Serene I értékelései 673
Nehéz lenne egyértelműen azt mondanom, hogy jobb, mint az első volt, mert nekem az is nagyon tetszett, magával ragadott, és ez a kötet bizonyos dolgokban hasonlított rá (például a cselekményben).
Ami miatt mégis egy hajszálnyit jobban belopta magát a szívembe, az a karakterek kibontakozása, illetve az új szereplők megjelenése volt: Magnus egyre biztosabban orozza el a „kedvenc kari” dicső címét, Simon is megemberelte magát kicsit Aleckel együtt. :) A fordulatok is nagyobbat ütöttek most valahogy.
Kíváncsian vágok bele a harmadik részbe. :D
Már régóta fenem rá a fogam, mert nemcsaka a borító és a fülszöveg ragadott meg, de csupa jót hallottam róla… de azt tudtam, hogy kizárólag eredeti nyelven leszek hajlandó elolvasni.
Imádtam a komplex világot, az élő karaktereket, a humort, a sötét hangulatot, és azt, hogy annak ellenére élveztem a nyomozást, hogy félig-meddig tisztában voltam a legnagyobb spoilerrel.
… és most fogom magam, és belevágok a második kötetbe. :D
Bár az End of Innocence és End of an Era DVD-kről sokminden kiderült már a problémákról és az együttes történetéről, rengeteg új információval gazdagodtam a Nightwish hátterét illetően. Különösen élveztem az anekdotákat és a különös kalandokat. :D
Érdekelt volna még számos más dolog is, ami csak említés szintjén került elő, de így is egy érdekes, kerek történetet kaptam. :3
Először a filmmel találkoztam, és meg is lepett rendesen, mert egyáltalán nem erre számítottam. Mindenesetre megbizonyosodtam róla, hogy ezt nekem el kell olvasnom.
Most, hogy három napra elutaztam, és a jelenlegi olvasmányaimat túl nehéznek ítéletem cipeléshez, fogtam a könyvet, ami úgyis a várólistámon csücsült, és bedobtam a táskába, hogy na, akkor majd ezt… és megszívtam, mert még előttem a visszaút, de már ki van olvasva. XD
Nehezen bírtam letenni, annyira magába szippantott a történet, a karakterek, a leírások – az egész. McMurphy nekem valószínűleg örökre Jack Nicholson marad, de nem is bánom.
Mágikus, hangulatos, magával ragadó… már csak a szépséges kivitelezés miatt is
Apró szilánkokból épül fel, mintha a cirkusz különféle sátraiban bóklásznál, hogy csak a legvégére láthasd az egészet~
Szerettem.
Nagyon.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A vámpíros trilógia után valódi felüdülés volt. :D
A Biff vagy a Mocskos meló szintjét ugyan nem éri el nálam, de teljesen a helyén volt, és imádtam a közbeszúrt visszaemlékezéseket, kicsit elferdített legendákat benne. :D
Azért nagyon haragudtam volna, ha Sam és Calliope nem kapják meg a happy endjüket, de hálistennek Moore is úgy gondolta, hogy néha azért szabad komplikációk nélküli véget adni a szerelmeseknek. :)
Március óta nálam van, de csak most jutottam el odáig, hogy el is olvassam. XD
A Vámpírkadémiát és a Vérvonalakat is imádtam, de azt hiszem, ez a sorozat lesz a kedvencem Meadtől. :D Georgina vicces, talpraesett, éles nyelvű… a mitológiával pedig megint kilóra meg lettem véve. XD
Jerome és Carter csodálatosak, Sethet pedig legszívesebben bebugyolálnám valami puhába és hazavinném, hogy alkalomadtán elővehessem és nyünyürgethessem. XD <3 Bár Mead többi könyvéhez hasonlóan itt is idő előtt rájöttem a legtöbb fordulatra, sosem olyan korán, hogy ne ragadjon magával a történet sodrása. :3
A fordítástól nagyon féltem, de valamiért alig zavart csak, ezért nyugodt szívvel adom meg neki az öt csillagot. :D
Oké, én sem tudom, hogyan máshogy lehetett volna megoldani a Varjak lakomáját, de tény, hogy hatalmas felüdülést jelentett megint a Keskeny-tengeren túlról olvasni, pláne, hogy Tyrion is ott időzik.
Jon határozottan fejlődik: ebben a kötetben már nem akartam kétoldalanként képen törölni egy palacsintasütővel – cserébe viszont majdnem elaludtam Bran fejezetein. Tetszett, hogy úgy tudunk meg mind többet és többet a világról és a történelemről, hogy nem tűnik felesleges időhúzásnak.
Kíváncsi leszek, ki marad halott azok közül, akiket meglehetősen élettelenül ért a könyv vége… és hogy mennyit kell várni a következő részre. XD
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Bárhogy nézem, bárhogy forgatom, akármennyire is sajog a szívem, ez úgy tökéletes, ahogy van. Olyan érzésem volt, mintha a „meseszerű” első kötetből fokozatosan alakult volna át az egész történet valóságossá, ahol már nem számít, hogy az olvasó mit vár vagy mit szeretne, mert az egész pont olyan kiszámíthatatlan és brutális, mint az élet.
