József Attila:
(Indiában, hol éjjel a vadak…)
Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, –
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
„Ami égi, ne hozd a földre!”
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.
Örök kedvencem marad ez a vers:
József Attila – Elégia
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.
Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.
Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj –
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?
Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá… s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
Wass Albert: Intelem
Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra hely.
Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!
Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.
A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:
magyar földön nem lesz új
Magyarország,
Gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!
R. Tagore: LÁMPA AZ ÚTRA
Kosztolányi Dezső fordítása
Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.
Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.
Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.
A fészekről messze röppen,
száll, tovább, vidám körökben.
A kezed még lanyha, drága,
halk legyen, mint éj virága.
Csöndben állj, Föld és – csodás dal –
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.
La Fontaine: A tücsök és a hangya
Mit csinált a tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.
Szomszédjában élt a hangya:
éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télre.
"Búzát? – szólt a hangya sógor. –
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?"
"Mit csináltam? Kérem szépen
muzsikáltam – szólt szerényen
tücsök mester. – Aki kérte,
nótát húztam a fülébe."
"Nótát húztál, ebugatta?
Nohát akkor – szólt a hangya –
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok."
Jeszenyin – Ég veled, barátom
Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.
Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.
Wass Albert: Látható az Isten
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Õ benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nõtt.
Az csak olyankor látja õt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Horváth György:
Esőként
Suhog a vágy, selyem az árnyék,
szívem a szó, szemem a szándék,
esténként esőként szitálnék,
nem is keresve rátalálnék:
kitárná ablakát, s ajándék
lenne Őhozzá hullanom.
Esőként függönyét itatnám,
és kedvem dallamát kopogván
a parkettáján ellocsognám,
amit illene mondanom.
Ott állna Ő. Kitárva karja.
Cirógatván, ha úgy akarja,
ráhullanék ruhára, hajra,
s gondolván minden gondra, bajra,
magam lennék az oltalom.
Lennék hideg, ha lenne könnyebb,
arcára hullnék, mint a könnycsepp,
s lennék utolsó bántalom.
Reményik Sándor:
A gondolat szabad
Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”
Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.
Karinthy Frigyes
Álom
Álmomban csónakon futottam
És kihajoltam
Tizenhat éves voltam
És csónakom fehér vízen szaladt
láttam egy várost a víz alatt.
És láttam erdőt a levegőben
És láttam kísértetet lepedőben.
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.
És kinyujtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És karmoltam a felhőt, úgy-e fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam.
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt.
S acsarkodva téptem az eget
És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.
Ordítva felébredtem
Hát a mellemet martam,
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér –
Több, mint amennyit álom,
Több, mint amennyit élet,
Több, mint amennyit egy kis dal megér.
M… SZEMEI
Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.
Rád néznék mindörökké,
Mint tiszta ég,
S oly lángoló sugárral,
Mint a nap ég;
Feloldanám szivedben
A tél fagyát,
Hogy enyhe szép tavasszá
Virúlna át,
S teremné a virágok
Legszebbikét,
Mi által életté lesz
A puszta lét.
És e virág virítna
Csupán nekem;
És e virág mi volna?
A szerelem.
1839. január 27. előtt
Juhász Gyula: Tavaszvárás
A déli szélben lehunyom szemem,
És gyöngyvirágok szagát érzem.
Az esti égen violás a szín,
És kikeletben járnak álmaim.
A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve, s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem,
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok,
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!
A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hírdeti a jövendő életet.
Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad,
S elönti mind az ócska gátakat!
Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény
Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét; a hegy is
függönyözte kék arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség… Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a keritésen át.
Ott megpihent; aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s hogy megmérgezze csillogó vizét,
vén kutunkba is leereszkedett…
Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
előgurult a Hold… S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.
Wass Albert: Álomtündérhez
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!
Az ember és lélek
Hidegben remegek, melegben égek
ó, én szerencsétlen kóbórló lélek
Mi rosszat tettem? Az Isten se tudja
Híveit mégis a sötétbe hagyja
Sírva nézem ahogy mások nevetnek
vágyakozva látom ahogy mások szeretnek
éhesen látom ahogy mások esznek
a csődbe jutva látom ahogy sikeresek lesznek
Nevet az őrdög, hangosan nevet
A fájdalom és kín, lassan ő hozzá vezet
Gyűlöletem határtalan, gonoszságom átok
Vak vagyok, de remélem hogy hamarosan látok
(Dömse Dávid?)
Gyulai Pál: Hadnagy uram
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Mi bajod van, édes fiam?»»
«Piros vér foly a mentére.»
««Ne bánd, csak az orrom vére.»»
«Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.»
««Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!»»
Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Csak előre, édes fiam!»»
