Szilmariel értékelései 130
A Micsoda éjszaka! egy jó könyv volt számomra mert:
– megismerhettem Honoria bátyját és a száműzetésének történetét
– egy már ismert Smythe-Smith zeneestről olvashattam más szemszögből
– ismét találkozhattam egy nagyon szimpatikus (és nem idegesítő), józan, praktikus gondolkodású főhősnővel
– a főhősnőnek végre valóságszerűbb múltja van, amiből világossá válik, hogy ő is ember, mert hibázott
– izgalmas elemek feltűnése: párbaj, száműzetés, rablótámadás, menekülés, rejtélyes balesetek, sérülések és sebhelyek
– egy új írói vénájú szereplő felbukkanása
– találkozás még több Smythe-Smith lánnyal
– unikornis-mánia
– Hugh Prentice! (Aki esélyes arra már most hogy letaszítja a „Juia Quinn könyvbeliTop Álompasik” listámról Simon Basset herceget, aki még mindig az 1. nálam.)
És ez még csak a sorozat 2. kötete…
Bővebben a blogomban: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/04/julia-quinn-micsoda-ejszaka.html
A Nem vagyok sorozatgyilkos 2. része.
Az első kötet nagyon bejött, a második még inkább, sőt még felül is múlta az előzőt.
John neve véletlenül egyezik egy sorozatgyilkos nevével. Ez persze még nem jelentene semmi különöset. Még az sem bizarr, hogy a 15 éves fiú kényszeresen érdeklődik a sorozatgyilkosok után. Hisz melyik tinit ne érdekelné valamilyen tiltott, véres, sötéten izgalmas dolog. (Leszámítva ritkaságszámba menő örök jógyerekeket.) Viszont az már aggodalomra adhat okot, hogy John szociopata és hordozza a sorozatgyilkosok összes tünetét (ágybavizelés, személyiségzavat, anitszociális, pirománia, hajlam az állatkínzásra és esetleg állatboncolás). Az meg még inkább rémítő lehet, hogy lakik még egy személyiség a testében: Szörnyeteg Úr, aki csak akkor érezné jól magát John bőrében, ha késsel felvághatna valakit csak hogy a vérében fürödjön, vagy megkínozzon mindenféle eszközzel, hogy hallja a sikolyait.
John nem akar gyilkos szörnyeteggé válni, ezért szigorú szabályokat alkotott magának. Az első kötetben kénytelen volt ezek nagy részét megszegni, hogy elkapja a Clayton-ra lecsapó sorozatgyilkost és megölje. Ez utóbbi nehezebb feladatnak ígérkezett, mert a gyilkos természetfeletti lény volt.
Ebben a mostani kötetben John-nak tovább kell küzdenie az egyre jobban kitörni vágyó sötétebbik felével, a folyamatos csábítással a szabályok megszegése ellen, egy okos FBI ügynök gyanakvása ellen, és egy újabb sorozatgyilkos ellen, aki talán szintén nem olyan hétköznapi, mint ahogy az előző sem volt az.
A folyamatos vívódásai, harcai mellett John megpróbál jobb ember lenni, vagy legalábbis normális életet élni. Továbbá próbálja eldönteni, hogy ki is legyen valójában:
John, a jófiú vagy Szörnyeteg Úr, a kegyetlen gyilkos? Melyik énje fog győzni, ha folytatódik a küzdelem, és egyre több sötét csábításnak lesz kitéve?
Remélhetőleg a következő kötetben közelebb kerülünk a válaszhoz.
Türelmetlenül várom, hogy bármilyen hírt hallhassak a még kissé távoli megjelenéséről.
Bővebben a blogomon: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/04/dan-wells-szornyeteg-ur.html
A Bevelstoke-trilógia sajnálatos módon befejező része.
Szívem szerint kibővíteném még egy, vagy talán két kötettel pl. Winston Bevelstoke, vagy Edward Valentine történetével. Talán egyszer majd Julia Quinn mégis rászánja magát a bővítésre.
Két szerethető főszereplőt kapunk. Sebastian Grey a férfiú nem képviselője, aki az előző kötetben megvillantotta félénk felolvasói tehetségét. Most még jobban megismerhettük egy kicsit a múltját, amiben végre egy érdekes, komoly probléma található, mint a Bridgerton-sorozat 1. részében Simon-nál. Nem csak olyan mondvacsinált problémák, mint mémely másik karakternél. Egyébként a Bridgerton 1. részés párhuzam nem véletlen, mivel ebben a kötetben a Sebastian és a női főszereplő, Annabel Winslow találkozása nagyon hasonló Simon és Daphne első találkozásához. Annabel olyan téren hasonlít Daphnére, hogy ő a legidősebb lány sok testvér közül, viszont abban különbözik, itt Annabel még a legidősebb testvér is, és Daphnéval ellentétben az ő családja bár nemes, de szegény. Ezért is kényszerül Annabel fontolóra venni, hogy elfogadja Sebastian öreg, visszataszító, gazdag bácsikájának a várható házassági ajánlatát.
Nagyon tetszett Annabel és Sebastian kapcsolatának az alakulása. A könyv végén a fordulat és a megoldás kellemesen meglepő volt.
A humor forrása a két főszereplő párbeszédein kívül még Annabel nagymamája, aki egy igazán érdekes, sajátos erkölcsi táblázattal rendelkező hölgy.
Az előző kötet végén tett tippem meg helyes volt Sebastian pénzkereseti forrásával kapcsolatban, aminek nagyon örültem.
Bővebben a blogomon: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/04/julia-quinn-tiz-dolog-amit-szeretek.html
Alternatív történelem? Steampunk? Ifjúsági? (Csak elviselhető kamasz hősök lesznek.)
Akkor jöhet!
Annyi sok jót hallottam már a Leviatán-ról, hogy eldöntöttem, hogy amint kijön magyarul beszerzem. Ez meg is történt.
A borítója annyira lebilincselő, hogy akkor is megragadta volna a figyelmem, ha előtte már nem hívják fel rá. Mikor meg észrevettem, hogy fekete-fehér rajzok is vannak benne, akkor odáig voltam. A könyv elején még egy steampunk színekben (szürke, koszosbarna, koszosnarancssárga, fekete) pompázó térkép is található az alternatív történelmi Európáról. A térkép egészen aprólékos, néhol egész ijesztően ábrázol 1-2 országot.
Ebben az alternatív világban két nézet vert gyökeret a fehér kontinensen. Az egyik a gépimádó barkácsok, akikhez Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Oszmán Birodalom tartozik. Egyre élőbb mozgásúnak tűnő gépeket hoznak létre. Főleg olyan gépeket, amikkel harcolni tudnak, de a mindennapi életükben is főleg gépeket használnak.
A másik oldalon álló darwinisták ellenben futószalagon gyártják DNS-es génmanipulációval a koholt lényeket. Ők is nagyjából ugyanazon célokból teszik ezt mint a ellenfeleik.
Ez egyszerre szembeállítja a két felet, másrészt ironikusan hasonlóvá is teszi.
Két elbeszélője van a történetnek.
Sándor herceg, aki menekülni kénytelen szülei meggyilkolása után, mivel sokan nem akarják, hogy esetleg ő örökölje a Habsburg trónt, ezért kell az életét mentenie. Apja hűséges emberei segítik szökésében.
Deryn Sharp, fiúnak öltözve beáll a brit légierőhöz szolgálni. Ebben a szokatlan és tilalmas lépésében támogatja őt a családja. A regény vicces részeibe tartoznak azok a pillanatok, amikor Deryn, vagyis bocsánat, Dylan, fiúként próbál viselkedni.
A cselekmény magával ragad, elsodor, és egyszer csak azt veszed észre, hogy ha nem azon izgulsz, hogy mi történik éppen a két főhőssel, akkor vissza-visszalapozol csodálni a lenyűgöző fekete-fehér rajzokat, vagy inkább a fenséges borító design-ján sóhajtozol gyönyörűségedben.
A regény olvastatja magát, és ha nem lenne nagy a betűméret és 1,5-es a sorköz, akkor 500 oldal helyett 300 oldal is lehetne. Igaz így lehetett keménykötésű a könyv, ami kifejetetten jól áll neki, bár megvan a maga súlya.
Folytatás most április 18-án várható Behemót címmel.
Bővebben a blogomon: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/04/scott-westerfeld-leviatan.html
A könyvnek igazából a borítója fogott meg. Egyszerűen szép és figyelemfelkeltő.
Maga a történet egy szokványos klisés sztori arról, hogy egy átlagos, bár kissé butácska, makacs és cipőmániás nő, hogyan lesz vámpírrá, azon belül is magává a megjövendölt Vámpírkirálynővé, és hogyan bukdácsol végig a vámpírlét könnyebbségein és nehézségein a maga egyéni módján.
A néhol kissé idegesítő karakterek, vagy történetbeli klisék ellenére egy új megvilágítást kapunk egy újabb vámpírvilág felfogásból. Az írónő nem is tesz hozzá igazán sok egyedi jellemzőt, hanem a már meglévő hitekkel foglalkozik elsősorban.
A könyv nagy erőssége a remek humora, ami hálistennek végigkíséri az egész könyvet, így olvastatja magát, és szórakoztat is egyben.
Elolvasnám a folytatást, mert bár a főhőst sem sikerült a hiányosságai, vagy épp a meglévőségei miatt a szívembe zárnom, de szívesen olvasnék még 1-2 szimpatikusabb szereplőről, mint pl. Sinclair-ről, vagy Marc-ról. Meg érdekel, hogy hogyan folytatódhat a történet, és hogy a jó humora mellett, javulni fog-e a más, kevésbé jó részein a folytatás.
Bővebben a blogomban: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/03/maryjanice-davidson-egy-halali-szingli.html
Az előző kiadás címe elég megoldásgyilkos volt félig. Úgyhogy szerintem előnyösebb az új kiadás címe. Kicsit titokzatosabb, meg lefedi a történet lényegét, hogy a gyilkosság a Gyilkosvadászat nevű játék során történt.
A gyilkosságba még Poirot bicskája is majdnem beletörik, míg végül belegondol pár fontos részletbe, és a megszokottól eltérő módon tálalja elénk.
Mrs. Oliver újfent felejthetetlen és utánozhatatlan a maga egyedi stílusával, vehemenciájával, és csavaros fantáziájával.
A kötetről csak annyit mondhatok, hogy a megoldáshoz sokszor elég egy jól elkapott pillantás, vagy egy talán meglepőnek tűnő megjegyzés komolyan vétele.
Végezetül: kezdődjön a Gyilkosvadászat!
Bővebben a blogomon: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/03/agatha-christie-gyilkosvadaszat.html
Kiváló világfelépítés. Egy elég összetett képet kaptunk hála a többszempontos elbeszélésnek. Bár persze az ember kíváncsi és még többet meg szeretne tudni az adott világfelépítésről és annak egyéb dolgairól, itt mégsem éreztem olyat, hogy valami hiányozna az elégséges képhez. A reklámok adagolását 100%-os szintre fejlesztették. Az ember egy utcán sem mehet már szinte át, ahol ne tolakodnának a képébe. A technológia is nagyon előtérbe került az emberek életében, mert még akik lázadni is próbálnak ellene, vagy csak simán elítélik valamilyen formájától mégis függnek. Pl. vagy a SIM-es azonosítós telefontól – csak ezzel léphetsz be az épületekbe, rendelhetsz a számládra egy italt stb., vagy különböző virtuális játékoktól, virtuális rendszer hekkelésétől, kísérleti feljavító nanotechnológiától.
