Sketchy értékelései 159
Bevallom, igencsak másra vártam, amikor levettem ezt a könyvet a polcról. Anno a nagy ulpiusos reklámok a metrón valami Da Vinci-kód-ra hajazó üldözősdit ígértek, én meg kíváncsi voltam, hogy néz ki ez magyar környezetben…
Hát, elég más élmény volt, mint amire számítottam. Ezotériát és szórakoztató irodalmat keverő könyvhöz még nem volt szerencsém, de kívülről jó nehéz feladatnak tűnik ez a házasítás. Talán ezért vagyok elnézőbb, amiért nem éreztem ezt a regényt eléggé jól összerakottnak, vagy valahogy túl sokat akarónak.
A kerettörténet az írós sráccal közel sem volt olyan meggyőző, mint a divattervezős sztori. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy magyar tucatírócska eljut Hollywoodba, hogy egy horrorfilmnek hét szavas címet adnak (ja és a lepedék aligha tud fröccsenni, ha már itt tartunk), és a többi. Az ezotériáért sosem voltam oda, de az „adj hogy kaphass”, és hasonló alapvető gondolatokat aláírom, nem árt, ha terjesztjük az ilyesmit. de a személyes véleményem az, hogy kár volt az ezotéria felé ennyire elmenni, ha azon lett volna a hangsúly, hogy a szereplők rájönnek, mennyire vakok voltak a saját életükre, és nincs sem sátán, sem jósnő (akiről azt sem tudtuk meg, hogy is került a képbe, vagy tényleg létezett-e). A stílus azért tetszett, olvastatta magát. És alig tudom elhinni, hogy ugyanannak a szerzőnek a műve, aki az Apám beájulna című örökbecsűt írta!
Hát ez a könyv nincs befejezve. És nem is tudom, mi akar lenni a lényeg. A politikai szál (oldalak nélkül, persze) nem elég erős egy jó sztorihoz, örültem volna, ha a hiperszaglásból kerekedett volna valami katarzisos, jóféle történet.
Az egyszavas mondatok néha halálra idegesítettek. De voltak benne jó dumák, ez az egy szerencséje a könyvnek. :)
Ja és konferenciaturizmus=szextábor? tényleg? Lehet, hogy így van, de nekem nagyon nehéz volt elhinni.
A prológus úgy lelőtte a végét, hogy csak na. Ennek ellenére tartogatott azért meglepetéseket. A narráció tetszett, hangulatot azt nagyon tud teremteni. A troll után én is másképp néztem egy darabig a spagettire. Cal nem lett a barátom, de elhittem őt. A beszólásai néhol tök jók, néhol egy fűzfapoéta szájába valók inkább. :D Niko a tökéletessége miatt már nehezebben hihető, de vele is megbirkóztam. Ahogy az író Árnyék narrációját megoldotta, az szerintem bravúros.
A konklúzió: fan sosem lesz belőlem, de jóféle olvasmány volt!
Jó volt, jó volt, csak néha túlburjánzóan bölcsészes és semmiben lebegős. Nekem az sem jött át, mit akar igazából parodizálni. De azért okozott néhány kellemes percet.
A nagy hype-ot, ami anno körülvette a könyvet, viszont egyáltalán nem érzem indokoltnak. (Bevallom, azt sem igen értem, miért az Európa adta ki. Talán nem vagyok elég művelt).
Ja és azt mondja el valaki, hogy hol olvastam még olyat, hogy egy együttes neve Coitus Interruptus volt!
Haragszom Pippára! Miatta hagytam a vonaton az ebédemet egy tizenkét órás munkanap előtt! (Amikor Szabó Magda vagy Terry Pratchett meg sem kottyant a szórakozottságomnak)
Na jó, komolyabbra fordítva a szót: bejött a könyv. Már anno a pályázat keretében olvasva is felkeltette az érdeklődésem, és nagyon vártam a kiadást. A cselekményről nem tudtam sokat, azt hittem, inkább poszt-apo lesz, mint romantikus, de fordítva volt. Ám nem bántam, sőt, még sírtam is rajta. És ez elég nagy érdem, tekintve, hogy általában hányingerrel reagálok a romantikára. Ami zavaró fehér foltot találtam a könyvben, az valószínűleg a következő rész után fog eltűnni. Remélem, a sápadtak motivációiról és természetrajzáról is több infó lesz majd benne.
