Alexander von Humboldt német

Egy házat, vagy inkább pajtát mutattak nekünk, amelyben calabozói házigazdánk, Don Miguel Cousin, rendkívül jellemző kalandot élt át. Egy barátjával feküdt a bőrrel bevont padon, amikor korán reggel heves lökések és félelmetes lárma riasztotta fel. Földrögök repültek magasra. Nem telt bele sok idő, egy fiatal, 60-90 centiméter hosszú krokodilus bújt ki a hálóhely alól, rárontott a küszöbön fekvő kutyára, de a féktelen rohamban eltévesztette, mire a parthoz rohant, és a vízbe menekült. Megvizsgálták a barbacoa, vagyis a fekvőhely alatti talajt, és íme, a különös kaland oka hamarosan tisztázódott. A föld itt erősen fel volt dúlva, beszáradt iszap volt, amelyben a krokodilus nyári álmát aludta. Ennek az állatfajtának több egyede a llanók száraz évszakát végigalussza. Az emberek és a lovak lármája, esetleg a kutya szaga ébresztette fel. A kunyhó egy tó partján állott, és az év nagy részében víz alá került. Így a krokodilus áradáskor jutott be abba gödörbe, amelyből előmászott. Az indiánok gyakran bukkannak óriás boákra, amelyeket ujinak vagy vízikígyónak neveznek, a dermedtség ugyanilyen állapotában. Azt mondják, hogy ha fel akarják ébreszteni, ingerelni kell őket vagy vízzel leönteni. A boát megölik, és kiakasztják a patak vizében, hogy elrothadjon, s a hátizmok inaihoz jussanak, amelyekből Calabozóban kiváló gitárhúrt készítenek. Ez sokkal jobb a bőgőmajom beleiből készített húrnál.

242. oldal (Tizenötödik fejezet)

Az öreg meszticnek, aki kecsketejjel kínált meg bennünket, nagyon csinos leánya volt. Vezetőnk elmesélte, hogy a magányos élet rendkívül gyanakvóvá tette ezt az embert. Néhány nappal előttünk vadászok jártak a szigeten; az éj meglepte őket, és inkább szabad ég alatt akartak aludni, mint hogy Mocundóba visszatérjenek. Emiatt nagy nyugtalanság támadt a szigeten. Az atya arra kényszerítette a lányát, hogy egy magas acháziára másszon fel, amely nem messze állott a kunyhótól. Ő maga a fa alá feküdt, és addig nem engedte lányát leszállani, amíg a vadászok el nem távoztak. Nem minden szigetlakónál tapasztaltunk ilyen gyanakvó elővigyázatosságot és ekkora erkölcsi szigort.

200. oldal (Tizennegyedik fejezet)

A kedélyek izgalma és az elkeseredés, amellyel az emberek olyan dolgokról vitatkoztak, amiben honfitársaiknak nem volna szabad külön véleményen lenni, különösen feltűnt nekem. Míg széltében-hosszában beszéltek a mulattoknak a felszabadított négerek és a fehérek iránt érzett gyűlöletéről, a szerzetesek gazdagságáról és a rabszolgák fegyelmezésének nehézségeiről, a Silla magas csúcsáról ránk szakadó hideg szél sűrű ködbe burkolt bennünket, s véget vetett az élénk vitának; a Ventában kerestünk védelmet. A vendéglőben egy idős férfi, aki előbb is a legnyugodtabban beszélt, figyelmeztette a többieket, mennyire meggondolatlan dolog politikáról vitatkozni olyan időben, amikor mindenütt, a hegyekben és a városokban egyaránt besúgók leselkednek.
Ezek a hegyek magányában elhangzott szavak mélyen hatottak rám, és ugyanezeket többször is hallottam az Andokban tett útjaimon. Európában, ahol a népek viszályaikat a síkságokon intézik el, a hegyekbe menekül a magányt és a szabadságot kereső ember. Az Újvilágban azonban a Kordillerák 4000 méteren felül is lakottak. S az emberek polgári viszályaikat, éppen úgy, mint kicsinyes, gyűlöletes szenvedélyeiket, magukkal viszik a magasba is. Az Andok hátán, ahol az érctelepek felfedezése városok alapítására vezetett, játékházak állanak, és a csaknem a felhők öve fölé emelkedő tágas pusztákon – abban a természeti környezetben, amelynek nagyobb lendületet kellene adnia a szellemnek – gyakran egy olyan értesülés, hogy az udvar megtagadta egy rendjelnek vagy címnek az adományozását, megzavarja a családok nyugalmát.

