!

Alexander Schmemann orosz

1921. szeptember 13. (Tallinn) – 1983. december 13. (Crestwood, USA)

Tudástár · 2 kapcsolódó alkotó

Teljes névАлександр Дмитриевич Шмеман
KatalógusnévSchmemann, Alexander
Nemférfi
Életrajz

Könyvei 5

Alexander Schmemann – Olivier Clément: A nagyböjt és a húsvéti titok
Alexander Schmemann: A világ életéért
Alexander Schmemann: Vízből és Szentlélekből
Alexander Schmemann: Az eucharisztia
Alexander Schmemann: Liturgia és élet

Népszerű idézetek

Lunemorte P>!

Schmemann szerint éppen az a legnagyobb baj, hogy az egyház nem kihívásként, krízisként éli meg a modern világszemléletet (szinte bármilyen formáját is vesszük annak), hanem a kihívásokra alkalmazkodással és folyamatos hátrálással válaszol, vagy – mint elsősorban az ortodoxia – magába fordul és úgy csinál, mintha »mi sem történt volna«. Ami mindkét esetben elmarad, az a valóságos válasz – ami éppen a kihívás értelme lenne az egyház számára. Mint ahogy Schmemann mondja, »udvariasan mosolygunk néhány modern filozófia és elmélet
igazán ördögi arcára«. Nézete szerint az egyháznak nem szabad hagynia, hogy a világ vele szemben támasztott mondvacsinált és hátsó szándékoktól túlterhelt igényei félrevezessék. Az egyháznak tudnia kellene, hogy a világ lénye mélyén nem a liturgikus reformra, a teológiai immanentizmusra, az egyház demokratizálására, a cölibátus eltörlésére, demokratikus egyházkormányzatra szomjas – egyszóval nem arra, hogy az egyházat a maga képére formálja, saját szintjére rántsa le, saját maga kiszolgáló »lelki intézményévé« tegye –, hanem a szó legszorosabb értelmében vett útra, igazságra és életre vágyakozik: vagyis arra, amivel ő maga nem rendelkezik. A világ olyan útra éhes, amely fölfelé vezet, olyan igazságra, amely valódi szabadságot eredményez, és olyan életre, amely nem szórakozásból és kikapcsolódásból áll, hanem az istenközeli lét tiszta öröméből.* Amit a világ az egyháztól az explicit deklarációk szintjén vár, arra valójában nem »szüksége van«, hanem azt elvárja: elvárja az egyháztól, hogy saját tisztaságával, méltóságával, szentségével, magasrendűségével – egyszóval léte puszta másságával ne figyelmeztesse állandóan arra, amit elmulaszt, aminek hiányát minden elképzelhető módon rejtegetni akarja. Amit a világ elvár az egyháztól, lényegileg az, hogy szűnjön meg egyház lenni, és formálódjék a világ képére. Amire viszont szomjas a világ, amire elementáris igénye van, az az, amit csak egy
olyan egyháztól kaphat meg, amely megőrzi önazonosságát, világgal szembeni
»másságát«.

* Ez a transzcendensre irányuló szomjúság, ez az élet egész körét érintő Igazság világosan látszik abból, hogy ma egyre többen fordulnak a nagy keleti vallásokhoz, illetve ezek Európa számára készített – és speciális módon eltorzított – adaptációihoz, valamint az okkultizmus különféle megnyilvánulásaihoz, főképpen pedig a legkülönfélébb eredetű szektákhoz.

Buji Ferenc utószava

ajikarei P>!