A négy főszereplő közül a két női volt inkább számomra szimpatikus, a két férfi valamiért inkább taszított, vagy inkább csak simán sajnáltam őket.
Érdekes volt megfigyelni az itt bemutatott emberi sorsokat: ki miért adja el magát, hogyan próbál lázadni a maga módján az elnyomó rendszer ellen.
A történet elég pörgős és olvasmányos. Könnyen magával ragad és észrevétlenül belemerülsz.
A végén pedig rájössz, hogy több rejlik az események mögött, mint ahogy előre gondoltad vagy vártad. Ahogy a fülszöveg is írja, megtudjuk, hogy kié hatalom. Tényleg ijesztően sokkolt engem a vége.
A könyv végén található extra Moxy-s sablon igazi meglepetésként hatott, nem győztem ujjongani felette.
Egyértelműen kedvenc lett nálam a könyv a maga humorával, sötétségével, és vércukiságával.
Bővebben a blogomban: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/03/lauren-beukes-moxyland.html
Egy a maga nemében is kicsit különc Poirot regény.
Egy látszólag balesetnek tűnő esés.
Egy késve érkezett levél.
Egy vidéki öreg hölgy látszólag természetes halála.
Egy új, a családot kitagadó végrendelet.
Egy botrányos életű család.
Sok gyilkosjelölt.
Egy gyilkos.
Ezek nagyjából a tények.
Tényleg a kutya labdáján esett el az idős hölgy?
Miért érkezett késve a levél?
Miért fénylett a halott feje egy szeánsz közben?
Miért írt új végrendeletet?
Kinek milyen indoka lehetett volna a gyilkosságra?
Melyikük lenne képes a jellemet szerint tényleg gyilkolni is?
Ezek nagyjából a felmerülő kérdések.
A megoldást pedig Hercule Poirot és társa Hastings kapitány nyújtja át nekünk, no nem tálcán, mert egészen a végéig nekünk is meg kell küzdeni, találgatni, nyomozni, esetleg rájönni a megoldásra, amit Poirot végül megoszt velünk a maga szokásos, brilláns módján.
Fura módon, bár megvoltak a magam gyanúsítottja az ügyben, mégis az a jelölt ki a végén gyilkosnak, akit a leginkább vártam. De ebből is látszik, hogy Agatha Christie még mindig meg tud lepni. S ezért a meglepetés érzéséért is olvasom továbbra is elsődlegesen a Poirot könyveket.
Bővebben a blogomban: http://szilmariel.blogspot.hu/2013/03/agatha-christie-kutya-sem-latta.html
Újabb kedvenc sorozatot avattam.
A második kötet meggyőzött, hogy már az elsőnél is jól éreztem, hogy egyszerűen nem tudok ellenérzéseket táplálni a sorozattal kapcsolatban. Sőt most már ellenállni sem tudok neki, annyira megfogott benne sok minden.
Név szerint ez a sok minden:
– jól ábrázolt karakterek
– összetettebb és jobban kifejtett világkép
– kapcsolat az előző kötettel pl. újra feltűnő mellékszereplők, előző főhős megemlítése, előző kötetbeli csaták felelevenítése stb.
– több nézőpont ábrázolása és kontrasztba helyezése pl. az első kötet inkább a „valószülött” katonák szemszögéből mutatja be az intergalaktikus háborút, míg a második kötet a „különlegesek”, Szellemhadtest-nek gúnyolt katonai csoport szemszögéből, továbbá itt még bepillantást nyerhetünk egy egyik idegen faj (rraey ) szemszögébe is egy kicsit.
– könnyű olvashatóság, szinte filmszerű akciódússág
stb.
Scalzi vonzott be véglegesen a sci-fi világába, örökre megkedveltetve velem ezt a műfajt, amivel eddig még nem barátkoztam meg igazán.
Ezért a sorozat miharabbi folytatásért kiált nálam. :)
Nagyon megrázó, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató is volt számomra ez a könyv.
Akarnék-e a harmóniában élni? Egy olyan világban, amelyben az egészség már általánosnak számít. Ahol testünkbe ültetett nanobotok ellenőrzik és szabályozzák az egészségi állapotunkat. Ahol nincs magánélet, mert a közös adatbázis és a hálózat révén mindenkiről tudhatok mindent.
Egy tökéletesnek tűnő világ.
Ami valójában mégse egészen az, csak a felszínen.
Mert akkor miért akar sok tinédzser még a WatchMe (egészségi állapotot felügyelő rendszer) beültetése előtt öngyilkos lenni?
Ez azért szintén elgondolkodtató.
Azt a kérdést is felveti a könyv, hogy mennyire fontos a szabadság, a döntés, a kreativitás és az öntudat. Vajon jó-e, érdemes-e ezek nélkül létezni? Kinek a joga eldönteni mindezeket.
Ezekre a kérdésekre a választ főhősnőnk, Kirie Tuan is keresi miközben próbál gyerekként és felnőttként is lázadni a rendszer ellen, mert egyszerűen taszítja az a látszólag harmonikus világ.
A kérdésekre a válasz mondhatni egyértelmű számomra, meg talán Tuan számára is azzá válik a regény végére.
Fontos, hogy az ember meghozhassa a saját döntéseit, mégha azok rosszak is, és úgy éljen (akár káros szokásokkal is) ahogy akar; azt egyen, amit akar; úgy viselkedjen ahogy akar; az meg főleg fontos szerintem, hogy egyénként élhessen.
Ez a könyv is kedvenccé vált számomra.
Bővebben a blogomban:
http://szilmariel.blogspot.hu/2013/02/ito-projekt.html
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Végre egy igazán érdekfeszítő sci-fi, ami szerintem a maga nemében egyedi.
Tetszett a regény világképe. Ugyanis Scalzi elhitette velünk, hogy a jövőben ilyen velünk is megeshetne.
Mert ugye milyen jó lenne, hogy ha megérjük a 75 éves kort, akkor nem kell tovább sorvadva várnunk a halált, hanem lehetünk újra fiatalok. Bár fiatalodási szálnak a hogyanja kicsit meglepett, mert nem erre számítottam. De így végülis még izgalmasabb lett a regény.
A lényeg, hogy hősünk John Perry is elérte a 75 éves kort, felesége már 9 éve meghalt, gyerekei és unokái is mind felnőttek. Már nem kötő semmi a Földhöz. Így beáll egy interuniverzumi földi hadseregbe szolgálni. Meg persze elsősorban a fiatalság vonzza.
Szuperkatonaként kezdi el szolgálni a Gyarmati véderőket, ahol olyan kegyetlen háborúk várják, amiket a még földi ember sosem látott. Hisz itt más idegen lények ellen harcolnak (amelyik fajok közül páran a csata hevében akár nekiállhatnak falatozni is belőlük), így egyik csatára sem lehet ráhúzni egy sablont sem. Nem csoda, hogy a kiképzőtisztük szerint az újoncok 3/4 meg éri meg a 2 vagy 10 éves szolgálati idő lejártát.
Brandon Hackett-nél valahogy taszító volt az idegen lények leírása, talán mert túlzásba esett. Itt viszont imádtam, és alig vártam, hogy minél többet tudhassak meg róluk. Valahogy Scalzi ezt jól adagolta az információkat.
A főhős itt egy tipikusan elveszett, új életre vágyó férfi, akinek még nem hegedtek be teljesen a sebei. Megmaradt becsületesnek, óvatosnak, és megőrizte a józan paraszti eszét is, na meg a humorát. Kedvenc karaktereim még Alan, a fizikus volt, meg a nagyétvágyú Thomas, aki addig dumált lyukat az ember hasába, míg nem adott neki egy részt a saját kajájából.
Viszont 1-3 sablon miatt vontam le fél csillagot.
Pl. tipikusan a főhős olyan „feltalálja a spanyol viaszt” helyzetekbe kerül, hogy ő csinál másképp dolgokat, ő fedez fel valami jó kis ellenség ellen bevethető taktikát, vagy ilyesmit. Meg persze, hogy van egy hiper-szuper, extra-titkos, zéró-infos különleges alakulat: a Szellemhadtest.
A szerelmi szál meg, az kicsit kiszámítható volt számomra, valamilyen szinten, bár váratlan formában érkezett.
Durva és brutális ez a világkép, ahol keményen kell küzdeni a katonának egy életben maradásért, sőt még egy kis humorral is meg van fűszerezve. Kedvemre való volt.
A folytatást már elő is rendeltem. Alig várom már!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem hittem volna, hogy ki lehet még valami újabbat hozni ebből eljött a „világvége” és leépült a társadalom fejlettsége dologból, de Ann Aguire-nek sikerült.
Nagyon tetszett a világfelépítés, miszerint van a kegyetlen, sötét lenti világ, ahol a felnőttek elsorvadása, korai halála miatt csak fiatalok élnek, semmilyen technika nélkül. Itt tényleg a túlélés számukra az elsődleges feladat. A régi, számunkra természetes világról alig tudnak valamit, és ha tudnak is, azok nagy részét is mesének kezelik, vagy csak simán hazugság. Úgy hiszik, hogy a fönti világban mérgező a levegő, és már nincs semmi élet. Ez mint később kiderül, egyáltalán nem igaz.
Egy megmaradt közösségben, úgynevezett enklávéban él Pikk, aki most kapta meg a vadásznői tisztségét. Öröm volt újra egy erős női karakterről olvasni. Bár sokszor saját kérdőjelezi meg az erejét, néha bizonyos érzelmi ellágyulásai miatt. Később rájön, hogy ezek nem is gyengeségek.
A lenti világ veszélyes, többek között a Korcsoknak hívott szörnyek miatt, akik bármilyen élő, vagy már halott lényt megesznek, a lényeg, hogy húsból legyen. Kíváncsi vagyok, hogy ezek a lények hogyan is alakulhattak ki.
Pikk addigi világát az új társa, Fakó változtatja meg, aki kirekesztettség él a közösségben, és a pletykák szerint odafentről jött. Ahogy egyre jobban megismerik egymást elkezdenek bízni egymásban, és közelebb is kerülnek. Később Pikk rájön, hogy az enklávéja közel sem olyan tökéletes és igazságos, mint ahogy eddig hitte. Ugyanis az „öregek” nem osztják meg a közösség nagy részével a tudásukat, és megfélemlítik a lakókat, hogy engedelmesek legyenek. Hogy megvédje egyik barátját vállalja, hogy száműzzék a közösségből, Fakóval együtt, akivel a felszín felé veszik útjukat.
Kiderül, hogy a felszínen is van élet, bár ugyanolyan veszélyes, mint a lenti világ csak másképp. Ez a világ barbárabb, kegyetlenebb, erőszakosabb, és nem tartják egyenrangúnak a nőket. Mondhatni itt is a túlélés dominál, csak kicsit másképp.