148-149. oldal (Kilencedik fejezet)

Ha teljes képet akarunk nyerni ezekről a hatalmas provinciákról, amelyeket évszázadok óta csaknem független államokként kormányoznak az alkirályok vagy helytartók, több szempontot kell figyelembe vennünk. Különbséget kell tennünk Spanyol-Amerikának Ázsiával szemben fekvő részei és azon tartományok között, amelyeknek partjait az Atlanti-óceán mossa; meg kell vizsgálnunk hogy a lakosság zöme hol él, vajon a partok közelében-e, vagy a belső területeken, a Kordillerák hideg és mérsékelt fennsíkjain összpontosul; meg kell állapítanunk a bennszülöttek és más csoportok közti számbeli arányt, ki kell tudakolnunk az európai családok eredetét, s meg kell állapítanunk, hogy a provinciák egyes részein a fehérek többsége melyik népcsoporthoz tartozik. Venezuelában az andalúziai kanáriak, Mexikóban a „montañes”-ek és viscayaiak, Buenos Airesben a katalánok ugyancsak jelentősen különböznek egymástól a földművelésben, a mesterségekben, a kereskedelemben és a szellemi foglalkozásokban tanúsított ügyességük foka szerint. Mindezek a néptörzsek az Újvilágban is megőrizték jellemvonásaikat, nyers vagy szelíd kedélyüket, a mértéktartást vagy fékezetlen kapzsiságot, a szíves vendéglátást vagy a magányos élethez való ragaszkodást. Tagadhatatlan, hogy az amerikai spanyolok életét a táj fizikai jellege, a fennsíkokon vagy a partok közelében fekvő nagyobb városok elszigetelt helyzete, a földműveléssel, bányászattal való foglalkozás, a kereskedelmi üzérkedés sok tekintetben megváltoztatta, de mindenütt, Caracasban éppen úgy, mint Santa Fében, Quitóban vagy Buenos Airesben, megmaradt bennük valami, ami eredeti népi hovatartozóságukra vall.

151-152. oldal (Tizedik fejezet)

A Caracasban 1811 decemberében érzett földlökés volt az egyetlen, amely az 1812. március 26-i borzalmas katasztrófát megelőzte. […] Március 26-a nagyon forró nap volt; szélcsend, az égbolt felhőtlen. Zöldcsütörtök napja, és a lakosság nagy része a templomokban. Semmi sem jelezte a nap bekövetkező borzalmait. Délután négy óra hét perckor érezték az első lökést. „Oly erős volt, hogy a harangok megkondultak. Ez öt-hat másodpercig tartott. Közvetlenül rá következett a második, tíz-tizenkét másodpercig tartó földlökés, mialatt a talaj a forrásban levő folyadékhoz hasonlóan hullámszerűen mozgott. Már abban reménykedtek, hogy túljutottak a veszélyen, amikor a föld alól borzalmas robaj hangzott fel. A mennydörgés morajlásához hasonlított, de annál jóval erősebb volt, és tovább tartott, mint a trópusi viharok mennydörgése. […] Caracas városa romokba omlott. A templomok és házak romjai ezreket (9-10000 között) temettek maguk alá. A körmenet még nem indult ki, és annyian szorongtak a templomokban, hogy 3-4000 ember a leomló boltozatok ütöttek agyon. […] A szép Caracas városnak kilenctizede teljesen elpusztult. […]
A Caracasban elpusztult 9-10000 halotthoz nem számítottuk a súlyosan sebesült szerencsétleneket, akik élelem és ápolás hiányában hónapok múltán pusztultak el. A zöldcsütörtökről nagypéntekre virradó éjszaka a kimondhatatlan keserveknek és nyomorúságnak képét mutatta. A romok fölött lebegő sűrű porfelhő, amely ködként sötétítette el a levegőt, a talajra csapódott. […] Gyermekük hulláját karjukban tartó anyákat lehetett látni, akik az elhunyt életre keltésében reménykedtek; családok szaladtak jajongva városhosszat, és keresték a fivért, a férjet, a barátot, akikről senki sem tudott, és akik a tömegben elveszhettek. Az emberek összetorlódtak az utcákon, amelyeket csupán a romhalmazok sorain lehetett felismerni.
A lisszaboni, messinai, limai és riobambai nagy katasztrófák minden borzalma ismétlődött meg 1812. március 26-ának szerencsétlen napján. „A romok alatt eltemetett sebesültek hangosan kiáltoztak segélyért, és valóban több mint 2000-et húztak ki. Talán sehol nem nyilatkozott meg a részvét megindítóbban, mint itt, amikor az volt a feladat, hogy a szerencsétlenekhez férkőzzenek, akiket jajgatni hallottak. Teljesen hiányoztak az ásáshoz és a törmelék eltakarításához szükséges eszközök; a még élőket kézzel kellett kikaparni. A sebesülteket és a kórházból kimentett betegeket a Guaire partjára vitték, itt azonban nem volt más fedelük, mint a fák lombkoronája. Az ágyak, a sebek bekötözéséhez szükséges vászon, az orvosi műszerek, minden nélkülözhetetlen tárgy a romok alatt feküdt. Mindenben hiány mutatkozott, sőt az első napokban az élelmiszerekben is, és a város belsejében teljesen kifogyott a víz. A földrengés a kutak csővezetékét szétrombolta, és a földomlás betemette a forrásokat. Vízért a Guairéhoz kellett leszállni, amely nagymértékben megdagadt, de nem volt elegendő edény sem.”