Robert Burns: John Anderson, szívem, John
John Anderson, szívem, John,
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás õsz fejedre,
John Anderson, szívem.
John Anderson, szívem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szívem.
SZABÓ LÕRINC fordítása
Lövétei Lázár László:
Két szék között
Valaminek vége akar lenni…
Semmi kedvem nincs elébe menni:
sokkal jobb így, székek közt, a földön:
ide még a jó felem is följön
számon kérni mindenből a kvótát,
ha már kezesként értem is jótállt:
harminckét év volt eddig a kölcsön,
most éppen a maradékot költöm,
s fölélve az aranytartalékot,
le kell dolgoznom a hátralékot —
ha valaki, a jó felem tudja,
mulasztásból hány pokolra futja…
Valaminek vége akar lenni.
Jó lenne komolyan tenni-venni,
s fél hat körül tényleg itt a reggel:
azt hiszem (a mostani eszemmel),
hogy ez is elég. És hogy idővel
kibékülhetek a hosszú böjttel:
eleget piszmogtam a „Csak én!”-en,
s az se volt jó. Nem tudom, hogy mért nem,
de az biztos, hogy ma izgalommal
bíbelődök mindenféle lommal —
mondjuk, lehetne csinálni jobban,
de ma minden úgy van jól, ahogy van…
Valaminek vége akar lenni,
de a rossz felem már megint kezdi —
nem tudom, milyen kútból merített,
de olyan jól kifertőtlenített,
hogy egy darabig semmi egyébbel
nem törődtem, csak a hülye vérrel,
pedig került volna, aki kér, és
nem is lett volna nehéz a kérdés,
s mégis össze-vissza hadoválva,
valamilyen furcsa szóra várva
azzal szívattam magam, hogy holnap
melyik halott lesz a leghalottabb…
Valaminek vége akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Elmerülök nyári tejbe-vajba,
s nem félek, hogy túlcsordul a habja.
Felhő jön? Majd felhőmódra elszáll,
mint az első fehér-szürke hajszál:
tegnap téptem ki az első szálat,
szegény!, most a kád fenekén szárad,
de ez is valami: semmi többet
nem akarok, csak hogy az időmet
én töltsem ki. Elég lenne bőven
ennyi izgalom is. Pláne tőlem…
Valaminek vége akar lenni,
de dicsérni jöttem, nem temetni:
beinteni betegségnek, ráknak,
vagy besorolni metaforáknak,
hátha egyszer más leszek, csak egyszer,
s végre belehúzhatok ezerrel
— kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legyen a vége,
inkább valami egyszerű hakni
— bár ebbe is bele lehet halni.
Farkas Árpád
HÓFÚVÁS
A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.
Gyufaszál lobban
a hegyszorosokban,
s a hét kicsi törpe
rőt lobogója
ránk szabadult.
Kapja a szél, s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!
S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja
a mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.
Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.
Lászlóffy Csaba
Együgyű hangra
(minden más prognózis kizárva)
Hóhérbillog büntet balga
elmét – rajtad nincs hatalma?
Járj tilosban, szertelen fő!
Ős-tanulság: fej ki nem nő.
Boldog Éden! Erdőelve! –
mintha múltad verne fejbe.
Gén-utakon porba rogyva.
(Bár ha örökké forogna,
mint a Glóbusz, életednek
sorsa.) Tél kiszívja nedved,
nyári éjben, kéjben égsz el;
nem támadhatsz fel elégszer,
hogy egyetlen haláloddal
szembenézhess. Altatódal,
harmat- s tejfoghullás (nem fáj),
s felhősárkányt eregetsz már.
Most tör rád a lehetetlen
mint rögeszme! "Jaj, mit ettem
emlődből, vagy még korábban,
tán méhed sűrű savában
mérgeződtem meg, anyám, hogy
bármi után is sóvárgok,
minden fertő íz és illat
átitat, s már el is illant?
Ugyanaz a szörnyű átok
rajtam – örök mélybe látok,
mindegy, hátra vagy előre
nézek, csak ördögi körbe
zárva: egyetlen ős vétke,
s klónozottak halmaz-népe!
Más eséllyel mi lehetnék?…
Botrányhősből félistenség?!
Hóhérbillog?… Istenadta
kegyes kegyetlenség napja
eljövend majd, s a vakvágány
végén leszek Éva s Ádám.
Addig szóljál, bolond hárfa,
csontvázujjam hozott lázba."
2002. április 12.
@matraimelinda: „Kicsit hinni kell, kicsit várni kell még. De majd felderül, a gond elrepül, megint úgy lesz, mint rég”
(Nem tudom honnan van, csak ennyi volt az idézetes füzetemben sajnos.:-( )
Dsida Jenő: Megbocsátod-é?
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?