Kedvenceim azok a részek voltak, amikor Ruben fejébe láthattunk. :) A mellékszálakat is imádtam, főleg Kutyaorrúék sztoriját. És örülök, hogy úgy néz ki, a kolónia nem is annyira paradicsomi, és oda bejutni nem csak egy nagy cél lesz, hanem egy még rögösebb út kezdete.
Az első könyv, amit Picoult-tól olvastam, a Nővérem húga magasra tette nálam a lécet. Ezt jóval gyengébbnek találtam annál. Sokkal kevésbé különültek el a karakterek (lehet, hogy a Nővérem húga fordítója tehetett a szuper karakterábrázolás jó részéről?), másrészt több ponton nagyon hiteltelennek találtam. és ez a nagyobb baj. Kényes témákkal foglalkozik, remek háttérinfókat ad az amerikai büntetőjogról, némi vallástöriről és a halálbüntetésről (igaz, utóbbiakról sok újat nem tudtam meg), de mindez elsikkad úgy, hogy a sztori több sebből vérzik. Sajnálom, mert jó lehetett volna.
Jó volt ez, de maradt valami hiányérzetem, amit Gaarder többi könyvénél is tapasztaltam.
Itt ugyanaz a recept, mint A kártya titkánál vagy A narancsos lánynál, furán kuszálódó szálak, aztán a végén a reveláció, de amíg azoknál ez pozitív, itt negatív és nagyon súlyos.
A történetekért nem is voltam annyira oda, de hihetően van felépítve a könyv, és külön érdekes volt benne, amit a hatvanas évek Norvégiájáról megtudtam.
Megkaptam, amit vártam tőle: borzongást, beszippantó hangulatot, amitől garantáltan elfelejtem, hogy éppen a hajnali pusztaszabolcsi személyen zötykölődöm, sőt, némi filozófiai fejtegetést is, ami különösen ínyemre volt úgy, hogy a végén az egzisztencializmus felé csavarodik.
Artyom útja a különféle állomásokon át kissé A kis herceg bolygóközi utazására emlékeztet: minden állomáson más a világfelfogás, az emberek. Csak éppen ezt az utat rettenet és halál kíséri.
Nagyon erős lett a könyv atmoszférája az állomások közötti nehézkes kommunikáció miatt, hogy a hírek egyik helyről a másikra csak késve, gyakran torzulva érnek oda. Kapunk itt mindenféle alagúti legendát, egymásnak ellentmondó tényt és sejtést, és sok kérdésre nem kapunk választ. Ettől minden sokkal hihetőbb. Azzal nem szívesen rontottam volna az olvasmányélményemet, hogy folyton azon járatom az agyam, mit esznek a metró tyúkjai, hogy lehet mérget és gyógyszert szerezni, amikor minden sugárfertőzött, meg hogy mit csinálnak a halottaikkal…
Jó volt ez a könyv. Egy-két női karaktert meg egy térképet azért elviseltem volna.
Tetszett is meg nem is. Nyelvileg nagyon virtuóz, majd' leestem időnként a székről a jelzőit olvasva. Az „értelemmel” meg a sztorival már nagyobb gondjaim voltak. Gyakran elhomályosult, hogy miről is szól az egész, és miért, csak az életérzés maradt, ami nekem több tucat oldalon át kevés ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy novellát.
Ha fogalmazhatok a most divatos módon: Parti nagy írt volna hasonlót, ha egy hétre bezárják, és csak Bodor Ádámot meg Táncórák idősebbeknek és haladóknak-ot adnak neki enni. Bár gyanítom, az övé egy pöppet jobb lett volna.
Régóta szemeztem ezzel a könyvvel egy antikvárium (beugrós munkahelyem) polcán. Tetszett a borítója, az egzisztencialista trip, és sűrített Budapest-fíling, amit a fülszövege ígért.
