A képen Oscar Wilde 1882-ben. (Napoleon Sarony, New York)
„(…) egymás után négy, gyilkosan elmarasztaló kritika jelent meg – mindegyik név nélkül. A legjellemzőbb, legtömörebb talán a Scots Observer vádbeszéde:
„Ugyan mi haszna van a trágyadombon kapirgálni? A világ tisztességes, s benne az egészséges lelkületű férfiak és a becsületes nők jóval nagyobb arányban fordulnak elő, mint a csalók, a megesettek, illetve a ferde hajlamúak. Mr. Oscar Wilde már megint valami olyasmit írt le, amit jobb lett volna nem leírni; mert bár a Dorian Gray arcképe, melyet a Lippincott-nál közöltetett, eredeti, érdekes, helyenként okos mű, nyilvánvalóan művelt ember munkája, mint művészet mégis hamis – mert voltaképpen csak az igazságügyi orvostan szempontjából érdekes; hamisan közelít az emberi természethez – mert főhőse valóságos ördög; hamis az erkölcse is – mert a szerző nem tisztázta kellőképpen, hogy vajon nem a természetellenes aljasságot pártolja-e a tiszta, egészséges, ép élettel szemben. A történet, amely csupa olyasmit taglal, ami leginkább a bűnügyi rendőrségre tartozik (sőt, amiket még ott is titkosan kezelnének), nem válik dicsőségére sem a szerzőnek, sem a szerkesztőnek. Mr. Wilde-nak van esze, stílusa és művészete; de ha nem képes másról írni, csak törvényen kívüli nemesekről és perverz táviratkihordó fiúcskákról, akkor minél hamarabb választja az úriszabóságot (vagy valamely más tisztes mesterséget), annál kisebb csorbát szenved saját jóhíre és a közerkölcs.”
Wilde ekkor még úriemberi kötelességének érezte, hogy a félreértéseket a szerkesztőséghez intézett levélben oszlassa el. Nem kérte ki magának, hogy a könyvében egyáltalán nem szereplő prostituált sürgönykihordó fiúkkal akarták lejáratni – ezúttal ennél sokkal magasabb régiókban járt:
Az Önök recenzense szerint én nem teszem elég világossá, hogy az erényt helyezem-e a romlottság elébe, vagy megfordítva. Egy művésznek, szerkesztő úr, kérem, nincsenek etikai vonzalmai. Az erény s a romlottság olyanok neki, mint a festőnek a paletta színei. Nem többek ennél, s nem is kevesebbek. A művésznek csak arra van gondja, hogy általuk művészi hatás érhető el, s el is éri ezt a hatást. (…)
A történet drámai kifejlete érdekében arra volt szükség, hogy Dorian Gray az erkölcsi züllés levegőjével vétessen körül. Máskülönben a történetnek nem lenne tétje s értelme. A könyvet szerző művésznek az volt a célja, hogy a könyv levegőjét ködössé, homályossá, meghatározhatatlanná tegye. Véleményem szerint, szerkesztő úr, ezt a szerző el is érte. Mindenki a saját bűneit látja bele a Dorian Gray-be. Hogy melyek Dorian Gray bűnei, azt senki se tudja. Aki rájön, maga követi el őket.”
(Török András: Oscar Wilde világa)
