zsannaj 0 2

39 figyelő · 47 figyelt


Rejtő Jenő ★ Na gyere Bendegúz, most kiokosítalak… ★ Olvassunk Szabó Magdát! ★ Salinasi kalandozások Steinbeckkel. ★ Itt van május elseje – 110 éve született Szerb Antal ★ Olvassunk együtt Paul Austert… ★ Magyarok előnyben ★★★ Olvassunk novellát ★ Ismerd meg Japánt! ★ 2011 – Anna Karenina éve ★ Dömdödöm – Olvassunk Lázár Ervint! ★ Olvassunk drámát, komédiát, tragédiát… ★ Virginia Woolf emlékére ★ Franciázzunk! ★ Olvassunk olasz irodalmat! ★ Maugham és a molyok ★

Összes kitüntetés 19


Kedvenc könyvek 13

Gabriel García Márquez: Száz év magány Szerb Antal: Utas és holdvilág Bartis Attila: A nyugalom Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio Janwillem van de Wetering: Az üres tükör Alessandro Baricco: Tengeróceán Hamvas Béla: A babérligetkönyv / Hexakümion Lao-ce: Tao Te King Máté Angi: Mamó William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja Angela Carter: Esték a cirkuszban Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű

Aktuális olvasmányok

>!
2010. augusztus 31., 20:22
>!
2013. március 14., 21:14
>!
2013. március 17., 10:50
>!
2013. május 4., 15:59
>!
2013. július 16., 13:46
>!
2013. november 5., 20:31
>!
2013. november 9., 12:42
>!
2014. április 18., 20:16

Utolsó karc

+
>!
zsannaj
Egy költő – egy vers

Kosztolányi Dezső: HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk
s õk egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltõóra átketyeg a csöndbõl,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerûség,
reszketve és szilárdul, mint a hûség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekzõ lelke csöndesen ragyog
a langyos õszi
éjjelbe, mely a hideget elõzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
õk, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tûzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsõn bucsúzott,
elõkelõ úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk nõi suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklõ,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nõ
és rajt egy ékkõ
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szûzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tûzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyûcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élõ, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kirõl nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.