[…] a bűn szó a bibliai és keresztény hagyományban olyan mélyértelmű és tömör, amit a modern ember egészen egyszerűen képtelen felfogni. Amikor a mai ember meggyónja bűneit, az egészen más, mint az igazi keresztény bűnbánat. Az a kultúra, amelyben élünk, s amely világszemléletünket alakítja, gyakorlatilag kizárja a bűn fogalmát. Mert ha a bűn mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember hihetetlenül magasról bukott alá, vagyis visszautasította „magasztos hitvallását”, mit jelenthet akkor ez egy olyan kultúrában, amely az embert nem „fentről”, hanem „alulról” kiindulva határozza meg – egy olyan kultúrában, amely még ha nyíltan nem is tagadja Istent, valójában tetőtől talpig materialista, hiszen az ember életét kizárólag az anyagi javak szempontjából gondolja el, és nem ismeri fel transzcendens hivatását? Ilyen összefüggésben a bűnt elsősorban természetes „gyengeségnek” tekintik, amely általában az „alkalmazkodásra való képtelenségnek” köszönhető; ennek viszont társadalmi gyökerei vannak, tehát jobb társadalmi és gazdasági szervezéssel meg lehet szüntetni. Ezért a „modern” ember, még ha meg is gyónja bűneit, már nem tart bűnbánatot; aszerint, hogyan fogja fel vallását, vagy formálisan elsorolja, hogyan hágta át formálisan a formális előírásokat, vagy pedig megosztja „problémáit” a gyóntatóval, mert a vallástól olyan gyógykezelést vár, amely újra boldoggá és környezetéhez helyesen alkalmazkodóvá teszi. A bűnbánat azonban egyik esetben sem párosul azzal a megrázkódtatással, amelyet az az ember érez, aki meglátva önmagában „a kimondhatatlan dicsőség képét” észreveszi, hogy életével beszennyezte, visszautasította és elárulta. Egyik esetben sincs szó az emberi lelkiismeret legmélyéből fakadó bánkódásról, arról, hogy vágyakozna a visszatérésre, ráhagyatkozna Isten szeretetére és irgalmára. Ezért nem elég, ha azt mondjuk: „Vétkeztem”. A gyónásnak csak akkor van értelme és hatása, ha a bűnt teljes mélységében és szomorúságában fogjuk fel.

129. oldal, IV. A nagyböjti utazás, 1. Kezdete: A nagy kánon (Szent Atanáz, 2017)

>!

Fontos, hogy különbséget tegyünk, mert manapság egyre több keresztény hajlamos arra, hogy a keresztény szeretetet összekeverje a politikai, gazdasági és társadalmi törekvésekkel, más szóval, hogy a névtelen egységekkel helyettesítse az egyedülálló sorssal felruházott személyt, mint osztály, faj stb. Nem mintha ezek a törekvések tévedések lennének: magától értetődik, hogy a keresztényeknek a maguk területén, polgári, hivatásbeli és másfajta felelősségük teljesítése közben gondoskodniuk kell arról, hogy olyan társadalmat alakítsanak ki, amely igazságos, méltányos és emberibb, ezt pedig legjobb képességeik és tehetségük szerint kell tenniük. Biztos, hogy mindez a kereszténységben gyökerezik, a keresztény szeretet pedig lendületet, ihletet ad neki. Maga a keresztény szeretet azonban egészen másvalami. Ezt a megkülönböztetést fontos megértenünk, és ébren kell tartanunk, ha azt akarjuk, hogy az Egyház megvédje egyedülálló küldetését és ne váljon egyszerű „szociális ügynökséggé”, mert egyáltalán nem az.

31-32. oldal

ajikarei P>!

Ha van olyan erkölcsi minőség, amellyel majdnem egyáltalán nem törődnek, sőt korunk vissza is utasítja, akkor az az alázatosság. A kultúra, amelyben élünk, állandóan a kevélység érzését, saját igazvoltunk és megdicsőülésünk érzését neveli belénk. Azon az igényen alapul, hogy az ember képes mindent önmagától létrehozni, és odáig megy, hogy Istent úgy mutassa be, mint Aki mindig „hitelt nyújt” az ember teljesítményeihez és jócselekedeteihez. Az alázatosságot – legyen az akár egyéni, akár közösségi, etnikai vagy nemzeti – a gyengeség jelének tekintik, olyan dolognak, amely nem illik egy olyan emberhez, aki ad a becsületére. Vajon egyházaink nem rabjai-e ugyanennek a farizeusi szellemnek? Nem azt kívánjuk-e, hogy minden áldozatunk, minden jótettünk, mindazt, amit csak „az Egyház érdekében teszünk”, elismerjék, dicsérjék és nyilvánosságra hozzák? Dehát mi is az alázatosság? Az erre a kérdésre adott válasz paradoxnak tűnhet, mert arra a megdöbbentő állításra támaszkodik, hogy „Isten maga alázatos”. Annak számára azonban, aki ismeri Istent, aki teremtésében és üdvözítő tetteiben szemléli Őt, nyilvánvaló, hogy az alázatosság valójában isteni minőség, annak a dicsőségnek tartalma és kisugárzása, amely betölti a mennyet és a földet, amint azt az isteni liturgia énekli.
Emberi felfogásunk szerint hajlamosak vagyunk arra, hogy szembeállítsuk egymással a „dicsőséget” és az „alázatosságot”, mivel ez utóbbi számunkra valamilyen hiány vagy fogyatékosság ismertető jegye. A mi szemünkben tudatlanságunk vagy illetéktelenségünk tesz vagy kell, hogy tegyen alázatossá. Korunk embere, aki reklámból, öntudatoskodásból és folytonos dicsekvésből táplálkozik, képtelen felfogni, hogy mindaz, ami igazából tökéletes, szép és jó, ugyanakkor természetszerűleg alázatos is. Mert éppen tökéletessége miatt nincs szüksége reklámozásra, külső dicsőségre vagy bármiféle kérkedésre.
Isten alázatos, mert tökéletes; alázatossága egyúttal dicsősége és minden igazi szépség, tökéletesség és jóság forrása, és bárki, aki Istenhez közeledik, megismeri Őt, közvetlenül részesedik az isteni alázatosságban, és felölti szépségét.

