Algirdas Sabaliauskas
| Katalógusnév | Sabaliauskas, Algirdas |
|---|
Könyvei 1
Népszerű idézetek
1970-ben Tallinnban tartották a III. nemzetközi finnugor kongresszust. Itt a sok kiváló tudós között megfordult egy idős asszony is, aki iránt az összejövetel küldöttei, a különböző tudósítók jobban érdeklődtek, mint a híres akadémikusok és professzorok iránt. Azért volt ez a nagy érdeklődés, mert ő volt az egyetlen a világon, aki még beszélte kamassz anyanyelvét. 1926-ban hivatalosan bejelentették, hogy a Szaján hegyen meghalt az utolsó ember, aki a finnugor nyelvcsaládnak ezt a nyelvét beszélte. A kamassz nyelv kihalásának hivatalos dátuma után elmúlt néhány évtized, mikor a helyi nyelvjárást tanulmányozó diákcsoporthoz odament egy idős asszony és eldicsekedett, hogy ő tud velük beszélgetni olyan nyelven, amelyiken rajta kívül a világon már senki nem tud. Amikor az asszony megszólalt, az expedíció döbbent tagjai felismerték, hogy kamassz nyelven beszél. Kiderült, hogy ez az asszony azért őrizte meg kamassz anyanyelvét, mert imádkozott. Úgy gondolta, hogy szegény Istennek nehéz megérteni, amikor egyszerre sok ember különböző nyelveken kéri a könyörületét. Egészen más az, mikor ő kamassz nyelven imádkozik, vagyis olyan nyelven, amit csakis ő és az Isten tud.
111. oldal
Algirdas Sabaliauskas könyveit forgatva az olvasó aligha juthat más következtetésre, mint hogy nyelvtörténettel foglalkozni a legizgalmasabb kalandok egyike, lebilincselő rejtélyekkel való foglalkozás, melyek megoldásához nem kevés kitartás, leleményesség és némi szerencse is szükségeltetik. Miközben úgy olvassuk szinte lélegzetvisszafojtva a balti népekről, egy-egy szó eredetéről szóló írásait, akár egy detektívtörténetet, a szerző észrevétlenül megismertet bennünket a nyelvtörténeti kutatások módszertanával, a történeti-összehasonlító nyelvtudomány, az indoeuropeisztika és a baltisztika kialakulásával, fejlődésével, a balti nyelvek legfontosabb jellemzőivel.
9. oldal, Előszó
Az egyik könyvben Mažiulis nagyon szépen jellemzi az óporosz nyelv jelentőségét a nyelvkutatásban: „A litván és lett nyelv legközelebbi rokona, valamint a legarchaikusabb balti nyelv: az óporosz nyelv jelentőségét a balti és indoeurópai nyelvkutatásban – mondta –, így lehetne röviden meghatározni: litvanisztika és lettonisztika nélkül nincs prutenisztika, azonban prutenisztika nélkül nincs baltisztika, és baltisztika nélkül elképzelhetetlen a szlavisztika és az indoeuropeisztika.”
100. oldal, Moszkvában óporosz szótárat adnak ki
A jatving nyelv valószínűleg a 16. század végén, a 17. század elején halt ki, a déli jatvingok pedig összeolvadtak a szláv népekkel. Bár elvesztették az anyanyelvüket, a jatvingok láthatóan még sokáig érezték népük bizonyos különállását. Ezt tanúsítja az 1860-as lakossági összeírás, amikor a grodnói kormányzóság déli részén 30.929 lakos jatvingként regisztráltatta magát. Ők, az összeírók szerint, litván akcentussal beszélnek fehéroroszul, pravoszlávok, valamint más helybéli lakosoktól durva szokásaikkal és kinézetükkel különböznek.