178-179. oldal (Tizenkettedik fejezet)

Az éjszakát Güigüe faluban töltöttük, amelynek szélességét a Kanopusz megfigyelése alapján 10°4’11”-nek mértem. Ez a kitűnően művelt talajjal övezett falu csak két kilométernyire van a Valencia-tótól. Egy Murciából származó öreg őrmesternél szálltunk meg, egy rendkívül eredeti embernél. Be akarván bizonyítani, hogy a jezsuitáknál nevelkedett, latinul elrecitálta a világ teremtéséről szóló történetet. Ismerte Augustus, Tiberius és Diocletianus császár nevét. Banánodújának kellemes éjszakai hűsében élénken foglalkozott minden eseménnyel, ami a római császárok udvarában lejátszódott.

222. oldal (Tizenötödik fejezet)

E vidék lakói körében az a monda járja, hogy „abban a nagy vízben, amelyben atyáiknak kanoára kellett szállaniuk, hogy az általános árvízből megmeneküljenek, a tenger hullámai Encaramada szikláit nyaldosták”. Ez a monda nem csupán egyetlen népnek, a tamanakónak körében él, hanem a történelmi hagyományok közé tartozik, és a felső Orinoco mellett élő csaknem valamennyi törzsnél megtaláljuk. Ha megkérdezzük a tamanakókat, hogy az emberiség miként élte át ezt a nagy katasztrófát, a mexikóiak özönvizét, azt felelik: „Egy férfi asszonyával az Asiveru partján emelkedő Tamanacu nevű magas hegyre menekült; itt a moriche-pálma gyümölcsét fejük fölött hátradobálták, s ezek magvából fiúk és lányok születtek, akik újból benépesítették a földet.” Ily egyszerű alakban él tovább a vad népek körében az a monda, amelyet a görögök képzeletük minden varázsával feldíszítettek.

267. oldal (Tizenhetedik fejezet)

Egy igen nagy, erősen felizgatott gymnotus első csapásai nem veszélytelenek. Ha az ember véletlenül akkor kapja az ütést, amikor az állat még nem sebesült meg, vagy a hosszú üldözés még nem merítette ki, a fájdalom és a kábulat oly heves, hogy az érzés milyenségéről nem is tudunk számot adni. Nem emlékszem arra, hogy egy nagy leideni palack kisülése oly félelmetes megrázkódtatást okozott volna, mint amikor óvatlanul két lábammal egy gymnotusra léptem, amelyet éppen kihúztak a vízből. Térdemben és minden ízületemben egy álló napig heves fájdalmat éreztem. Csak akkor szabad érinteni őket, ha teljesen kimerültek. Ilyenkor a rája és a villamos angolna ütése az elektromos szervet érintő tagtól a könyökig terjedően megrándítja az ínt. Minden ütésnél úgy érzi az ember, hogy belsejében valami meglendült, ez az érzés két-három másodpercig tart, majd fájdalmas kábulat következik rá. A tamanakók kifejező nyelvén a villamos angolna „temblador arimna”, vagyis olyan lény, amely mozgásunkat elrabolja.
Holland-Guayanában, például Demerarában, régebben a villamos angolnát bénulás elleni gyógyszernek használták. Abban az időben, amikor Európában az orvosok sokat vártak az elektromosság felhasználásától, egy essequibói seborvos, Van der Lott, Hollandiában értekezést közölt az elektromos angolna gyógyító hatásáról. Ilyen „elektromos kúrák” előfordulnak Amerika természeti népeinél éppen úgy, mint a régi görögöknél. Scribonius Largus, Galenus és Dioscorides írják, hogy a ráják a fejfájást, arcgörcsöt és csúzt meggyógyítják. Azokon a spanyol gyarmatokon, amelyeken jártam, erről a gyógymódról nem hallottam; annyi azonban bizonyos, hogy Bonpland és én, miután négy óra hosszat kísérleteztünk gymnotusokkal, másnapig izomgyöngeséget, ízületeinkben fájdalmat és általános rosszullétet éreztünk, az idegrendszer heves izgalma következményeként.