29 - 30. oldal, 1. Előkészület a nagyböjtre (Szent Atanáz, 2017)

ajikarei P>!

A teljes halál tehát nem a halál biológiai jelensége, hanem az a lelki realitás, amelynek „fullánkja… a bűn” (1Kor 15,56). A teljes halál azt jelenti, hogy az ember az Isten nyújtotta igaz életet vetette el. „A bűn …belépett a világba, és a bűn miatt a halál…” (Róm 5,12): nincs más élet, csak Isten élete, aki ezt elveti meghal, mivel az élet Isten nélkül halál. Ez a lelki halál az, amely az egész életet „haldoklókkal” tölti meg, és mivel Istentől való elkülönülést jelent, az ember életét magánnyá és szenvedéssé, félelemmé és illúzióvá, a bűn rabságává, és ellenségeskedéssé, értelmetlenséggé, szenvedéllyé és ürességgé teszi. Ez a lelki halál az, ami az ember fizikai halálát valóban halállá teszi, ez halállal teli életének végső gyümölcse, a bibliai „alvilág” borzalma, ahol a voltaképpeni túlélés, a tulajdonképpeni „halhatatlanság” nem más, mint a „hiány jelenléte”, teljes elkülönítettség, teljes magány, teljes sötétség. És mindaddig, amíg nem találjuk meg újra a halálnak, mint életünk (és nem csupán "halálunk") rettenetes és bűnös törvényének és tartalmának, az evilágban „uralkodó halálnak” (Róm 5,14) e keresztény szemléletét és „érzését”, nem leszünk képesek megérteni Krisztus értünk és a világért elszenvedett halálának jelentőségét. Mert ezt a lelki halált akarta Krisztus megtörni és megsemmisíteni, azért jött, hogy ettől a lelki haláltól mentsen meg bennünket.

86. oldal, II. Fejezet. A keresztség; 7. "Krisztus halálának és feltámadásának hasonlóságára" (Bizantinológiai Intézet Alapitvány, 2012)

Alexander Schmemann: Vízből és Szentlélekből Liturgikus tanulmány a keresztségről

ajikarei P>!

Valójában könnyű meggyónni azt, hogy nem böjtöltem az előírt napokon, hogy elfelejtettem imádkozni, vagy hogy dühbe gurultam. Egészen más dolog azonban az, ha hirtelen rádöbbenek, hogy beszennyeztem és elvesztettem lelki épségemet, hogy nagyon távol vagyok igazi otthonomtól, igazi életemtől, és hogy létezésem szövetében valami, ami értékes, szép és tiszta volt, gyógyíthatatlanul összetört. Ez és csakis ez jelenti a bűnbánatot.

35. oldal, I. Előkészület a nagyböjtre, 3. Visszatérés a számüzetésből [A tékozló fiú vasárnapja] (Szent Atanáz, 2017)

ajikarei P>!

[…] megérti, milyen távol él számkivetve Istentől, és amikor rádöbben, újra emberré válik: olyan emberré, akit semmi sem tud tökéletesen kielégíteni ebben a bukott világban, mert ő természete és hivatása szerint az Abszolútum zarándoka.

38. oldal, I. Előkészület a nagyböjtre, Visszatérés a számüzetésből [A tékozló fiú vasárnapja] (Szent Atanáz, 2017)

Lunemorte P>!

