Abe Kóbó japán

Egyetlen kérésem, addig nyújtsd a kezed, míg szeretném elfogadni.

139. oldal

A magány – a kielégítetlen vágyálmok gyötrelme.

143. oldal

Vakító napsütésben tündöklő nyár igazából csak regényekben meg filmeken létezik. Az életben a szerény kisember vasárnapjaiban ölt testet.

68. oldal

Az ehhez hasonló banalitásokkal a gyilkosság kérdését nem oldod meg. A gyilkosság nem azért rossz, mert megfosztja az embert múló földi porhüvelyétől, hanem azért, mert elveszi tőle a jövőt. Gyakran mondjuk: az élet felbecsülhetetlen. Lényegében az élet alatt a jövőt értjük.

224. oldal

Nadrág… Ha van nadrág, akkor nyugodtan elvegyülhetsz a tömegben… Még ha mezítláb vagy is, és derékig meztelen, ha nadrágot viselsz, minden rendben van… S megfordítva: ha a legdivatosabb cipőben s drága zakóban jelensz is meg az utcán, de nadrág nélkül, az riadalmat kelt. A civilizált társadalom sajátosan nadrágos társadalom.

105. oldal

Ahelyett, hogy kimásznék a dobozból, inkább belezárom az egész világot. Most éppen a világnak kell behunynia a szemét. És olyan lesz, amilyennek én képzelem.

180. oldal

Nem tudom, hány oszlopon nyugszik a világ, de közülünk legalábbis három, minden bizonnyal, a sötétség, az ostobaság és az eltompultság.

Az örökké vándorló homok közepette kimondhatatlan nagy szomorúság fogta el emberünket, de egyúttal valahogy föl is zaklatta a látvány. A sivár terméketlenség, amely általában jellemzi a homokot, nem magyarázható egyszerűen a szárazsággal, hanem főleg a homok szakadatlan mozgásával. Ezt semmilyen élő ki nem bírja. És mennyire hasonlít mindez a napról napra folyton egymást törő-maró emberek silány életéhez!

12-13. oldal

Az idő végtelen hurokként hevert, olyan volt, mint egy összetekeredett kígyó belseje. Előremozdulás csak annyi, hogy egyik hurokból át a másikba.

119. oldal (Magvető, 1969)

Ha a homok prizmáján át nézi az ember a világot, minden formával bíró tárgy – irreális.

46. oldal, 1969