240. oldal (Tizenötödik fejezet)

San Fernando egykori misszionáriusa indiánjaival a Guaviaréhoz vonult, hogy végrehajtson egy olyan „betörést”, amelyet mind a vallási, mind a spanyol törvények tiltottak. Az egyik kunyhóban egy gvaibo indián anyát találtak három gyermekével. Maniokalisztet készítettek. Ellenállásra nem gondolhattak. Az atya halászaton volt, így az anya gyermekeivel kísérelte meg a menekülést. Alig érte el a szavannát, az embervadászatra indult misszióbeli indiánok utolérték. Az anyát gyermekeivel együtt megkötözték és a folyóhoz hurcolták. A szerzetes csónakjában várta a számára veszélytelen expedíció kimenetelét. Ha az anya erősen védekezett volna, az indiánok megölik; hiszen minden megengedett, ha az emberek „conquista espiritual”-ra vonulnak ki, és különösen gyermekeket akarnak kézre keríteni, akikkel aztán a missziókban a keresztények rabszolgaként bánnak. A foglyokat a San Fernandóba vitték, és úgy vélték, hogy onnan nem találnak vissza otthonukba. Az anya mégis elhatározta, hogy gyermekeivel együtt hazatér, többször megszökött velük San Fernandóból, de az indiánok mindig visszahozták őket. A misszionárius kegyetlenül megkorbácsoltatta szökevényeket, s arra szörnyű elhatározásra jutott, hogy az anyát elválasztja a vele együtt elfogott három gyermekétől. Az asszonyt az Atabapón szállították a Rio Negrón levő missziókhoz.
[…]
Itt bezárták egy karavánszerájba, egy Casa del Reybe. Esős évszak ideje volt, az éj sötét. Áthatolhatatlan erdőségek terülnek el 125 kilométer szélességben a Javita és San Fernando között. Ezekben nem volt más út, mint a folyók vonala. Emberfia soha meg nem kísérelte, hogy szárazon csupán egyik faluból a másikba jusson, ha csak néhány mérföldnyire feküdtek is egymástól. Ilyen nehézségek azonban nem tartóztathattak fel egy anyát, akit gyermekeitől elválasztottak. […] És amikor a nap negyedízben kelt fel, ott látták settenkedni San Fernando misszióban a kunyhó körül, amelybe gyermekeit zárták. „Amit ez az asszony véghezvitt – mondotta a misszionárius, akitől ezt a szomorú történetet hallottuk –, azt a legerőteljesebb indián férfi sem tudta volna végrehajtani.” Áthatolt az erdőségen olyan évszakban, amikor a nap csak néhány percre bukkan elő. […] Megkérdezték a szerencsétlen asszonyt, hogy mit evett a négy napon át; azt válaszolta, hogy teljes kimerültségében nem tudott más táplálékhoz jutni, mint a bachacóknak nevezett nagy fekete hangyákhoz, amelyek hosszú sorokban kúsznak fel a fákra, hogy ragacsos fészküket feltapasszák.
Mindenképpen meg akartuk tudni a misszionáriustól, hogy ezek után boldog nyugalomban él-e a gvaibo asszony gyermekei körében, vajon megbánták-e, hogy ily embertelenül bántak vele. Nem tartotta célszerűnek, hogy kíváncsiságunkat kielégítse, de amikor a Rio Negróról visszatértünk, hallottuk, hogy az indián nőnek nem hagytak időt sebei begyógyulására, hanem újból elválasztották gyermekeitől, és a felső Orinoco egyik missziójába vitték. Itt minden ételt visszautasított, és úgy halt meg, ahogy a nagy bánatban szenvedő indiánok halnak meg.

344-346. oldal (Huszadik fejezet)