Nagyjából be is váltotta az ígéreteit. A hangulata nagyon ott van, még akkor is, ha az én Budapestem egy kicsit más, mint a regénybeli város. Imádtam, ahogy a zenékről ír, utoljára MItchell Szellemírók.-ját olvasva éreztem hasonlót.
A hangulat elviszi az egészet a hátán, beleférnek a kitérők, elvágatlan szálak, a valóságot és a lehetségest összekeverő lázálom is. Ennek a merengő, mindent túlracionalizáló, tudatáram-szerű narrátori hangnak a hatására még a sovány sztori sem zavart. Hogy lehetne kerek és biztos, ha egyszer minden egész eltörött?
Tetszettek a szimbólumok, a sok réteg. A Papírtigris név, pl. Aztán a képregény figurái, a város helyei. Mind többrétegű dolog, amin szívesen agyaltam akkor is, ha épp nem volt a kezemben a könyv.
Ami nem tetszett, hogy annyira kiborul a főhős attól, hogy nem szabadúszó többé. Szíven ütött az a hozzáállás, hogy aki alkalmazott, az csak robot lehet. Miért ciki alkalmazottként dolgozni? Egy médiacégnél, vagy akár a Pizza Hutban?
Apróság, de a film elutasítása is fura volt: szerintem egy képregény igenis több érzéket birtokba vehet, és ezer szállal kötődik a filmhez.
A mérleg: Jó könyv. Konklúziónak egy Junkies-dalszöveg jut eszembe: „Miért legyek más / Ha nincs megoldás”
Tetszett a stílusa: fanyar humor és olyan beszólások, amikkel nem fut össze bárhol az ember. Ezeket nagyon élveztem, és szerintem főleg ezek miatt érdemes elolvasni, Bár a főszereplő elég bigott és beképzelt, lehet rajta szeretni valót találni, különösen, a nehéz pillanataiban.
A vámpírok kellően ijesztőek benne, ellentétben sok divatos szériával, ezért pirospontot érdemel.
És a meglepetés se rossz a végén.
Ne tévesszen meg senkit a könyv „emótinis” borítója, kőkemény problémákat jár körül, szomorú, nyugtalanító, és sokkal több, mint egy szimpla ifjúsági történet. Hadüzenet a konvencióknak, utópista(?) ars poetica az élethez, józanító pofon, ami segíteni akar meglátni, mi a fontos, és egyben egy hatzsebkendős, zsigercsavargatós belső mozi.
Nekem hatott.
Hogy ezt a könyvet én milyen régóta el akartam olvasni! Most végre megvolt, és azt hiszem, ezennel belépek azoknak a táborába, akik úgy érzik, még sokáig kísérteni fogja őket ez a történet.
Nagyon tetszik, hogy mese ide vagy oda, senki sem csupa fekete vagy fehér. A könyvben megrajzolt világ magába szippantott, még arra sem volt időm, amire máskor mindig, hogy megjegyezzem magamnak, hogy ejnye, de jó ötlet ez meg ez, csak olvastam, mint egy megszállott, mert minden annyira odaillő volt. De amitől a legjobban paff lettem, az a szörnyű, de logikus szabályrendszer volt, ami minden kegyetlenkedést igazol. Ezt megértve azt is könnyen átéreztem, hogy a szerzőnek nem volt más választása, mint úgy megírni a történetet, ahogy a szereplők diktálják.
Hát emberek, örülök, hogy nem születtem tündérnek:)
Jöhet a kövezés, de tetszett. Persze az még az ilyen stílushoz képest is őrület, hogy valakit napi átlag háromszor meg akarnak ölni, de nagyon szórakoztató volt. Annak ellenére is, hogy a hócipőm tele a vámpírokkal, és hogy Anita Blake karaktere végig ordít egy józanító pofonért és némi hideg zuhanyért. Lehet, hogy adok még esélyt ennek a banyának.
Nem volt rossz könyv – bár a nagy hírverést még most sem értem. Szórakoztató, de az elején kissé vontatottnak éreztem. Nem csöpög belőle a nyál, de az utolsó fejezet dagályos tanulságait inkább kihagytam volna.
