Harry-vel a beilleszkedés…
Egy hónapja és öt napja dolgozom egy új helyen, és ma éreztem először, hogy megnyílnak a szívek és még ha nem is teljesen, de kicsit beljebb kerültem a bizalmi körbe. És ehhez nem kellett más, mint Harry Potter!
Egylégterű, nyitott kis iroda a miénk, amiben 15-17-en vagyunk, nagy csendben folyik a munka, csak a rádió zenélget halkan, mikor az egyik kollegina nagy sóhajtással nyugtázva hangosan megszólal: „Na… Csíny letudva!” A szívem azonnal piros jelzést lüktet, fel sem kell néznem, vajon értette-e rajtam kívül más is, vagy csak ketten fogunk lopva összenézni és szövetséget kötni, mert hangos mosolygás tölti be a teret, ami szelíd nevetéssé fokozódik. Nézzük egymást, és látjuk. Jól van, te is tudod, te is, te is… Majd egyetlen lány szólal meg, de ő is a közhangulattól vezérelten nevetve: „Milyen csííí?” Mi többiek azonnal puha habkövekkel dobáljuk… „Hogy hogy milyen. Nem csííí, csíny. Harry Potter!” – vágjuk rá kórusban és tihanyi echókként is… Köztük én is, persze, naná, és arra gondolok: de szerencsém van, hogy négy hónapig munkanélküli lehettem, ihletet kaphattam, hogy felnőttfejjel nekiálljak, -üljek, -feküdjek kiolvasni az összes kötetet, és most részese lehetek ennek a pillanatnak, ahol végre végre nem én kamillázok a szelíd humor másik végén pironkodva.
De ha ez még nem lenne elég. (Nekem az volt, bearanyozta a napomat), az ebédnél is sikerült társamul hívni Harry-éket a barátkozásban. Kiderült ugyanis, hogy a lány, aki velem szemben ült, Kindle-jén olvassa nyelvgyakorlás céljából németül a teljes sorozatot. Jól kibeszéltük a „sötétítést” és filmeket és mindent.
Harry Potter, én így szeretlek! :)