Pikk eleinte fél ettől a számára ismeretlen és ezer újdonságot rejtő világtól. Jó volt olvasni arról, hogyan csodálkozik rá, számunkra egyértelmű dolgokra, hogyan ismer meg egyre több mindent. Továbbá hogyan bizonyítja a fenti világban is az erejét és bátorságát, Fakóval az oldalán. Nagyon élveztem a kettejük közötti összhangot, meg azt a kevés párbeszédet. Kár, hogy ebből nem kaptunk többet. Azt meg nagyon remélem, hogy nem akar az írónő szerelmi háromszöget csinálni, mert Kósza karaktere nekem nagyon nem jött be.
A vége meg egy kicsit kiszámítható volt, vagy legalábbis én számítottam valami ilyesmire. Bár lehet, hogy nem ilyen korán, inkább egy függővéget vártam. . Így viszont kellemes csalódásként ért. Nem tudom, nekem valahogy lezártnak tűnt a könyv, nem éreztem annyira nagy hiányt a végén, ezért szerintem nem nagyon függővéges, csak egy picikét
A borító meg egyszerűen gyönyörű. Tapogatást kíván, szó szerint.
Várom már nagyon a következő részt, remélem, hogy hamar megjön.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A második rész hozta az első színvonalát. Ugyanúgy tetszett a humor, a világfelépítés, a szereplők jelleme, meg egyszerűen szórakoztató nagyon a történet. Most egy kicsit lassabban olvastam, hogy tovább tartson. Hisz olyan soká jön még a folytatás!
Alexia most is ugyanaz a praktikus, eszes, néha botrányosan szókimondó, sok tekintetben modern felfogású természeten túli nő – immár Lady – , mint aki volt az előző kötetben.
Hiszen most is ahogy felmerül valamilyen rejtély, megoldatlan ügy, rögtön a kezébe veszi a nyomozást, ezúttal titkos államügyről lévén szó, hivatalos papírja is van hozzá. Bár nem csak a kötelesség meg a kíváncsiság miatt szeretné felgöngyölíteni az ügyet, hanem a férje iránti aggodalom miatt is. Bár ezt nem vallaná be magának, hisz ő olyan gyakorlatias.
Alexia és Lord Maccon közti párbeszédek most is sziporkázóak voltak. Szerintem rajtuk kívül (meg Ivyn kívül) mindenkinek feltűnt, hogy szerelmi házasság az övék. Ezért lepett meg a végén Lord Maccon viselkedése és gyanúsítgatása, amiért meg is haragudtam rá.
Még többet megtudhattunk a természetfelettiekről, meg a természeten túliakról is, bár közel sem annyit, amennyit jólesett volna az információ-, és kíváncsiság-éhségemnek. A steampunk technikai leírásokat meg egyenesen imádtam. Ha egy ilyen világban, meg abban a korban élnék, én is kékharisnya lennék.
Ami meglepő volt: a leszbikus szál, meg a végén Ivy meggondolatlan, a korhoz nem illő, váratlan, bár kétségkívül romantikus döntése.
Kedvenc szereplőim még a különös jelzőket használó, maga is különc Lord Akeldama, meg a csendes, okos, imádnivaló Lyall professzor.
Alexia esete, ami a végén kiderült, meg elég egyértelmű volt már szinte a legelejétől.
Már alig várom a folytatást, és remélem, hogy minél hamarabb jön is! Egy ilyen függővéget után pláne!
Jó ötlet volt a napló formátum. Jobban átjött Dávid egyénisége, meg még kaptunk elvétve pár plusz infot is. A laktanya rajza meg igazán egyedi és nagyon értékeltem. Egy nagy piros pont jár érte, így volt okom vissza-visszalapozgatni. Egyéb érdekességek még az internetes cikkes meg blogos bejegyzéses idézetek, amik hitelesebbé teszik a könyvet. Ezt érdemes lett beletenni A jóslat-ba is. Sanyi, a zombi meg… meglepő, és egyszerűen halálian ötletes.
Viszont a nyelvezettel ismét voltak gondjaim. Néhol túl erőltetettnek éreztem, máshol meg próbált modern fiatalos beszédet használni, ami sajnos inkább csak a sok káromkodásban sikerült neki. Máskor meg mintha átesne a ló másik oldalára és kissé elavult kifejezéseket ad szereplői szájába, amik van amikor még a karakterekhez sem illenek.
A szerelmi szálat ismét nem sikerült átéreznem, annyira… gyerekes. Ők már fiatal felnőttek. Nem viselkedhetnek ennyire szűziesen, mégha a könyvben nem is a szerelem a lényeg az apokaliptikus világvége mellett. De ha van szerelmi szál, az legyen komolyabb, és döntsék el az írók, hogy mennyire szeretnék, ha mély lenne, és kb. úgy ábrázolnák az érzelmeket. Vagy egy napló esetében olyan szavakat adnának a főhős szájába, amiből levonhatjuk a következtetést, hogy hogyan érez.
Érződött ezen a naplón, hogy fejlődött Lengyel Dávid írási stílusa. Meg az extrák, meg a napló formátum feldobta a könyvecskét. Bár még mindig van mit fejlődnie a stílusának, a fogalmazásának meg a nyelvezetének. Csak csiszolgatnia kellene még, és jobb lesz.
Sanyit meg remélem, hogy majd talán valamikor viszontláthatjuk! :D
A Bevelstoke-trilógia 2. része sajnos kevésbé tetszett, mint az első.
Már előre tartottam ugyanis attól, hogy az első részben szereplő Olivia Bevelstoke lesz a női főszereplő. A lány karaktere kevésbé volt szimpatikus, mert bár hasonlóan hűséges, meg az a tipikus naiv, őszinte, talpraesett angol lány, viszonylag jó humorral, mint Miranda, mégis túl kíváncsi, nagyszájú, meg valahogy idegesítő volt.
Harry szimpatikusabb volt, márcsak mert nemesi származása ellenére mégis hivatali munkát véget, katonai múltja után, aztán még kémkedést is vállal, amit azért profibban is csinálhatott volna. De hát szegény szerelmes lett, meg aztán féltékeny és ez kissé elvonta a figyelmét.
Sebastian felolvasása haláli volt. Vagy legalábbis lehetett a nézők reakcióit olvasva. Gyanús, hogy titokban vagy ő írta vagy szerkesztette azt a borzalmas könyvet, vagy titokban színészkedik, vagy valamilyen titkos felolvasó klub tagja. Más opció egyelőre nem jut eszembe.
A Herceg meg a testőre is frenetikusak voltak. Főleg miután többet megtudunk róluk. Róluk szívesebben olvasnék még, mivel érdekel, hogy milyen lehet az orosz nemesség, vagy az ottani kémhálózat.
Szóval ebben a kötetben inkább maguk az események voltak számomra izgalmasak: a leselkedés az ablakból, a kémkedés, emberrablás, megfejelve egy nagyon egyedi és humoros leánykéréssel.
Viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy a 3. részben nem Winston Bevelstoke lesz központban, hanem Sebastian. Bár az ő történetet is repesve várom, de azért hiányolom, hogy szegény Winston-ról nem tudhatjuk meg, hogyan és kivel éri utol „happily-ever-after”.
Ismét egy újabb imádnivaló kötet Julia Quinn tollából.
Könnyed, humoros stílus. Eleintet mikor nekikezdtem a Bridgerton-sorozatnak, kicsit nehezen tudtam elképzelni, hogy modernebbül beszéljenek. De aztán belegondoltam, hogy végülis miért ne?
Az eleje annyira bájos volt, főleg mikor Turner a csókkal kapcsolatban magyarázott valamit az akkor még 10 éves Mirandának.
Az a Turner, akit Miranda megismert, megváltozott, eléggé keserű irányba, és persze próbál tetszelegni a „rosszfiú” szerepében, de persze nem az, csak egy megbántott, megkeseredett férfi, akinek túl kell magát tennie bizonyos dolgokon, hogy végre visszarázódjon a normális kerékvágásba, igaz kicsit megváltozva. Hiszen azóta felnőtt, és az ember mindig változik egy kicsit.
Nagyon élveztem olvasni Miranda és Turner szócsatáit. Turner nekem egy kicsit Anthony Bridgerton-ra hasonlított jellemileg, meg aztán az ő helyzete, összekerülése Mirandával meg Francesca Bridgerton vadászházas jelenetére. Szóval van pár párhuzam a Bridgerton-sorozattal. Ettől függetlenül mégis egyedi vonásai és bája van a kötetnek.
Mindkét főszereplő személyisége szimpatikus volt. Miranda kedves, kitartó, kiáll maga mellett, ragaszkodó meg hűséges. Tumer meg makacs, keserű, racionális, gyanakvó, és ódzkodik attól hogy újra közel kerüljön egy nőhőz újra, amit érthető is.
Ami egy újdonság, hogy végre nem ér véget a könyv az esküvőnél, vagy ott, hogy ugrunk az időben és már a babát dajkálják. Végre olvashatunk a szülésről is! Ezt imádtam ebben a kötetben. Itt volt egy krízises pont is, ahol izgulhattam, hogy na, most akkor mi lesz a vége.
Vagyis a Bevelstoke-trilógia 1. része is egy ígéretes sorozat-kezdő kötet annak, aki egy könnyedebb, humoros, Jane Austen-kori modernebb romantikus könyvre vágyik.
Nagyon kíváncsi voltam már a Törékeny holmik-ra. Főleg, hogy ez volt a 2. Gaiman könyv, amit olvasok.
Vegyes tetszést keltettek bennem a novellák. Voltak, amiket imádtam; voltak, amik annyira nem jöttek be; és voltak amikről nem tudtam eldönteni, hogy akkor most tetszik-e vagy sem.
Még sosem találkoztam ilyen novelláskötettel (amiben versek is vannak), pláne ilyennel, ami ennyire egyedien különös. Igen, különös. Mert a novellák többségére nem tudtam sokszor más jelzőt aggatni – a bizarron kívül, amivel megjegyzem nincs semmi bajom, bírom a bizarr dolgokat – annyira szokatlan volt Gaiman stílusa, amikről és és ahogyan írt. Egy Mikszáth novelláskötet után tényleg más. Modernebb, többrétegűbb, összekutyultabb (ezt persze jó értelemben értem), meg paradoxon és oximoron hatásúnak éreztem őket sokszor.
Kiemelem a kedvenceimet:
– Smaragdzöld tanulmány – ez totál levett a lábamról, egy SH parodizáció. Méghozzá nagyon zseniálisan megírva. Szerintem simán írhatna Gaiman még pár ilyet, tuti lenne rá kereslet.
– Tündérverkli (szép vers, és én szeretem a szép verseket)
– Október a székben – Ez engem az 1980-as Tizenkét hónap című orosz mesefilmre emlékeztetett, ami az egyik legkedvesebb rajzfilmem. Ott is pont ugyanaz a helyzet: a hónapok körbeülnek egy tábortüzet és összegzik, hogy milyen volt nekik az idei év. Bár Gaiman-nál ez modernebb és persze átvittebb formában zajlik, kiparodizálva pár emberi karaktert, meg helyzetet, meg magát a történetmesélést és a végére odabigyesztve egy kis tanulságot meg bölcsesség-szerűt.