Volt néhány ellentmondás, ami zavart. Az például nagyon idegesített, hogy a szülők csak két dimenziós háttér voltak, kivéve egy beszélgetést, melyben Sandy anyja rendes karakterré lép elő, később pedig megint csak „kilapult”. Fura. Viszont Gregory karaktere megér egy misét. :)
Egy csillag levonás az ilyen ellentmondások és kisebb logikai hibák miatt (pl. mit eszik valaki két napig egy fenyőerdőben?), fél csillag mínusz a fordításért. Volt benne jó pár anglicizmus meg kizökkentő, magyartalan mondat.
Dióhéjban: Nagyon jó ötlet, és kevésbé jó kivitelezés.
A szokásos Fekete István-színvonalat vártam ettől a könyvtől, és nem is csalódtam nagyot. Megható, emberbarát, és még úgy is nosztalgikus, hogy én sosem éltem ama korban, ama helyszíneken. Költői (nekem néha túlságosan is), de ami a legjobb, hogy lassú és nyugis. A modern, rohanó ember, mint én, egy ilyen könyvvel szabadságra küldheti a stresszeit egy időre.
Azért csak négy csillag, mert helyenként túl volt magyarázva, és ez nem egyszer kizökkentett.
Hű, hogy én ezt milyen régen el akartam olvasni! És a sok ajánlás alapján rengeteget vártam tőle.
Nem is csalódtam nagyot. Megríkatott, megborzongatott, sőt, át is esett a ló túloldalára, mert az eleje után egész nap piszkosnak éreztem magam, a továbbiakban pedig nagyon szomorúnak a sok családi dráma miatt. Jó cucc ez, lírai, nagyon amerikai és nagyon érett, de személy szerint nekem egy picit túl magas volt az érzelmi amplitúdó. Szeretek egy jót pityeregni, de hogy még napokig markolássza a zsigereimet az a rengeteg gyász meg semmibe ellövöldözött érzelem, hát ez tényleg túl sok. De persze attól még zseniális.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sokféle történet volt benne, a stílus is gördülékeny volt, néha egy-két mélyebb húrt is megpendített, de valahogy mégsem hagyott bennem mély nyomokat. Most, évek múlva már csak annyira emlékszem belőle, hogy milyen frappánsan állt bosszút az állatorvosnő a részeg fiatalokon…
Amúgy én emlékszem rosszul, vagy ezt a könyvet kiadták régebben is, „Azt szeretném, ha valaki valahol várna rám” címmel is?
Parti Nagytól eddig még csak elbeszélést olvastam, de már látom, hogy mást is érdemes. Az elején még gondolkoztam egy kicsit, hogy ebből most mennyit kell komolyan venni, mennyi a parafrázis és mennyi a paródia (a szememben minden operett alapjáraton önmaga paródiája), aztán leintettem az intellektuális énemet, és büszkén könnyesre röhögtem magam.
Hatalmas! Az egészet ki lehetne idézni. Imádom, ahogy ez a fazon ír!
Első Kunderám. Jó cucc ez, az ember úgy érzi tőle, hogy nagy intellektuális magasságokban jár… Oké, Coelho-tól is úgy szokás érezni, de e mögött azért sokkal több van.
Extra fogékony korszakomban olvastam, és élveztem is, csak egy-két dologgal nem értettem egyet. Pl. hogy az olvasó ember anakronisztikus lenne, vagy hogy az vita tárgya lehet, hogy van-e Istennek emésztése.
Az viszont nagyon nem tetszett, hogy a „távoli szemek tekintetére vágyókat” azonosítja az álmodozókkal, akikről mellesleg nagyon nincs jó véleménnyel.
És fura, de nálam a szerelmi szál elsikkadt a filozófiai fejtegetések mellett. Azt hiszem, ez baj.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Tetszett a kőkemény, dísztelen stílus(annyira fura, hogy ezt egy nő írta), meg az állandó pörgés. Imádtam, ahogy a hangulat vitt magával, teljesen benyelt Late világa, a kialvatlanságtól szürreális események, részegségtől elmosódott figurák, meg szegény srác cafatosra szaggatott lelke. Néha nagyon együtt tudtam érezni vele, de általában egy agresszív baromnak láttam, azon események dacára is, amik miatt olyan helyzetbe került, hogy így elbaltázta az életét.
