törtem a fejem, hátha találok valamilyen megoldást, valami olyasmit, mint amikor valaki tutajra lel az óceán közepén, vészkijáratra akad egy égő házban, gombnyomásra nyíló, tartalék ejtőernyőt talál egy repülőn, titkos kincsre bukkan, varázsszót vagy gyógyírt fedez fel a halál ellen. Egész nap ezen töprengtem, míg végül arra a következtetésre jutottam, hogy nincs veszve semmi, még mindent újra kezdhetünk, csak próbálkozni kell.
156. oldal