Schmemann az egyház mai helyzetével kapcsolatban a »krízis« szót használja, »amellyel ma – mindannyian tudjuk – gyakran visszaélnek. Ha azonban eredeti – és keresztény – értelmében használjuk, vagyis ítéletet, választást és döntést igénylő, Isten akaratát felismerő
és annak engedelmeskedni merő helyzetet értünk alatta, akkor az Ortodox Egyház helyzete valóban kritikus.« Az egyház számára a krízis azonban egyáltalán nem tragédia: a tragédia az, ha a krízisről, a kihívásról nem vesz tudomást: »Az Egyház számára csak jó lehet az, ha Isten emlékezteti arra, hogy ›e világ‹, még ha kereszténynek is nevezi magát, nem felel meg Krisztus Evangéliumának, és az ebből adódó ›krízis‹ és feszültség végső soron az Egyház és a világ viszonyának egyetlen ›normális‹ formája, bármilyen is legyen az a világ. Ami engem aggaszt – folytatja Schmemann –, az egy ilyen feszültségnek a hiánya a mai ortodox öntudatban.« Az a tény, hogy ma már az egyház alig-alig botránkoztat (hacsak a cölibátusra, a nők pappá szentelésének kérdésére, és a különféle bioetikai kérdésekre nem gondolunk), egy nagyon súlyos, lényegbevágó problémára mutat rá: arra, hogy az egyház többre értékeli az alapvetően szekuláris világgal való »békés egymás mellett élést«, mint saját megmentő küldetését. A küldetéstudatot a modern szemlélet a fanatizmus kategóriájába sorolja (hiszen »gyűlöletet kelt«), és lassan az egyház is magáévá teszi ezt a nézetet. Ha valami iránt elveszítette érzékenységét az egyház, akkor az a »világban lévő«, de »nem a világból való« közötti termékenyítő feszültség tudata: ma elsősorban »a ›modern embertől‹ és főleg mai igényeitől teszik függővé a teológiát, annak feladatát, módszerét és nyelvét. … [Ezzel szemben a teológia] első és örök feladata nem a relatív ›lényegek‹, hanem az Igazság kutatása, nem emberhez, hanem Istenhez illő szavak (theoprepeisz logoi) keresése. A teológia akkor igazán fontos – és igazán keresztény –, ha botránkozás marad a zsidóknak, és bolondság a görögöknek, ha nem ért egyet a világgal, múló kultúráival és divatjaival. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teológia kulturális vákuumban működik, mert nem ugyanaz függeni a
világtól, és kapcsolatban állni vele.« Mindebből következik, hogy a teológiának nemcsak önmagára és az egyházra kell kritikusan reflektálnia, hanem arra a világra is, amelyben benne él – s nem arra kell figyelmét összpontosítania, hogy az egyházat és felfogását »elfogadhatóbbá« tegye a világ számára.
Schmemann rendkívüli érdeme, hogy ki merte mondani: a szekularizmus – eretnekség. Nem dogmatikai eretnekség, nem bizonyos dogmatikailag lefektetett igazságok kétségbe vonása, hanem szemléleti eretnekség: az alapvető keresztény világszemléletben jelentkező eretnekség, amelynek lényegét Schmemann így summázza: »Úgy kell élnünk a világban, mintha Isten nem is létezne.«

Buji Ferenc utószava

Lunemorte P>!

A keresztény élet első cselekedete a megtagadás és a kihívás. Addig senki nem lehet Krisztusé, amíg előbb szembe nem fordul a gonosszal, amíg nem kész megküzdeni vele. Milyen messze van ez a szellem attól, ahogyan manapság a kereszténységet bemutatjuk vagy – modern szóhasználattal élve – »eladjuk«! Mert vajon nem vigasztalásként, segítségként, feszültségoldóként, az idő, az energia és a pénz ésszerű befektetéseként szokás-e bemutatni a kereszténységet? Az embernek elég egyszer elolvasnia a vasárnapi újságok vallási mellékleteiben megjelenő szentbeszédeket, vagy a különféle »vallási rovatokat«, hogy rájöjjön: a vallást minduntalan megszabadulásként, a félelemtől, a reményvesztettségtől, az aggodalmaktól való megszabadításként mutatják be, de sosem úgy, mint ami a világ és az ember üdvössége. Hogyan is beszélhetnénk »küzdelemről« akkor, amikor templomaink belsejének az előírások szerint a vigasztalás, a béke és a kényelem benyomását kell keltenie?! Hogyan is használhatná az Egyház ilyen körülmények között azt a katonai nyelvezetet, amely egykor – amikor még Militia Christiként gondolt önmagára – sajátja volt?! Az ember nem látja egészen tisztán, hogyan és hol illene a »küzdelem« a szűklátókörű egyházközségek heti hivatalos jelentései, a tanácsülések, a süteményvásárok és a »felnőtt fiatalok« összejövetelei közé.

1 hozzászólás
Lunemorte P>!

A szekularizmus mindenekelőtt az imádás tagadása.

Kapcsolódó szócikkek: szekularizmus