– A titkos kamra – kísértet-vers, ilyet sem olvastam még, de tetszetős
– Arcasincs Pórok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában – egy különös régies rémtörténet, ékül egy író küszködéseivel
– Emlékek és kincsek – első találkozásom a rejtélyes Alice Úrral, érdekes szelet egy sokat hányatott és közben keménnyé meg erőssé volt férfi életéből.
– A Tények Miss Finch távozásának ügyében – a címe alapján ismét egy SH-szerű novellára számítottam, aztán később olyan érzésem volt, mintha DS egy Kárhozottak Cirkuszának a paródiája lenne egy kis extrával meg Gaiman-elemekkel.
– Harlekin szeret – ez a bizarrsága és meglepő vége miatt tetszett meg
– Susan problémája – Narnia kapcsolat, kell még valamit magyaráznom? :D
– Utasítások – egy kincskeresős regénynek simán lehetne az alapja ez a vers
– Tizenöt nagyarkánum a vámírtarot-ból – kell nekem egy ilyen vámpírtarot, a Gaiman szövegekel a hátukon!
– Góliát – Mátrix paródiája, meg volt egy olyan érzésem azzal az űrbéli dologgal kapcsolatban, mintha egy kis Star Wars is lenne benne. Az analógia mindenesetre átjött.
– A napmadár – nagyon bizarr és sok helyenként undi, a végére valahogy mégis ráéreztem, mert szerintem úgy lett volna poén, vagy csak eddigre már megszoktam Gaiman egyedien szokatlan stílusát
– Aladdin a kalapból – imádom az Ezeregy éjszaka meséit, ez a vers meg kellően visszaadja a könyv alaphangulatát
– A völgy császára – ez alapján a részlet alapján alig várom már, hogy olvashassam az Amerikai istenek-et! :)
Befejeztem a Sherlock Holmes életművet.
A kötetből a Valley of Fear (A Félelem-völgye) regényt olvastam. Kevésbé volt izgalmas, mint a The Hound of Baskervilles (Sátán Kutyája), mivel túl egyszerűen ki tudtam találni a megoldást, de azért elment.
A novellák viszont ismét fenomenálisak voltak. Különösen azok tetszettek, amiket maga Sherlock Holmes mesélt el, ez nagyon szimpatikus húzás volt Doyle-tól.
Számomra kedvencebbek: The Adventure of the Dying Detective, Adventure of the Red Circle, The Final Problem, The Final Problem, The Adventure of the Mazarin Stone.
Kedvenc detektívünk ismét hozza a szokásos bravúros formáját. Néhol mi olvasók is elcsodálkoznánk, ha ott lennénk, hogy nem vesszük észre azokat az egyértelmű dolgokat, mint amiket ő. Talán azért mert egy ilyen precíz, elemző elme számára a hozzá tartozó kiemelkedő intelligencia nélkül, egy normális ember agya megzavarodna attól a sok apró ingertől, észrevételtől. Bár néha rajta is mutatkoznak a zavarodottság jelei, ami nála az agyaktivitás hiánya miatti unalom szül, és olyankor kezd, Watson doktor szerint is sajnos, önpusztító dolgokba. De zsenialitása ettől függetlenül vitathatatlan.
Angolul még nagyobb élmény volt számomra olvasni, mert az eredeti nyelven kicsit jobban megelevenedett előttem az akkori kor, meg a hangulat.
Szegény Stephanie-nak elég rázós meg hálátlan meló jutott, de hát a munkát el kell végezni, még ha a mindenki által bálványozott fagyiárus a célpont. Számomra már elején gyanús volt, hogy sáros a fickó, mivel ha nincs semmi rejtegetnivalója, akkor hogy tűnhet el ennyire jól?
Stephanie szenved is eleget míg megtalálja, aztán milyen profi módon, igaz hozzá méltóan káoszosan kapja el. Sőt még a zsarukat is sikerül lenyűgöznie.
Morelli-vel való viszonya kissé megtorpan, mivel a pasi Steph zűrössége miatt nem próbálkozik annyira, de amikor mégis, akkor húha!
Mazur nagyi helyett most Lula akciózik inkább, és bár nem ér fel Mazur nagyival, azért egy kicsit kárpótol.
Ranger pedig, ő még mindig annyira vonzó számomra. A profi fejvadász, testőr. Örültem, hogy többet szerepelt, és hogy többet is megtudhattunk róla.
A nyomozós része is tetszett, mert szerintem elég élethűen bemutatja, hogy kb. milyen utat kell egy fejvadásznak, vagy akár egy magánnyomozónak bejárnia, ha meg akar valakit találni, és milyen amikor sokáig csak pangás van, és nincs semmilyen nyom, aztán a véletlen néha csak úgy odadob egyet, és akkor újra beindul a nyomozás.
Remélem, hogy Stephanie még vagányabb lesz, és tényleg igyekszik még profibb lenni a fejvadászatban, mert hiába veszélyes néha, feladni mégse akarja. Legalább a kitartás megvan benne.
Egy férfi főszereplős E/1-ben megírt regény. Ritkább az ilyesmi, de előfordul.
A világfelépítés tetszett. Bár sokáig számomra nem volt egy értelmű, hogy akkor a Grendelek az összes mitikus lényt jelölik-e vagy csak egy fajtát. Aztán kiderült, hogy csak egyet. Sötét, kegyetlen világ, ami rejtve van a be nem avatott emberek számára. A felvonultatott lények is tetszettek, mint a kobold, vagy a vámpír egy újszerű megközelítése, meg a kicsit undi, büdös és ijesztő troll.
Kedvenc szereplőm nekem Niko lett, mert komoly, nagyon intelligens, művelt, kiváló halálos harcos, férfias, kellően körültekintő meg paranoiás, ironikusan vicces, mégis nagyon törődő meg védelmező. Robin-é volt még szimpatikus karakter, bár ő meg sem közelíti Niko-t. A főhős meg néhol kissé irritáló volt, mert voltak olyan reakciói vagy gondolatai, amik inkább egy tinihez valók, mint egy 21 éves fiatal felnőtt pasihoz, meg néhol olyan gyerekes hozzáállása volt pár dologhoz, meg idegesítően naiv, egyáltalán gyakorlatias, főleg ha azt nézzük, hogy már évek óta menekül a bátyjával.
Az tetszett, hogy ez a kötet nem egy szerelmi szálat hoz fel végre, hanem a testvéri szeretetet. Így volt egy kis szokatlanság is benne.
Fura, hogy az írója nő, mégis szerintem sikerült nagyjából eltalálnia hogyan gondolkodhatnak bizonyos férfiak, a káromkodások is beleszámítva. Sokszor viszont sajnos a szereplők beszólogatós beszédstílusa (bár tetszett) túl hasonló volt.
Ami még zavart a néhol egybemosódó karaktereken kívül, hogy az én ízlésemhez képest is sajnos sok volt a könyvben az elgépelési hiba. Nem ártott volna a könyvnek még egy átolvasó, vagy tesztolvasó ember.
A borítója viszont elég tetszetős, tükrözi a könyv hangulatát.
A történet pörgése, meg hogy megismerjük a testvérek jelenlegi életét az elején tetszett.
Viszont a a könyv vége felé egyszerűen kicsit vesztettem az érdeklődésemből egy bizonyos pont után, mert jó szívszorító volt, de onnantól kezdve eléggé kiszámíthatóak, és kevésbé izgalmasak voltak számomra az események, hát még a vége.
Azért várom a folytatást. Kíváncsi vagyok, hogy miket tartogat még számomra ez a világ. Meg mi lesz a 2 testvérrel (főleg Niko-val persze). Remélem, hogy azért javulni fog a könyv színvonala.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Stephanie Plum még mindig az a trentoni (azon belül is burgi) csetlő-botló nő. Nyár óta még mindig fejvadászkodik, bár látszólag nemigazán tanult többet, mint az elején. Lehet, hogy azért, mert sokszor nagyon könnyű ügyet kap, de nagy ritkán mégis kifog pár húzósabbat.
Most is ez a helyzet. Az ügye sima rutinfeladatnak indul, később mégis annyira megbonyolódik, hogy már kapcsolódik hozzá gyilkosság, testrészlevágások, életveszélyes fenyegetések, illegális fegyverkereskedelem. Ezek miatt kénytelen Stephanie újra együtt dolgozni az előző részben üldözött Joe Morelli-vel, aki ha lehetősége van rá, húzz Steph agyát, és próbálja újra elcsábítani. Még odáig is elmerészkedik, hogy nem is egyszer vacsorázik Plum-éknál, ami Burgban már felérhet egy eljegyzéssel is, de legalábbis nagyon komoly szándékokról, bár Steph ennek ellenkezőjéről igyekszik győzködni az anyját.
Végül valami hihetetlen és váratlan módon Stephanie kiderít mindent (ebben Mazur nagyi is segítségére van) és sikerül is elkapnia az aktuális fő rosszfiút.
Morelli-t is imádom, de kicsivel több Ranger-ös részt is szívesebben vettem volna. Egy biztos, a könyv humora verhetetlen.
Egy újabb Poirot-történet.
Egy újabb izgalmas rejtély, melynek megoldása meglepő volt számomra. Bár ha jobban figyeltem volna 1-2 részletre, talán én is rájöttem volna.
Egy ember halála, amiből mindegyik rokona profitált. Később felmerül a gyilkosság gyanúja, majd a gyanú felvetője a rá következő nap meghal. Mindegyik rokonnak volt indítéka megtenni, és a legtöbbjük alibije sem állja meg a helyét, továbbá a jellemükből kiindulva sem zárhatóak ki, hogy ne lehettek volna ők a gyilkosok. Ez nehéz helyzetet teremt. Sőt további furcsa dolgok történnek, míg a végrendeletet végrehajtó ügyvéd Poirot-hoz fordul, aki kisegíti régi barátját, és sok beszélgetéssel és nyomozással, na meg a kis szürke sejtek segítségével felderíti az ügyet.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Alig vártam már, hogy kezembe vegyem Mead szukkubusz-sorozatának 2. részét.
A világképe számomra még mindig kicsit káoszos. Mert az 1. kötetben azt hinné az ember, hogy van „jó” oldal (Isten, angyalok, szeráfok stb.) meg van a „rossz” oldal (Lucifer, ördögök szukkubuszok, vámpírok stb.). Ez eddig rendben is van. Viszont az első kötetben is meglepő volt számomra, hogy egy olyan lény, aki ennek a természetfeletti világnak a része már több száz éve, miért nem tud olyan tök egyértelmű lények létezéséről, mint a nephilimek. De hagyjuk, itt még benyeltem a főhős kis tudatlanságát. Ebben a kötetben viszont mintha gondolt volna egyet Mead, hogy „Jaj, kéne valami még izgibb erős rosszfiú, na akkor hozzuk be az ókori görög-római mitológiát a történetbe!” Így behozta, szóval a természetfeletti lista bővül nimfákkal, szatírokkal, istenekkel stb. Bár a többségük csak említés terén van jelen. A fú rosszfiú természetfeletti besorolása számomra egyértelmű volt, bár név-ügyileg másra gondoltam. Konkrétan rá: http://hu.wikipedia.org/wiki/Dion%C3%BCszosz. De majdnem. Meg az hihetetlen, hogy előző kötetben egy verés miatt síró-rívó (elvileg gyenge) főhősünk csak úgy simán megöljön egy ilyen erős természetfeletti lényt, mégha volt eszköze is hozzá. Úgyhogy bár szeretem a görög-római mitológiát, kicsit furának tűnt számomra az angyal-ördög vonallal keverve, de még pont elmegy, mert kaptunk rá valami elfogadható magyarázatot.
