Alan Gratz amerikai

Így lehetett túlélni a táborokat: az ember magát mentette. Senki más nem teszi meg helyette ezt.

161. oldal (Álomgyár, 2020)

Élünk, és csak ez számít. Nem engedhetjük, hogy leradírozzanak minket a világ lapjairól.

126. oldal (Álomgyár, 2020)

Vajon megértik valaha? Vajon megérti valaha bárki, aki nem élte át azt, amit mi átéltünk? Elmesélhetjük nekik. Elmondhatunk minden részletet, a táborok minden rémségét, azt, ahogy bántak velünk. De senki sem értheti igazából, aki nem volt ott.

231. oldal

Apám felnyúlt, megfogta anyám kezét.
– Ne veszítsük el a hitünket, Mose!
– Meglátod, hogy megy majd, ha a nácik a hitedet is elveszik, minden mással egyetemben.
A papa elmosolyodott.
– Hadd vegyenek el mindent. Azt nem vehetik el tőlünk, akik vagyunk.

14. oldal

Bementünk Auschwitz kapuján, amin az „arbeit macht frei” felirat állt. Értettem annyit németül, hogy lefordítsam magamnak: a munka szabaddá tesz.
Befelé menet egy mosolygó SS mást mondott, mint amit a felirat állított:
– A kapun jöttetek be – közölte –, de ki csak a kéményeken át juttok innen.

136. oldal

Úgy fájt neki a veszteség, mintha egy testrésze nem volna a helyén, mintha kitépték volna a szívét a mellkasából, és nem maradt volna más utána egy hatalmas, tátongó üregnél.

221/348

Csak akkor látnak minket, ha olyasmit teszünk, amit ők nem szeretnének – döbbent rá Mahmud.

210. oldal

    Még időben értek oda a megállóhoz, hogy fel tudjanak szállni az utolsó buszra, ami Szabadkára, egy, a magyar határ melletti szerbiai városba tartott. Ott még több szír menekült gyűlt össze, de senki nem jutott át. Sem közúton, sem vasúton, még a szántóföldeken sem, hasonlóan ahhoz, hogy Mahmudék Macedóniából bejutottak Szerbiába.
    A magyarok kerítést emeltek.
    Még nem volt teljesen kész, de még így, az éjszaka közepén is keményen dolgoztak a katonák. Négy méter magas fémcölöpöket vertek be a talajba a határ mentén, az oszlopok közé pedig drótkerítést feszítettek. Amint rögzítették, egy másik csoport három rétegnyi szögesdrótot helyezett el a tetején, hogy senki se tudjon átmászni rajta.
    A magyarok elkezdték lezárni a határaikat.
    – De mi még csak nem is akarunk Magyarországra menni – nézett értetlenül Mahmud. – Csak át akarunk kelni Ausztria felé.
    – Hát, szerintem a magyarokat ez nem érdekli – mondta Apa. – Nem látnak minket szívesen az országukban, akár jövünk, akár megyünk.

291. oldal, Mahmud - 2015. Szerbia és Magyarország határán (Álomgyár, 2018)

A krematórium. Apró szemű, szürke pernye hullott ránk, és megállt az udvar pocsolyáiban. Néztem, ahogy egy kék ruhás kislány a nyelvével kap el egyet, mintha hó lenne.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez az előttünk érkező emberek hamva.

19. fejezet - Auschwitz koncentrációs tábor 1945 (Álomgyár, 2020)

De voltak mások is, mint hamarosan megtudtam, és mind különböző háromszögeket hordtak. Piros karszalagjuk volt a politikai foglyoknak. Zöld a köztörvényeseknek. A cigányok feketét kaptak. A lila jelölte a Jehova tanúi felekezetbe tartozókat, a rózsaszín a homoszexuálisokat. Mindnek egy kis betű állt a háromszög közepén, ez mutatta a nemzetiségüket: P, mint Pole, azaz lengyel, T, mint Tschechen, azaz cseh, J, mint juguszláv. De a zsidó csillagokba nem raktak betűket. Nem számított, honnan jöttünk, nem volt országunk. Mi csak zsidók voltunk.

62. oldal