Patricia A. McKillip
Az ebben a számban megemlített utolsó szerző az előzőekhez viszonyítva némileg ismertebb, köszönhetően annak, hogy magyarul néhány éve jelent meg két regénye a Delta Vision gondozásában Boszorkányerdő címmel, egy kötetben.
Ez a könyv a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt a számomra, ugyanis még az előzetes várakozásaimat is felülmúlóan érdekes olvasmány volt.
McKillip (1948–) Salemben született, és egy rövid időszakon kívül, amikor zenész szeretett volna lenni, egész életében írónak készült. Az első novelláját 14 évesen írta, és 25 éves volt, amikor az első regénye megjelent.
Ahogy egy interjúban mondta:
„I write fantasy because it's there. I have no other excuse for sitting down for several hours a day indulging my imagination. Daydreaming. Thinking up imaginary people, impossible places. Imagination is the golden-eyed monster that never sleeps. It must be fed; it cannot be ignored.”
(Nyersfordításban: Azért írok fantasyt, mert ott van. Nincs más mentségem arra, hogy nap mint nap órákat töltök a képzeletem kényeztetésével. Álmodozva. Kitalált embereken és lehetetlen helyeken gondolkozva. A képzelet aranyszemű szörnyeteg, amely sosem alszik. Táplálni kell; nem lehet figyelmen kívül hagyni.)
McKillip előszeretettel nyúl a népmesék és a mítoszok, legendák világához. A magyarul megjelent két regénye közül a Vadág erdeiben a szláv népmesékre, míg az Óföld elfeledett vadjai a kelta regékre épít. De nem csupán ez teszi egyedivé a történeteit, hanem az a költői nyelv is, amelyet használ, és az az érzékenység, amellyel a tipikusan női konfliktusokat és félelmeket finoman beépíti a regényeibe, úgy, hogy ezek nem tolakodnak előtérbe, mégis egyértelműen végig jelen vannak a történetben.
Ahogy az értékelésemben írtam: Mindkét regény a főként női szerzők által művelt soft-fantasy egy-egy gyöngyszeme. Olyan történetek ezek, amelyeket olyan sűrűn sző át a mesebeli, álomszerű hangulat, hogy befogadó empátiával kell belevágni az olvasásukba. Ha valaki netán mégsem így tenne, az rosszabb esetben akár csalódottan dobhatja félre a könyvet, mivel a történetek fordulatait és megoldását nem a tudatos én, hanem inkább a tudat alatt működő ösztönök képesek megragadni.
Mesék ezek, de ahogy Neil Gaiman figyelmeztetett, nem szabad a mesék hatalmát alábecsülni!
http://en.wikipedia.org/wiki/Patricia_A._McKillip
„– Sose becsüld alá egy mese erejét! Amit az egyik vidéken hagymázas képzelgésként elvetsz, már a szomszédban is megölhet!”
„Ott hevert az erdő talaján, kábán, félig álomba merülve, miközben az élete összefoldozta magát az emlékek fájdalomnál is élesebb tűjével, aranyszínű, vérvörös, csontfehér cérnával. Minden egyes emlékképét újra megnézte a szívén át; minden egyes szót újra megtanult, amit csak elfelejtett, beleértve azt a csodát is, hogy mekkora hatalom szorult az olyan rövid kis semmiségekbe, mint a szerelem, gyász, élet, halál. Ezek a szavak a szív szótlan, vad nyelvéből fakadtak. És ez volt az, értette meg végül, amit ő olyan nagyon(?) gondatlanul a boszorkánynak adott; és e nélkül a szótlan nyelv nélkül ő maga is néma lett.”
Mint írtam, nekem tavaly nem csupán ötcsillagos élmény volt, de a kedvenceim közé is bekerült a kötet. Szerencsére nem én vagyok az egyetlen, akit lenyűgözött a könyv:
@Dominik_Blasir hasonlóan vélekedett róla mint én: http://moly.hu/ertekelesek/1128859, és @Szirmocska http://moly.hu/ertekelesek/1045086 is örömmel merült el a világban.
(Illusztráció: a Vadág erdeiben eredeti borítója)