Főhősünk Georgina viszont ebben a kötetben hol szimpatikus volt, hol nem. Egyrészt az IQ-ja mintha kissé lecsökkent volna, és ezt nem bántásból mondom, de beleszállt inkubusz baratja, Bastien mellé egy csábítási-megrontási feladatba. A feladat teljesítése helyett viszont füvet lopnak, és még szívják is, pedig a célpont bármikor átkopoghat hozzájuk. (Az már más kérdés, hogy személy szerint elítélem a füvezést, és nem azt tartom lazító megoldásnak, hanem mondjuk egy habfürdőt, vagy forró teával bekuporodni a fotelomba olvasni.) A másik meg, hogy néha vannak olyan gyerekes dolgai a főhősnek, pl. azt hiszi, hogy ha az aktuális (szerinte vélhetőleg) Nagy Ő-jének nem mond el pár dolgot rögtön, hanem majd esetleg később, az úgyse derül ki, meg nem akarja velük stresszelni. Egy több száz éve élő lény lehetne már kevésbé gyerekes vagy tini gondolkozású. Mert pl. a Nagy Szerelme, Seth, aki kb. 3 évtizedet élt eddig meg max. sokkal bölcsebb, felnőttesebb gondolkozású, mint hősnőnk. Seth-nek szerintem az az egy hibája, hogy kicsit túl megbocsátó, és talán kezd kissé papucs lenni, bár azért 1x megmutatta, hogy ki tud állni a sarkára, ha kell. Ami miatt kicsit még zuhant a szememben Georgina az, hogy kicsit uralkodnia kellett volna magán (mert az egész helyzet szimplán fúj volt az én szememben), én a helyében nem bocsátottam volna meg Bastiennek, mert szerintem azért van, amit nem kéne megbocsátani.
A feladatról meg amit Bastien-nel közösen végzett Georgina, pár száz éve tevékenykedő inkubusz és több száz éve csábító tanítója ne vennék észre a megoldást, mikor még nekem is az eszembe jutott. Ez abszurd.
A kötet maga vontatottabb volt, mint első, meg több kiszámítható része is volt. Annak külön örültem, hogy újra találkozhattunk személyes kedvencemmel az angyal Carter-rel. Még mindig drukkolok Georgina-nak és Seth-nek, és remélem, hogy hősnőnk végre fejlődni, érni fog egy picit, hogy méltó legyen halandó kedveséhez, mert egyébként tök cukik ezzel az önmegtartóztatós-évődős kapcsolatukkal.
A második Fumax-kiadós regényem és mondhatom, hogy egyre jobban tetszenek a kiadó által kiadott könyvek. Ez a könyv igazi kedvenc lett számomra.
Egyedi világfelépítése van: középkorias fejlettség megspékelve egy kis mágiával, varázslókkal, elfekkel, törpökkel, goblinokkal (akiket itt csak megemlít az író), elvarázsolt börtönökkel stb.
A regény főhősei kivételesen nem hercegek/hercegnők, vagy szegény-dolgos legények(leányok – bár ők is előfordulnak benne – hanem két mestertolvaj vagy nem is tudom, hogy mi pontosan a „foglalkozásuk”. Kicsit váratlan, hogy ilyen negatív-szerű hősökről szól a történet, bár az egyikük jószívűsége miatt kénytelenek áttérni a tisztességes oldalra és királyságmentésben (vagy inkább hercegmentésben) részt venni, és leleplezni egy összeesküvést és visszaszerezni a trónt a jogos örökösének.
Hőseink jellemei elég szilárdak, az egyikük (Royce) egy marcona, zsémbes, mestertolvaj a másikuk (Hadrian) meg egy kedves, segítőkész, kiváló kardforgató, mégis gazemberek mindketten, de mégis van becsületük. Képesek még egy elkényeztetett, önfejű, ifjú herceget is úgy megváltoztatni a kalandjaik során, hogy erős, megfontoltabb, érettebb királlyá lesz.
Egy kis szerelmi szálat is csempészett az író a történetbe, méghozzá Royce és Gwen, a fogadós-örömlány kapcsolatát, bár a történet során ez nagyon aprócska rész a többi eseményhez képest, de ez azt is megmutatja, hogy Royce karaktere közel sem olyan marcona, sőt igényli a szerelmet (szeretetet), és képes a hűségre és elkötelezettségre egy asszony mellett, és megbízik benne, pedig a bizalmát nemigazán osztogatja. Ebből is látszik, hogy egy emberben sokszor több rejlik a mélyben, mint az ahogy a felszínt megkapargatva látszik.
Kedvenc szereplőm a folyton morgó Royce-on kívül, akinek néha fergeteges visszavágásai és Hadriannel együtt jó humora is van, egyértelműen még Myron, a szerzetes. Egyszerűen aranyos, hogy mennyire nem ismerte a külvilágot, és hogy rácsodálkozott mindenre. Emellett viszont olyan mint egy korabeli két lábon járó lexikon.
Engem nagyon megvett a kiadó ezzel a sorozattal, és alig győzöm kivárni a folytatást, kár hogy a 6 kötetesre tervezett sorozat 2. része csak jövő tavasszal fog jönni, de hát várni mindig kell. Mindenesetre köszönöm a Fumax kiadónak, hogy megismertetett ezzel a kiváló sorozattal.
Érdekes volt angolul olvasni a novellákat. Kicsit hosszabb ideig tartott mint vártam, mert mellette más olvasnivalóim is voltak. Sokszor nem is egy.
Ebből a kötetből a The Sign of Four (A Négyek jele) című regényt olvastam most, mivel a másikat – A Study in Scarlet (A bíborvörös dolgozószoba) – már olvastam.
Továbbá a 3 novelláskötet közül a The Return of Sherlock Holmes (Sherlock Holmes visszatér) címűt olvastam, mivel a másik kettőt – Adventures of Sherlock Holmes (Sherlock Holmes kalandjai), Memoirs of Sherlock Holmes (Sherlock Holmes emlékiratai, ez nálunk A sárga arc címet viselő kiadványban is megjelent) már olvastam.
The Sign of Four című regény néhol elég váratlan fordulatokat tartalmazott, és Holmes itt meg tudta mutatni, hogy miért is ő a detektívek koronázatlan királya. Vele együtt találgattam, hogy vajon mi hogy történhetett. Bár az indiai történések egy része kitalálható volt.
The Return of Sherlock Holmes című novelláskötetben az olvasó ujjonghatott, hogy kedvenc nyomozónk mégse lelte halálát a rettegett Moriarty professzorral a vízesésnél. Bár az csúnya dolog volt tőle, hogy szegény Watson-t évekig meghagyta abban a hitben, hogy halott és legyőzetett. Igaz, hogy szükséges volt, ha le akart számolni Moriarty után Anglia 2. legnagyobb gonosztevőjével, akivel sikerült is, bár az eset számára is tartogatott 1-2 váratlan fordulatot. A többi novella kicsit hullámzó minőségileg:
The Adventure of the Dancing Men (A táncoló figurák), The Priory School (Szökés az internátusból) The Adventure of Charles August Milverton (A zsarolók királya) esete az érdekesebbek, váratlanabbak. Az elsőnél sajnos Holmes kudarcot vall az ügyfél megmentésében, viszont a bűnöst sikerül elfognia. A másodiknál számomra is meglepő megoldása volt az esetnek, és izgalmas volt olvasni magát a nyomozás és keresés menetét. A harmadiknál bár tudjuk már az elejétől fogva, hogy ki a rosszfiú, aki Holmes akaratán kívül meg is kapja a büntetését. Itt azt volt vicces olvasni, hogy egy nehéz kihívást jelentő ügy megoldásának érdekében Holmes még álvőlegény is lesz egy ideig, érdekesség meg az volt hogy Holmes (Watsonnal karöltve) egy kicsit átáll a másik oldalra megmutatva nekünk, hogy ha nem jófiú lenne, akkor mesteri betörő is lehetne.
A kevésbé izgalmas novellák, ahol a megoldásra számomra nem volt nehéz rájönni: The Adventure of the Solitary Cyclist (A magányos biciklista), The Adventure of Norwood Builder (A norwoodi tűzeset) és a The Adventure of Black Peter (A hajóskapitány) volt.
Bár összességében maga a kötet szép első fél gyűjteménye Sherlock Holmes összes esetének.
John egy tini szociopata, aki ha nem vigyázz, akkor sorozatgyilkos válik belőle. Három olyan jellemző van, ami a sorozatgyilkosok 95%-ában megvan: ágybavizelés, pirománia és állatkínzás. Ezek mindegyike Jonh-ra is jellemző, ráadásul hiányzik belőle az empátia. Továbbá betegesen érdeklik a sorozatgyilkosok, alaposan utánuk olvasott. Mindezeken felül még az anyja halottasházában is besegít a halottak balzsamozásában. Viszont nem akar sorozatgyilkos lenni, ezért hozott bizonyos szabályokat, hogy még véletlenül se követhesse a sorozatgyilkosok tipikus viselkedési mintáit, ezzel is féken tartva a benne lakozó szörnyeteget.
A kisvárosban hirtelen felbukkan egy holttest, amit brutális módon összeszabdaltak, majd később egy újabb holttest is, így egyre bizonyosabbá válik, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik és dúlja fel a város lakóinak életét.
John-t túlságosan is elkezdi érdekelni és nyomozni próbál utána, míg végül rájön ki az, hogy micsoda. Ezen a ponton egy kicsit meglepődtem. Nem is tudom, miért, de azt hittem, hogy csak egy sima krimi, thriller lesz. Így megnéztem a könyv hátoldalán a besorolását, és konstatáltam, hogy misztikus thriller. Mondom: aha, így már értem, hogy miért van az a plusz a gyilkosban.
John a különleges fejlemények miatt elhatározza, hogy egyedül próbál leszámolni a gyilkossal, így egy talán végzetes döntést hoz.
A könyv E/1-ben íródott, és lehet, hogy talán fura, de számomra nagyon érdekes volt olvasni arról, hogy mi lakozhat egy sorozatgyilkos elméjében. Nemhiába egy egyik kedvenc sorozatom a Gyilkos elmék, meg a Különleges ügyosztály. Szerintem ez nem beteges, hanem a természetes emberi kíváncsiság része, hogy az ember a durva, sötét dolgok iránt is érdeklődik, hisz ezek is az életünk részei, és attól függően, hogy tagadjuk a létüket, még nem tűnnek el.