Nagyon érdekes, hogy a régi történészek a jatvingok kihalásának egyik okaként a harciasságukat jelölik meg. Jan Długosz (1415-1480) lengyel történész, krakkói kanonok, A lengyel történelem 12 könyve c. latin nyelvű munkájában ezt írja: „Ez az északon élő jatving nép határos Mazóviával, Oroszországgal és Litvániával. Az általuk beszélt nyelv hasonló a poroszhoz és a litvánhoz, akikkel könnyen szót tudnak érteni. Ezek zord és harcias emberek, akik olyan nagyon vágynak a dicsőségre és a hírnévre, hogy nem egyszer tízen álltak szemben az ellenség százaival, azzal az egyetlen reménnyel vigasztalva magukat, hogy tudták, a haláluk után az utódok dalokban fogják dicsőíteni bátor hadjárataikat. Ez a vágy számukra pusztítónak bizonyult. Mivel a kis lészámuk miatt könnyen legyűrték őket, az egész nép fokozatosan kihalt a gyakori veszteségekben. Azért, mert közülük egy sem tért ki a veszedelem és a kétséges csata elől, a harcban sose hátráltak meg.”
126-127. oldal
Mikalojus Daukša életrajza a mai napig nagyon titokzatos. Nem tudjuk, hol és mikor tanult. Egyesek hajlanak arra, hogy azt gondolják, Krakkóban, mások úgy gondolták, hogy valamelyik nyugat-európai egyetemen. Azt tudjuk, hogy jó könyvtára volt. A žemaitijai püspökség vizitátora Krakėsban, Daukša plébániáján tett látogatását követően készült jelentésében utal rá, hogy a plébániában „sok, különböző tudományterületekhez tartozó könyv található”. A vizitátor felhívta Daukša figyelmét, hogy olyan könyvei is vannak, melyeket katolikusoknak nem illik olvasni. Azt javasolta Daukšának, hogy vagy égesse el vagy tépje szét ezeket a könyveket. Azokat a könyveket Daukša fiatalkorában szerezhette valahol a protestáns Nyugat-Európában.
276. oldal, Mi lenne, ha kecske úgy üvöltene, mint az oroszlán? (ford. Váczi Imre)
Az első litván és lett írott emlékeket és keletkezésük történetét áttekintve egy nagy különbség figyelhető meg. Az első litván nyelvű írások bölcsője mellett szinte csak litvánok álltak, akik jól tudták saját anyanyelvüket. Az első lett nyelvű könyveket írók többsége német lelkész volt, akik a lett nyelvet alig ismerték. Például a fent megemlített katolikus katekizmus szerzője még ragozni sem tudott rendesen lettül. Csak az első szótár szerzőjét, Georgs Mancelist lehet kivételnek nevezni, aki, bár német volt, jól tudott lettül. Nagyon művelt ember volt, németül, lettül és latinul is írt, sőt, a Tartui Egyetem rektora volt. Az ő írásaiban találhatunk egy érdekes történetet, mely szerint egy lett paraszt, a templomi prédikáció meghallgatása után, melyet kerékbetört lett nyelven mondtak, felhúzta a vállát és kijelentette: „Ki tudja, mit mond ez a német macska?”
152. oldal, Ki tudja, mit mond ez a német macska
Alunāns nem keveset írt Litvániáról és a litván történelemről. Józanul ítélte meg a nem mindig derűs litván-lett kapcsolatokat, amelyek a különböző szociális viszonyok miatt alakultak úgy. Egyik cikkében keserűen azzal vígasztalta magát: „Testvérek egymással mindig kevésbé értenek egyet, mint egy idegennel.”
175. oldal, Litván szavak kerülnek a lett nyelvbe
A lett népdalok útja a közönséghez összehasonlíthatatlanul könnyebb volt. A első lettországi dalosünnepet 1873-ban tartották, itt 45 kórus 1003 dalnokkal szerepelt. És amikor 1895-ben a lettek a negyedik dalosünnepüket rendezték meg, nem is messze Litvániától, Jelgavában, ezen 213 kórus és 5206 dalnok énekelt. Ez első dalosünneptől kezdődően hagyománya van a „dalok háborújának” is: ez nem más, mint a kórusok versenye.
202. oldal
Balys Sruoga regényében, az Istenek erdeje (Dievų miškas, 1957) című műben írja, hogy a rémes fasiszta koncentrációs táborokban több, mint harminc nép képviselői közül a lettek azzal tűntek ki, hogy állandóan a népdalaikat énekelték. Más népek számára furcsa volt, hogyan tudtak ebben a pokolban énekelni, ráadásul ilyen vidám dalokat.
205. oldal, A dalok és dalnokok népe (ford. Minchev Vasil Aleksandrov)