– Mondd, hogy „Sohamár” – kérte Árnyék.
– Baszd meg – mondta a holló.
(Neil Gaiman: Amerikai istenek /186. oldal)
Hiánypótló olvasásként végre sort kerítettem a mindenki által ismert Holló c. versre néhai depresszív barátunk, Edgar Allan Poe tollából.
Értem már, miért emlegeti mindenki kitartóan immár lassacskán 170 éve. A Tóth Árpád-féle fordítással kezdtem, majd a jutubon meghallgattam eredeti nyelven a zseniális Christopher Walken drámai felolvasásában. Én magam nem igazán kedvelem a verseket, többször próbáltam, de nem tudom rávenni magam, hogy kedvtelésből szemezgessek a műfaj nagyjai közül; így a magyar fordítás bár remekre sikeredett, és a szóhasználatot is sikerült átültetni nyelvünkbe, nem igazán ragadott magával, mert az agyam képtelen versolvasásnál magától eltalálni a helyes ritmust, így valahogy mindig kissé darabosra sikerül, most sem volt ez másként. Ellenben az angol eredeti hallgatásánál nem nekem kellett ezzel törődni; Mr. Walken gondoskodott az olvasás dinamikájáról, ráadásul a hangja is illően komor, így átadhattam a szövegnek. Hideglelős és valahogy egyben ünnepélyes hangulatot keltett, olyan fekete színben, mintha egy mély kút fenekén ülnék, éjszaka, tudva, hogy nem jön értem senki, soha már.
Zseniális, kalaplengetés Poe úrnak.