A borítója meg szerintem elég tetszetős: olyan mintha egy véres füzetlap lenne, a vörös részek dombornyomásosak és fénylenek is.
Egyszóval élveztem a könyvet, és szívesen venném, ha lenne folytatása is, mert kíváncsi vagyok, hogy mi történhet még John-nal. Sikerül-e továbbra is elkerülni, vagy legalábbis meddig, hogy aktív sorozatgyilkos váljon belőle.
Egy könyv, ami más, komolyabb fantasy mint az eddig általam olvasottak.
Egy disztópiás regény, ahol a gyilkosok kapnak egy úgymond „külső lelkiismeretet”, egy állat-ént, ami mellé valamilyen misztikus képesség is jár. A kapcsolatuk is elég egyedi: az állati fél érzékeli az emberi fél érzelmeit, viszont fordítva már nincs így. Ha az állati fél meghal, akkor az emberi fél is, viszont az emberi fél halála után az állati fél tovább él. Nagyon jól leírja, és érzékelteti az író, hogy milyen egy elítélt és kitaszított csoportba tartozni, abban élni, száműzve egy külön Zoo City nevű zónába, ráadásul nyomorban, és ha kell csalói, vagy akár bűnözői életmódot folytatni, bár ehhez nem kell feltétlenül „állatkertinek” lenni, ahogy a könyvben hívják az állati-énnek rendelkezőket. Bár persze így is vannak olyanok, akik menőnek tartják elállatosodottakat.
A főhősnő, Zinzi, Lajhárral az oldalán próbál meg boldogulni Zoo City-ben, az emberek elveszett dolgait megtaláló képességével, meg azon túl egy kis csalással is néha, mert hát megélni csak kell valamiből. Ő egy vagány, kemény, kicsit néha túl ironikus humorú csaj (emiatt kedveltem meg őt), aki már sokmindent megtapasztalt eddigi élete során. Régen újságíró volt, és egy most felmerülő ügye kapcsán újra kamatoztatni kell a régi trükkjeit és kapcsolatait, amik izgalmassá tették a nyomozást, ami itt tényleg ott volt végig.
Jó volt Zoo City leírása a szívesen vettem volna, ha kicsit jobban is elmélyedünk benne, és jó volt más helyek leírását olvasni Zoo City ellentéteként. Érdekes volt egy kicsit belepillantani a dél-afrikai kultúra egy kis szeletébe is, amiről szerintem sajnos elég keveset tudunk. Bár ezek után majd utánaolvasok, hogy legalább legyen egy kis képem róla. Meg pár dolgot megtudhattunk burkoltan a mai modern Afrikáról is, és hogy milyen elszomorító viszonyok lehetnek ott is.
Nagyon tetszettek a könyvben előforduló cikkek, email-ek, könyvcímek, mert ezek számomra hitelesebbé tették a történetet. Mintha a jövőben velünk is bekövetkezhetne valami ilyesmi. Vagy esetleg a valóságban is történhetnek így a dolgok, csak persze a természetfeletti körítést elhagyva.
Egy dolog volt zavaró, hogy a könyv tele volt szakszavakkal (afrikai szavakkal), amiknek a jelentését mintha az író (vagy talán a fordító/kiadó) alapvetőnek venné, és bár a szövegkörnyezetből lehetett következtetni a jelentésükre, azért nem ártott volna a könyv végére egy szószedet. Viszont a borító istentelenül gyönyörű lett.
A könyv vége is bejött, hogy nem az a hagyományos vég, amit az ember elvárna, mégsincs vele semmi baja, mert úgy jó ahogy van, mivel illik annak a világnak a rendjébe és a főszereplő személyiségéhez és életéhez is.
Egy aranyos levélregény egy árva lányról, aki lehetőséget kap arra, hogy kollégiumba menjen tanulni, és titokzatos támogatójának (akit ő Nyakigláb apónak hív) írott leveleiből tudjuk meg, hogy hogyan élheti át egy ilyen lány, ezt az egész helyzetet, hogyan viselkedik, miket érez, pláne, hogy végig titkolni igyekszik, hogy ő csak egy szegény árva a sok gazdag, gondtalan lány között.
Vicces, aranyos, megmosolyogtató történet.
Továbbá az sem utolsó, hogy egy kis bepillantást nyerhetünk vele egy számunkra már letűnt, nem olyan régi korba, amikor még a benzinmotoros kocsit csak a gazdagok engedhették meg maguknak, amikor még nem utaztak emberek tömegei repülőn, és amikor még csak vezetékes telefonon lehetett egymással beszélni, de leginkább még mindig leveleztek egymással az emberek.
Bár nekem a belőle készült anime (Hosszúlábú apu) kicsit jobban tetszett. Ajánlom is azoknak, akik olvasták már a könyvet!
Lehet,hogy mert ott a hossza miatt volt ár lehetőség jobban elmélyedni Judy karakterében, meg hogy ott a többi szereplőt is jobban megismerhettük.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nagyon vártam már, hogy elolvassam Serene könyvét, így lehet, hogy egy kicsit túl sokat vártam tőle.
Az első harmada nagyon tetszett, mert ütős volt, pörgős és vicces, néhol inkább ironikus.
A világképe nekem kissé ellentmondásosnak tűnt. Ugyanis azt tök elfogadhatónak találom, hogy a nagy nagybetűs Isten, egy nő, név szerint Pandora, és elvileg ő teremtette a világot. Viszont az fura volt számomra, hogy mielőtt megteremtette a mi világunkat, még volt 2 társa: Lucifer és Maara, aki maga a Halál a jelképes kaszájával. Mármost, ha Pandora a Teremtő, akkor neki mindenhatónak és nagyhatalmúnak kéne lennie, nemde? Itt viszont egy felszínes, full naiv, szinte tudatlan, mármár butácska nő, aki van amikor elég logikátlanul viselkedik. Az ember azt hinné, hogy Isten figyel rá a Mennyből, ő pedig kb. tojik a saját gyerekeire és inkább a körmét lakkozza aranyszínűre, mert az olyan menő.
Lucifernek kéne lennie az eredendő gonosznak, itt viszont inkább egy önimádó, hárem-fétisiszta (sok őt imádó gyújt maga köré), könnyen dühbe guruló, és kevés önuralmú pasi, akinek mégis több ereje van, mint amennyi eredetileg volt. Meg bizonyította, hogy ő a Teremtő nélkül is elég hatalmas és képes alkotni pl. démonokat és megalapította a Kísértés Rt.-t. A végén is inkább csak kihasználta a helyzetet, nem volt annyira előre-elterveztem-minden-egyes-pillanatot-szerű gonoszság benne. Számító az volt igen, meg kihasználta a lányt. A másik fura dolog, hogy az érzelmek Lucifertől erednek, akkor Pandora sem lehetett az a szerető Isten a kezdettekkor.
Serene pedig… hát ő volt a legunszimpatikusabb szereplő. Hiába „profi” (hehe) bérgyilkos, egyfolytában hisztizett, az intelligenciája még néha már a padlót seperte, a naivitása szintúgy, meg amúgy sem így kéne viselkednie egy bérgyilkosnak, pláne nem egy hirtelen felindulás miatt megszegnie a saját szabályait. Ráadásul a végén is bebizonyította, hogy rajta még kegyet gyakorolni sem érdemes, és tényleg nem egy IQ bajnok, és semmilyen hála nem szorult belé.
A történet utolsó kétharmada sajnos már belassult, és néha úgy éreztem, hogy bizonyos dolgok csak azért vannak leírva, hogy valami történjen is már. Ráadásul szerintem az egész könyvnek főleg Serene csábítgatásáról és meggyőzőzésről kellett volna szólnia, ehelyett mind Pandora, mind Lucifer és gardája tök más dolgokkal foglalkoztak, mintha a Nagy Fogadás már nem is lenne annyira fontos. Meg a vége is eléggé kiszámítható volt.
Az angyalok ábrázolása meg hát… szerintem azért nem kéne ennyire szerencsétlen, túl őszinte bábuknak lenniük, mert így kb. szinte 0 az esélyük a Pokol elleni harcban.
A szimpatikus karakterek inkább a mellékszereplők voltak: Theo atya az önmaga-beli ellentmondással, meg a kissé szerencsétlen, de igyekvő Anachel őrangyal, meg talán még Maara, a Halál is szimpatikus volt. Bár vele kapcsolatban is van egy ellentmondás: ha minden egyes halálesetnél ő kaszálja őt az embert, akkor hogy tud ott lenni pl. 2 olyan ember halálánál, akik tök ugyanabban a pillanatban haltak meg, de a világ másik felén. Talán klónozza magát?
Pár pozitívuma még a könyvnek: egyértelműen a rajzok, a borító, a humora, meg Serene írói stílusa, így kíváncsian várom tőle az újabb írásait, egyedi és szép rajzaival megspékelve.
1. történet
Érdekes volt megismerni a vámpírvadász Ashwini-t és a vámpír Janvier-t. Itt éppen nem üldözi a vadász a vámpírt, aki elég sokszor dühít fel 1-1 angyalt. Egy izgalmas esetet kaphattunk az ő kettősükkel. Bár engem nem ragadott meg különösen.
2. történet
Jó volt megismerni Sara előéletét, amikor még ő is csak egy vadász volt, és nem a Céh igazgatónője, meg a leendő férjét. Egy kicsit mintha túl gyorsan összejöttek volna, és számomra egy kicsit rövid volt a történet és hiányérzetem volt utána.
3. történet
Egy furcsán kedves, és eléggé emberi női angyal, akihez a New York arkangyala Rahpael odarendel egy vámpírt, hogy védje meg. A kettejük kibontakozó szerelmét láthatjuk, meg hogy egy angyal is képes lehet még ennyi idő után is törődni az emberekkel és ennyire érezni. A kedvenc történetem a kötetből.
4. történet
Jessay történetére is kíváncsi voltam már. Ez a történet ráadásul párszáz évvel az Angyali-vadász eseményi előtt játszódik a múltban. Bár a múltról sajnos keveset tudtunk meg. Inkább csak Jessamy és Galen kapcsolatáról és előéletéről, ami azért annyira nem baj, mert így is élvezhető volt a történet.
Nekem nagyon tetszett!
Egy vámpíros-vérfarkasos történetet a Viktoriánus-korba helyezni! Mindig is érdekelt, hogyan élhettek akkor nemcsak az emberek, hanem ha voltak természetfeletti lények, akkor ők hogyan.
Alexia egy vénlánynak titulált, okos, mindenlébenkanál, talpraesett lélek nélküli lány, aki nem is természetfeletti, hanem inkább természeten túli.
Nagyon tetszettek Alexia és Lord Maccon (alfa vérfarkas) párbeszédei. Izgalmasak, pörgősek, és később egyre inkább kiviláglik belőlük egymás iránti érdeklődés és vágy.
Az egész könyv azzal indul, hogy egy vámpír megtámadja Alexiát, és ráadásul nagyon tapasztalant volt, és azt sem tudta, hogy Alexia-félék létezni. Később kiderül, hogy számos kóbor vámpír és vérfarkas is eltűnt és egyre bonyolódnak az események. Ráadásul egy furcsa szerzet megpróbálja Alexiát elrabolni, amit persze Lord Maccon korántsem néz jó szemmel, de még rosszal sem.
