Na nekem úgy nézett ez ki, hogy egés idáig csak futó, egy-két számos ismeretségben voltam a Beatles-szel. Ez a könyv meg fogja magát, és egy rövid bevezető után, gyakorlatilag az összes felvett dalukon végigmenve, azok apropóján magyarázza el a háttérinformációkat is. Nyilván kívánja a melléhallgatást ez a módszer.
Szóval ha ismerkedni kell, akkor ez a jó forrás szerintem. Ha elmélyülni, akkor is gyanús, mert igen részletesnek tűnik.
Egyetlen komoly bajom van csak a művel: a szerző lábjegyzet-fetisizmusa. Komolyan, alig van oldal, ahol ne lenne legalább 1-2 darab, néhol akár zárójelbe, akár folyószövegbe is mehetett volna a tartalmuk. Így meg állandóan törik az olvasási ritmust.
De ha ezen túlteszi magát valahogy az ember, akkor jó lesz.
Hát nem vagyok meggyőzve. Rendben, tény, hogy kevés Pottert olvastam, azt is összevissza eléggé. A mesék nagyon-nagyon szájbarágósak, az utolsó az egyetlen, amitől tényleg meseérzésem van és nem valami húzzunk rá a tanulságra mindenáron valami sztorit jellegű.
Az elemzések meg… (és igen, itt jön be, hogy tényleg kevés és régen volt a HP) Dumbledore tényleg ennyire arrogáns, öntelt és infantilis volna egyszerre? Csak mert egy elismert szaktekintélytől biztosan nem várnám az állandó jellegű anekdotázást és önfényezést egy elemzésben.
Meg gondolom, ez inkább fordítói bravúr lesz, de hogy azt a szót, hogy „sajna”, egész biztos hogy nem irná le. Vagy én tévedek?
Nem rossz ez. Az elején volt néha olyan érzésem, mintha picit bugyután lenne fogalmazva. Mondjuk ez kb 100 oldal után elmúlt, a világkép meg nagyon rendben van, átgondolt, szépen felépített.
Hát kicsit olyan sefülesefarka történet, meg a csattanó sem egy akkora húzás, mint amit várna az ember az előkészítéstől. Ezzel együtt egy elég jókis világkép, meglepően távoli – és ezáltal jó – földönkívüli fajokkal megtámogatva.
Mindezzel együtt inkább csak akkor ajánlanám nyugodt szívvel, ha Pratchett-fanatizmusból jön az olvasási szándék.
Igazából nem különösebben rossz, de nem igazán kiugró. Azt hiszem, most döntöttem el, hogy Willingham inkább a folytatásos sztorikban tud teljesen kibontakozni. Ezek a pároldalasok picit önmagukért valók és többnyire semmi különös nincs bennük.
Ezzel együtt a Fables világa (birodalmaikból való kiüzetés miatt köztünk élő mesefigurák) igen fantáziadús, és rendkívül ügyes húzásokra ad alkalmat. De ez valahogy inkább a sorozatban jelenik meg, inkább azt tudnám ajánlani.
Hát igen, érdemes dolog ír drámákat olvasni. Ez meg egy igen jó válogatás. Van benne nagyon komoly, meg könnyedebb, meg átmeneti. Van benne könnyen, gyorsan emészthető, meg picit nehézkesebb is.
Mondjuk nekem ott van egy elég erőteljes elfogultságfaktor az írek felé, de talán ilyesmi nélkül is érdemes belekezdeni a dologba.
Amellett, hogy a történet nem egy egetrengető csoda, képes fenntartani a figyelmet végig a megfelelő módszerekkel. A stílus ellenben utánozhatatlan. Az E/1 történetmesélés meg új értelmet nyer azáltal, hogy a beszélő maga a könyv.
Első volt Barkertől, lesz még.
Nem rossz ez. Bár időnként kicsit zavaros. És igazából az utolsó pillanatban sem tudtam eldönteni, hogy direkt hagy sötétben, vagy bénaságból. Ez persze csak a történetre vonatkozik, a nulla-A gondolkodásmódot egész jól írja le, hogy mi szeretne lenni. És hát legalábbis érdekes.
Nem Pratchett legkiválóbb műve, bár természetesen ebben is vannak igen kiváló mozzanatok. A fordítás is olyan féloldalas. A lényeges, átívelő részek és a zenei utalgatások nagyon jók lettek, magyar rockra aktualizálva (ahol csak lehetett, meg ahol nagyjából ismeretlen az eredeti), sőt egyes beszélő nevek újrafordítása is jobb lett, mint az eredeti. Eközben viszont apróságok meg elcsúsznak, van jópár magyarul azért nem igazán létező kifejezés és szófordulat, amiktől picit döcögős lett néhol a dolog.
Az egyik legkedvesebb Korongvilág-regény a számomra. Van benne időutazás, a lehetőségekhez képest ellentmondásmentesen megoldva. Bár ez nyilván nem működhetne bárhol, a Korongvilágon létezik néhány természeti erő szintjére emelt dolog, ami enyhén szólva nem szokásos (lásd pl a narratív kauzalitás).
Egyetlen oka, hogy nem ezt szoktam kölcsönadni Pratchett világával való első szembesüléshez, hogy nagyon erősen épít arra, hogy az olvasó már legalább hozzávetőlegesen ismeri a visszatérő szereplőket. 30 évvel korábbi önmagukkal való szembesülés csak így tud teljes értékű lenni.
És amellett, hogy fantasztikus karakterrajzokkal van tele – szokásos módon még a mellékszereplők nagy része is igen kidolgozott – egy jól összerakott mese szabadságharcól, pofáraesésről, hazavágyásról. Meg hát a kvantum.
„Ave! Bossa nova, similis bossa seneca.”
Ahhoz képest, hogy mekkora klasszikusnak számít, nem nyűgözött le. Persze lehet, hogy csak a film miatt ajnározta túl mindenki.
Amúgy meg vicces egy olyan képregényből filmet csinálni, amit eredetileg egy film ihletett. (Ez egyébként: http://en.wikipedia.org/wiki/The_300_Spartans)