Tetszett, hogy le is van zárva, de mégsem, de azért kicsit több válasz kellett volna. Nem is igazán arra, mik voltak valójában a túlvilági hatalmak, inkább arra, hogy mi miért történt. Például miért volt az jó Nikóéknak, hogy bezárták és majdnem hagyták éhen veszni Late-et? Meg még egy csomó ilyesmi. Oké, nyilván a főhős sem értette a többségét, de én az olvasó vagyok, nekem enélkül a könyv csak egy hosszú, kegyetlen trip, aminek a végén meg vagyok rendülve és ki vagyok térve a hitemből, és nézek magam elé, hogy de durva volt, de mi volt ez?
Gyerekkönyvnek kicsit túl komor, én tizenkettes karikát tennék rá. Anti-utópia, falanszter-hangulat, de engem nem is az 1984-re vagy a Szép új világra emlékeztetett, hanem inkább a Szikraváros jutott eszembe.
Egyáltalán nem vidám, ami kevés humor van benne, az is nagyon visszafogott. A történet lassan indul be, és kicsit túl gyorsan fejeződik be, de jár a négy csillag a hangulatért meg azért, hogy sokat lehet gondolkozni rajta – nyilván felnőttként, ahogy én is olvastam, más dolgokról, mint gyerekfejjel. Nem hagyott hidegen.
El kell ismernem, sok jó ötlet volt ebben a könyvben. A történet is érdekes volt, akármennyire úgy álltam neki, hogy biztos egy nyáltenger lesz. Nem az, ez tény. De sajnos az írónőnek ebben a könyvében sem sikerült, hogy olyan főhőst írjon, akivel együtt tudok érezni, és akinek van miért szurkolni a sztori folyamán. Kicsit laposak a karakterek, maximum az egy szem Dokit kivéve. Meg Vanda fejlődik egy kicsit. A visszaemlékezésekben sokkal életszerűbbek, hitelesek, de aztán kilapulnak. Kár értük, mert a történet maga nagyon jó.
Nem írtam le Meyer nénit, mert kiderült, a puhány vámpírokon kívül más egyedi ötletei is vannak, de ajánlom neki, hogy tanulmányozza kicsit az emberi viselkedést, például Tiffany-regény helyett olvasson több drámát.
Kiskoromban nagyon imádtam! Csak jóval később kezdtem kapisgálni, hogy hiszen ez megfelelne egy rendes, nem mesés, bár kalandos életrajznak is, mondjuk a század elejéről. Kicsit horroros helyenként (békás rész) de mégis kedves sztori. És még egyszer hallani akarom az Alföldi Róbert-féle verzióban!
Emlékszem rá, hogy arról sztorizgattunk a magyar szakosokkal, hogy Bókay nem is létezik, hanem valakinek az álneve, aki nem akarta, hogy meglincseljék, meg arra is, hogy az egyik nagy napilapban írtak róla recenziót, „Nehéz dolga lesz a magyarosoknak” címmel.
Hát, találó cím volt. Ha a könyv célja az, hogy bevezessen, mit keres benne annyi szakkifejezés? És a barokk körmondatok?
Hála az égnek nem kellett az egészet magamévá tennem, de amit kellett, azt két szótár és az internet segítségével fordítottam előtte magyar nyelvre, és másfél csillag csak a mazochista élvezetért jár neki, amit eközben éreztem.
Ha visszakaptam volna a jegyzet fordítását, talán még emlékeznék is rá, hogy miről szólt. Így csak egy szó maradt meg: +diszkurzus.+
A könyv szereplői között volt pár tényleg nagyon furcsa és érdekes karakter, de én valahogy senki iránt sem tudtam rokonszenvet érezni, csak egy-egy nagy pofont szerettem volna kiosztani az egész társaságnak, Aurorával az élen. Talán, ha látnám a filmet, megváltozna a helyzet.
A sztorik meg a stílus viszont nagyon is jó volt.