Alexiára persze mindig rátalál a baj, de végére fény derül az össze rejtélyre, és arra is hogyan végződik az egyre bonyolultabbá váló kapcsolata a szexi arisztokrata alfa vérfarkassal.
Alig várom belőle a folytatást, mert ez a könyv egyszerre történelmi, fantasy, vámpíros-vérfarkasos és steampunk is. Alexia és Lord Maccon pedig elég szimpatikus, érdekes személyiségek, és azért 1-2 váratlan fordulat is van a könyvben.
A trilógia befejező része szerintem egy kicsi gyengébb lett, mint a jobban sikerült 2. rész.
Itt Kristen bátyja, Selig a férfi főszereplő és egy dán lány, Erika a női.
Erika számomra elég idegsítőnek tűnt és túl indulatosnak. Ha már ő volt ott az úrnő, ahol lakott, akkor jobban kézben kellett tartania a dolgokat, neki magának intézkedni és nem másra bízni valamit, és kicsit józanabb lenni, és ésszel gondolkodnia és cselekednie. Szóval szerintem megérdemelte, hogy a megkínzott Selig miatt elrabolják, rabszolga legyen, és Selig bosszújának alanya. Bár Selig bosszúszomja végül nem volt annyira erős és kitartó.
A végén meg olyan megoldás született, amit elég átlátszó volt és szinte csak a 2 érintett nem látta, hogy vonzódnak egymáshoz.
A korábbi szereplők feltűnése hozható fel pozitívumnak a könyvben.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A Viking-trilógia 2.része már jobban tetszett.
Ebben az előző kötetben szereplő Brenna és Garrick lánya Kristen a női főszereplő, aki felszökve bátyja kereskedni induló (igazából portyázni), egy csata után fogságba esik egy szász úrnál.
Kristen már kissé életszerűbben viselkedik és kevésbé áll ellen a rabszolgaságnak, neki inkább a megaláztatás, meg a bilincsek maga nem tetszik. A rabszolgaságot egész jól viseli. Meg ő elég hamar felismeri, hogy szerelmes lett a fogvatartójába, itt inkább a pasi áll ellen jobban.
Meg a szászoké egy másik ország, itt könnyebben lehet egy rabszolgát felszabadítani, mint a vikingeknél. Így itt számomra elfogadhatóbb, hogy Kristen a végén szabad lesz és némi kis családi nyomásra (Kristen családja részéről), bár ez akkor már annyira nem is nyomás számára, el is veszi a lányt.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mikor megtudtam, hogy ez a vikingek fénykorában játszódó romantikus történet, akkor azt gondoltam, hogy kell nekem ez a trilógia.
Nagyjából hihetőnek tűntek a korról leírt dolgok és az akkori történesek.
Tetszett ahogy leírta, hogy milyen egy viking háztartás, milyen maga vidék, meg a fagyos időjárás.
A női főszereplő, Brenna számomra elég idegesítő volt, meg annyira makacs volt, meg értetlen, igazán lehetett volna benne kevesebb büszkeség és több józan ész. Egy rabszolgaságba került ember nem teheti meg, hogy büszke legyen, meg hogy ennyire ellenálljon, mert akkor ha nem is ölik meg, mert egy rabszolga azért érték, hanem még simán megverhetik, megkínozhatják, vagy csak simán éheztetik, vagy ha nő, akkor többször megerőszakolhatják. Brenna meg tök mázlistának mondhatja magát, hogy őt nem erőszakolták mondhatni meg, sőt egész jól is bántak vele, mert nem kapott nehéz munkát, meg elég elnézőek is voltak vele. Szóval számomra ez tűnt elég hihetetlennek, hogy valaki így viselkedne egy ilyen helyzetben, nem mondom azt, hogy meg kéne alázkodni, de számomra például fontos lenne az életben-maradás, meg mivel egy ilyen helyzet ellen általában nem lehet mit változtatni, az a a legjobb megoldás, ha az ember mihamarabb elfogadja és megpróbál élni. Az meg, hogy végül fel is szabadították tök hihetetlen,de hát a romantika úgymond megkövetelte. De szerintem úgy is lehetett volna boldog ha a rabszolgája marad, max. a pasi mivel szereti úgyse venne el senkit. Így viszont tényleg kicsit nyálasabban romantikusabb, az életszerűség rovására.
Bár azért szórakoztatóak voltak néha Brenna és Garrick párbeszédei, meg még Brenna kis szökési kalandja is izgalmasabbá teszi a könyvet.
Szerintem túl elfogult vagyok Julia Quinn könyveivel, mert hiába tudom, hogy végződnek, mégis mindannyiszor végigizgulom a különböző történésű köteteket. Ez van, „kicsit” romantikus alkat, vagyok, de cssss! :)
Egy jó kiegészítő kötete a Bridgerton-sorozatnak. Kíváncsi voltam a Smythe-Smith lányokra, meg hogy miért játszanak mégis minden évben, mikor bizonyára tudhatják, hogy borzalmasan játszanak. Hát most megtudtuk a választ. :) Lady Danbury egy újabb rokonával ismerkedhettünk meg Chatteris grófja személyében, aki mint eddig szinte minden főszereplő férfi elragadó, és megjósolhatóan elég sok és nagy károsodásokat fog még szenvedni a dobhártyája. :)
Annak is örültem, hogy pár régi szereplőt is viszont láthattunk.
Az nagyon tetszett, hogy ez a történet, meg a Bridgerton-sorozat közben játszódik, így egy kicsi visszamehettünk az időben nosztalgiázni.
Egy baj volt vele, hogy egy kicsit mintha túl hamar lett volna vége.
Nehéz megmondani, hogy tetszett-e ez a könyv vagy sem. Mert félig tetszett, félig nem.
A világfelépítése egész egyedi és magával ragadó, bár nagyon különös. Tetszett az idegenek leírása, igaz néhol már egész bizarrak voltak.
A borítója is elég tetszetős. A fülszövege is felkeltette az érdeklődésem.
A könyv elején még tetszett az ahogyan az úrhajó belsejében olvashattunk a kialakított mikrotársasalomról, meg annak a működéséről. Az is hihetővé tette a történetet, hogy nem minden elrabolt tudott angolul, és volt, hogy sokan ezért nem értették, hogy mi történik körülöttük.
Az viszont nekem kissé furának tűnt, hogy tárgyakat is „felsugároztak” V velük együtt, méghozzá sokszor úgymond pont hasznosakat.
Elég jól ábrázolja, hogy sajnos még egy ilyen elkeserítő helyzetben is megmutatkozik, az emberi önzés, egymás bántása, a vágyaink követése az eszünk helyett, stb.
Számomra onnantól kezdte elveszíteni a varázsát a könyv, miután megérkeztek az idegenek helyére, és miután a 2 gyereket elragadták és megváltoztatták. Onnantól már nekem nagyjából sejthető volt, hogy kb. mi fog történni. Ekkor válik nyilvánvalóvá és elszomorítóvá, hogy miért is rabolták el az embereket, és hogy mire is kellenek nekik.
Volt 1-2 egészen undorító-szerű, elkedvetlenítő rész is, amit én inkább nem raktam volna, vagy inkább valahogy máshogy raktam volna.
Sajnos az idegen lények világába is épphogy csak egy kis betekintést kapunk, és azt is elég egyoldalúan. Azért szívesebben vettem volna egy komplexebb, kiterjedtebb, részletesebb képet is róla.
Egy pozitívuma még a könyvnek, hogy pár műveltségi dolog is feltűnik benne, úgymint a Hugo: A nyomorultak című könyve szinte az egész könyvön végigvonul, és egy kissé rányomható ez a szó: „nyomorultak” a történet emberi szereplőire is.
Jellemfejlődést nemigazán érzékeltem, max. csak Attilánál, aki kicsit felnőttebb, gondoskodott és toleránsabb lett. A többi szereplő inkább csak úgy volt, vitte őket az események hulláma.
A könyv azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy mit tesz minket emberré, meddig nevezhetjük magunkat embernek, mi is az igazi emberség? Viszont válasz-félét nem kapunk sem az írótól, sem valamelyik szereplőtől sem, még valamilyen utalás terén sem, vagyis ezt úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, vagy elgondolkoznia rajta.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Tetszettek benne a versek, a szereplők, meg az újabb karakterek is, meg a társadalom felépítése és leírása. Több hibáját is megismerhetjük ennek a látszólag ideálisnak tűnt, de mostanra már kiderült, hogy nem annyira az.
A második résznél az az újdonság, hogy itt most 2 nézőpontunk van: Cassia-é és Ky-é, mivel most külön vannak választva egymástól. Nekem tetszett, hogy mindkettejük szemszögéből olvashatjuk a történteket. Végig tartotta bennem az érdeklődést, hogy vajon sikerül-e ebben a kötetben újra egymásra lelniük. Bár nekem az egymásra találásuk túl könnyűre, és baromi szerencsésnek, ami ha a való életet nézzük, eléggé hihetetlen, vagy legalábbis kicsi a valószínűsége.
Az nem tetszett, hogy miután végre egymásra találtak, utána olyan könnyen szétváltak önként, és ez nem okozott nekik különösebb lelki törést, pedig míg távolt voltak végig csak egymás társaságára vágytak.
Meg míg Ky hajlandó volt a kompromisszumra, hogy hova menjenek, addig Cassia kevésbé és elég erősen ragaszkodott hozzá, hogy menjenek az Ellenálláshoz, és Ky bár nem akart mégis beleegyezett. Van egy olyan gyanúm, hogy az Ellenállás sem jobb sokkal, mint a Társadalom. Ezért is lett volna jobb Ky ötlete, hogy inkább menjenek el egy békésebb helyre és ott kezdjenek új életet. bár igaz, hogy akkor Cassiának hátra kéne hagynia a szüleit és az öccsét, Ky-nak meg a nevelőszüleit, de mikor mindketten megszöktek arról a helyről, ahova vitték őket (bár ott úgyis meghaltak volna egy idő után), akkor szerintem ezzel már úgymond elhagyták őket.
Még van pár talány, amire remélem, hogy a trilógia utolsó részében választ kapunk.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Figyelem! Az értékelésem spoilereket tartalmaz!
Ennek a könyvnek a borítójába szerettem bele. A fülszöveg is csábított, hogy elolvassam, mert érdekesnek és újdonságnak találtam a kísértet-vadászos témát.
Mikor elkezdtem olvasni kicsit aggódtam, hogy a főhős egy tini, bár eleinte rácáfolt erre az aggodalmamra, ugyanis azt hajtogatta, hogy a „hivatása” vagy „küldetése” miatt nem barátkozhat annyira a kortársaival, és ezt nagyjából igyekezett is betartani, meg hogy tőlük csak információkat kell gyűjtenie, meg hogy óvatosnak kell lennie.
Ez egészen a buliig sikerül is neki, aztán sajnos beváltotta az összes aggodalmamat a főhős és átment baromi idegesítőbe, óvatlanba és idiótába. Egyszerűen még mindig nem tudok megfelelő jelzőket találni.
