A. J. Molloy

Zavar a véglegesség.

– Sosem hallottál lord Roscarrickról?
– Lord?
Jessica mély hangon felnevet.
– Marcus James Anthony Xavier Mastrosso Di Angelo Roscarrick.
– Jézus az égben!
– A közeli barátai csak Marcnak hívják.
– Hát, azzal időt spórolnak.
Jessica vigyorog.
– Ó, és milliárdos. Ezt egész Nápoly tudja.

10. oldal

– Éhes vagyok.
Felül, az ajtó felé fordul, és kiszól.
– Giuseppe?

Hátradőlök. Boldog vagyok, igazán boldog. A világ megint tökéletes.

– Nézd! – mutat fel. Ott a kedvenc csillagképem.
Nézem. – Orion, a vadász?
– Nem, az a csillagkép odafent, caramia. Az olyan, mint amikor te tüsszentesz. A szénanáthás Alexandra csillagkép.

A hangtalan szél langyos, édes. A Nápolyi-öböl vizén ringunk. Csak ő meg én. Csak két ember, egy férfi és egy nő. Két hangszer tökéletes duettben. Bach adagiója két hegedűre.

–Ha az embernek nincsenek pénzgondjai,
az olyan, mint amikor nem kell törődnie azzal,
hogy milyen az idő.

Csak egy kósza fekete hajtincs hullt tragikusan szép kék szemébe, mintha a férfiszépség angyala leszállt volna a földre és azt mondaná: Ó, ez a férfi túl tökéletes, hadd hulljon le ez a tincs!

Ezekben a napokban nagyon boldog vagyok, bár semmi különös nem történik. Talán éppen azért vagyok boldog, mert semmi különös nem történik.

Elengedi a karomat, a cigarettájáért nyúl. Marlboro Lights. Öngyújtóján Balotelli képe. Valami focista. Fekete, jóképű olasz.