Ugyanis azt hajtogatta, hogy addig nem akar találkozni a főmumussal, Annával amíg fel nem készül, erre rögtön az első bulija után elmegy pár újdonsült tini ismerősével tök felkészületlenül a szellem házához? Aztán még csodálkozik, hogy gyilkos szellem kinyírja az egyik tini srácot, meg erősebb mint gondolta. Talán előbb alapos kutatómunkát kellett volna végeznie mielőtt a ház közelébe merészkedik. De nem, ő nem szeret olvasni, meg kutakodni. Ekkor gondoltam, hogy na, akkor meg is érdemelted, ami történt, meg hogy kár, hogy te nem hagytad ott a fogad, vagy egyéb testrészeid.
Még pár klisé: főhősünknek a szülei furcsa, régies nevet adtak, próbálja játszani a macsót (vagyis én majd mindent megoldok, nem kell ám segítség csak info, de azt viszont közölje mindenki csak azért mert én úgy akarom), meg mennyire felnőttes dolog az, hogy az anyja előtt titkolódzik, hogy milyen veszélyes is a mostani szellem.
Ami a legjobban idegesített az az, hogy a főhősünk, Cas egy álom miatt felkel és ismét este átzarándokol a Gyilkos-és-baromira-veszélyes szellemhez. Ott aztán tök hülyén azt hiszi, hogy nem képes Anna (a szellem) bántani őt, és még annyira bele is szeret (de hogy miért kb. max. 10. perces ismeretség után), hogy abba szerintem bele is butul. Tök kiakasztó! Beleszeret abba a gyilkos szellembe, akit még kéne ölnie, és nem dumálnia vele!
Anna háttere talán az egyik legizgibb dolog a könyvben, mikor az kiderül. Meg hogy annyira nem is lesz később vérmes a lány-szellem.
Meg hogy kiderül, hogy nem is Anna lesz a főgonosz, hanem egy szintén klisé-jellegű figura.
A könyv mitológiájáról: Ahogy haladtunk egyre tovább a könyvben egyre kevésbé értetettem, hogy ezek a lények miért is szellemek? Ugyanis szerintem a szellemek áttetszőek, nem megfoghatóak,bár az stimmel, hogy akinek elintézetlen ügye volt, az lesz szellem, meg néha képesek hatni a mi valóságunk, síkunkra. Ezek a lények viszont képesek materializálódni, vagyis beléjük lehet mártani egy kést, meg lehet fogni a kezüket, sőt totál olyanok mintha járkáló élő-szerű zombik lennének. Szerintem inkább olyanok mint a démonok, vagy csak nekem tetszene jobban ez az elnevezés, mert nekem kicsit más fogalmaim vannak a szellemekről, bár ez csak én véleményem. Szóval szerintem ezen kicsit dolgoznia kellett volna írónak.
Kicsit sok benne a klisé, kiszámítható, a 2/3-ától sokszor idegesítő.
De azért adok egy esélyt a folytatásnak hátha jobb lesz.
Eddig ez a kedvenc részem a sorozatból.
Mac itt végre felhagy a rózsaszín-imádattal, és először inkább „naked”-re vált, aztán inkább fekete Mac lesz, és erősebb, felnőttebb, keményebb is lesz. Végre a kezdeti idegesítő, unszimpatikus énje után egy kedvelhető, erős karaktert kapunk, aki ugyanúgy sok kérdőjellel küszködik, mint az olvasó, viszont képes általában megfelelően helytállni a nehéz helyzetekben is, és folyamatosan harcol, és megpróbálja irányítani az életét, már amennyire ez a kialakult borzalmas helyzetben lehetséges.
Barrons-tól itt totál elolvadtam! :) Ahogy Mac-cal bánt a könyv elején, meg ami velük történt az szerintem nagyon jót tett erre az időre nekik. Persze aztán mindketten úgy elrontották vagy inkább visszarontották a saját hülye hozzáállásuk, vagy egojuk, vagy akármijük miatt, hogy szerintem az kár volt, meg tök felesleges. Tényleg igazán fel kéne mindkettejüknek nőniük.
Dani most vált igazán szimpatikussá. :)
Pár kérdésre választ kaphattam, viszont újabbak is felmerültek, így még mindig a megválaszolatlan kérdések tengerében fuldoklom, és követelem a válaszokat, amiket remélem, hogy az 5. kötetben végre megkapok.
Már megint ez a kiakasztó és felháborító függővég! Nagyon ütős lett a könyv vége.
Már nagyon várom az 5. részt! Mert ez után a vég után egyszerűen kell, muszáj lesz elolvasnom, különben itt szed szét a kíváncsiság meg a feszültség.
Főszereplőnk, Mac egyre talpraesettebb, vagányabb és gyanakvóbb lesz, ami előnyére válik, bár szerintem még mindig van hova fejlődnie.
Végre történt valami említésre méltó Barrons és Mac között, ez a folyamatos elnyomás meg húza-vona szerintem Mac korában, Barrons korában meg még gázabb, mintha igazi felnőttek módjára végre beismernék.
V'lane-nél érdekes ahogy próbál emberibb-szerű lenni, bár nekem valami nem tetszik vele kapcsolatban. Bár jó pasi, de ez még egyáltalán nem garancia arra, hogy jót is akar, sőt!
Dani és Christian karaktere is tetszetős, bár Dani még túl kamasz, Christian meg már felnőtt, így azért józanabb a hozzáállása a dolgokhoz, és Mac viszonylag bízik benne.
A könyv vége…. na ilyet se olvastam még. Totál megdöbbentem, majd felháborodtam, végül a kiakasztó függővég miatt a folytatást akartam rögtön! :)
Mac karaktere egyre jobban fejlődik valami pozitívabb irányba. Bár még mindig inkább egy nyavalygós, hisztiző, felszínes, idegesítő, kissé naiv rózsaszín-imádó lány (amiből szerintem lett volna 10 éve kinőni a kamaszkor kezdetétől kezdve). Mégis mutat némi fejlődés, mert már kezd gyanakvóbb és óvatosabb lenni, és még mindig ugyanolyan bosszúszomjas a nővére meggyilkolása miatt. Amit őszintén megértek. Barrons-sal egész jó kis párost alkotnak, bár azt még mindig tudni szeretném, hogy micsoda, és hogy képes pár dologra.
A tündérek szent tárgyai után való kutatás elég izgalmas volt. Meg hogy még több sidhe-látó is feltűnt.
Még mindig rengeteg kérdés van. Remélem, hogy a következő kötetben azért párra választ kapok.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Szintén a borítója fogott meg először, meg az hogy végre nem egy vámpíros könyv (bár az is van benne), hanem egy tündéres könyv. Kíváncsi voltam, hogy milyen újat lehet írni ebben a témában.
Engem eléggé megfogott. Bár a főhősnő neve MacKayla kissé hülyén hangzik szerintem, ennél még a főhős (Jericho) neve is jobb.
A történetet E/1-ben meséli el a főhősnő, és néha kiszól az olvasóhoz, és említ pár könyvet, kulturális dolgot is, amiért tőlem kap 1-2 bónusz pontot. Viszont a rózsaszínimádata miatt kissé távolabb éreztem magamtól, meg hogy olyan nyafogós és nehézfejű volt az elején.
Újdonság a tündérek kapcsán: egy másik világban (dimenzióban) élnek. Több kasztjuk van.
Seelie (világos) udvar feje a Királynő a párjával, míg az Unseelie (sötét) udvar feje a Király az éppen aktuális ágyasával. 4-4 hercegi család tartozik alájuk és az ö képviselőik gyönyörűek, míg az alacsonyabb kasztban lévők kevésbé, sőt az Unseelie udvarban egyenesen rondák és ocsmányok. A mi világunkban az Unseelie tündérek viszont szép alakot vesznek fel és különböző módokon ártanak az embereknek és ölik meg őket, és egyedül csak a sidhe-látók láthatják az igazi alakjukat. Mint amilyen főhősünk Mac is. A szőke, amerikai, rózsaszínmániás Mac hirtelen ébred rá a világ szörnyűbb oldalára és válik hirtelen felnőtté, komorrá és bosszúszomjassá, miután kiderül, hogy nővérét Dublinban brutálisan meggyilkolták. Hősünk odautazik, hogy kiderítse ki a gyilkos, és közben találkozik Jericho Barrons-sal, egy nagyon rejtélyes könyvbolttulajdonossal, aki kihasználja, hogy Mac nemcsak hogy sidhe-látó, hanem még Fagyasztó (meg tudja fagyasztani a tündéreket) is, továbbá érzi a mindenki által halálra keresett Sötét Könyvet, és a tündérek szent tárgyait. Vagyis egy tipikusan átlagos hősről kiderül, hogy nem is az, sőt még extra-extra különleges, nagyon kiszámítható, mint ahogy az is hogy kevesebbet tud magáról, mint azt hitte.
Miközben a nővére gyilkosa után nyomoz, és eleinte foggal-körömmel harcol a tündérek létezésének és a saját képességeinek elfogadása ellen, Mac kénytelen megváltozni, ha életben akar maradni, hogy bosszút állhasson, és teljesítse nővére utolsó kérését, hogy megtalálja a Sötét Könyvet, aminek segítségével megmentheti a világát egy már közelgő katasztrófától.
Barrons szerintem tutira nem ember, hisz olyan dolgokat tesz, amik túlmutatnak rajta. Gyanúm szerint vagy féltündér, vagy valamilyen Unseelie vagy Seelie herceg, aki nagyon jól titkolni, hogy kicsoda is valójában, még egy sidhe-látó előtt is.
Engem megfogott a könyv, remélem, hogy a sorozat végére az összes rejtélyre fény derül, főleg Barrons körüliekre, és hogy Mac is egyre életrevalóbb és keményebb lesz.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Egy tipikus testcserés történet, ami a gyerekeknek szól.
Dr. Pete Ádám pszichológus és a fia Pete Péter 6. b osztályos tanuló egy nap arra ébrednek, hogy a másik testébe kerültek. Kénytelenek lesznek végre megismerni a másik életét, igazából elbeszélgetni egymással, és alkalmazkodni ehhez az új, bizarr helyzethez, és valahogyan megoldani.
Elgondolkodtató könyv, ami mind a felnőttet, mind a gyereket rádöbbenheti, hogy talán nem is olyan jó a másik életét kívánni, mert nehezebb és bonyolultabb lehet, mint ahogy azt elképzeli.
Az apa és a fia viszonya egyik napról a másikra megváltozik, jobbra is fordul, és együtt néznek szembe a rájuk szakadt nehézségekkel.
Arra tanít, hogy a problémáink talán nem is olyan nagyon, mint amilyennek mi hisszük őket, hogy talán más nézőpontból is meg kéne őket nézünk, elfogadni a felajánlott segítséget, vagy akár mi magunk is kérhetünk segítséget, hisz mindent senki sem képes egyedül megoldani. A családi élet, az egymásra figyelés fontosságára is tanít, amellett, hogy a kialakult csodaszerű helyzet komikumaival szórakoztat is.