Cinnáért a szívem szakadt meg, de Plutarch kárpótolt érte a hülye humorával. :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sikerült kordában tartanom magam, és lassabban haladnom vele, mint az elsővel.
Tetszett, hogy a könyv feléig a Kapitólium fenyegetését leszámítva halálos nyugalomban zajlottak a dolgok, aztán egyszer csak ott áll feketén-fehéren: nincs menekvés, megyünk vissza az arénába meghalni. Na, kétlem, hogy nyugodtabban reagáltam volna le, mint Katniss…
Peetát kicsit jobban szerettem most, Haymitch immár teljesen belopta magát a szívembe, az új szereplőket is bírtam… aki pedig Cinnát bántani meri, annak átharapom a torkát, mint Titus a Hatodik Körzetből. XD
Velem ilyet könyv még nem művelt.
Megnevettetett, feldühített, hálás mosolyt csalt az arcomra; dalra fakasztotta, aztán addig facsarta a szívemet, amíg volt benne erő.
Gyönyörű a nyelvezete.
Az utolsó hatvan oldalt végigzokogtam, mert keresztülgyalogolt rajtam.
Hol van ez a sebesség, amikor kötelezőket kell olvasnom, hm? Hm?!
Ritkán esik meg velem, hogy egy könyvtől pontosan azt kapom, amit szerettem volna, de ez ilyen volt. Az első fejezettől az utolsóig imádtam; a feszültséget, amikor még nem tiszta, mit is jelent az „aratás”; Katnisst, Haymitch-et, Cinnát (awww, Cinna~ ); magát a Viadalt és a befejezést. Izgultam, néha felvihogtam, esetenként még meg is könnyeztem (ez pedig valódi ritkaság).
Muszáj minél hamarabb a kezembe kaparintanom a második részt… ó, és ez is párját ritkítja, hogy kifejezetten boldog vagyok, amiért sorozat. :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Yuki Kaoriban azt imádom, hogy mindig olyan témát talál, amiért odavagyok, majd ezt úgy tálalja – mind képileg, mind történetileg –, hogy leesik az állam.
Ez a manga digitálisan angolul, kötetben franciául van meg nekem (úgy Vampire Host a címe); most a franciát olvastam, ha már ráakadtam egy eldugott dijoni mangaboltban. :D
A mitológiájával megvett teljesen; a karakterekkel még inkább. Tetszett, hogy a teljesen banális és átlagos alapszituációból ("Eltörtem valami drágát; most le kell dolgoznom az árát!" – szerintem Rion túl sok shoujo mangát olvasott XD) komolyabb sztori bontakozott ki. Csak azt sajnálom, hogy egyetlen kötet lett; szívesen olvastam volna többet Suou múltjáról és a nőről, akit annyira keres.
Sydneyt azóta imádom, hogy megjelent a VA-sorozatban, úgyhogy rettentően boldog voltam, hogy az ő szemszögéből folytatódik a történet. Bár Rose-t is nagyon szerettem elbeszélőként, Sydneyvel sokkal könnyebb volt azonosulni, és tetszett, hogy egy egészen más szempontból is megismerhetjük a vámpírok világát.
Amilyen kis szürke egér volt Jill, most legalább olyan szimpatikussá vált Eddie-vel együtt. Abe hozta a formáját, Adrianért pedig továbbra is odáig vagyok; annyit röhögtem ezen a könyvön, hogy már azért megérdemelné az öt csillagot, pedig a sztori is tetszett. Igaz, viszonylag hamar rájöttem a nagyobb csavarokra – persze akadtak kivételek, ahol fogtam a fejem –, de ettől valahogy csak még izgalmasabb lett: onnantól az árulkodó jelekre figyeltem, és arra, vajon igazam lesz-e. :D
Hajaj, messze van még a folytatás… :(
Az első ötven oldalon rájöttem, hogy hasonlítok Emmára: onnantól rémálomszerű volt a regény.
Szeretem a novellásköteteket, mert sokáig tartanak. Kiválasztasz belőle egyet, elolvasod, és máris kaptál egy teljes történetet elejétől a végéig: nincs az a csillapíthatatlan vágy, hogy tovább és tovább fald a könyvet, amíg a végére nem érsz.
Ez az antológia sokkal jobban tetszett, mint a Törékeny holmik. Valahogy titokzatosabb, meseszerűbb, helyenként horrorisztikusabb vagy bizarrabb volt. Sok kedvencem lett benne – továbbra is imádom, hogy annyit utalgat Lovecraftre –, és ha némelyik nem is fogott meg annyira, akkor is kikapcsolt egy-egy félórára.
A fél csillag levonást a versek miatt kapja: azok nem nekem valók, nincs mit tenni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Bár a Jane Eyre-t (még) nem olvastam, a történetét ismerem, így tudtam kötni hozzá.
Ha egy szóval kellene jellemeznem: hátborzongató. Az első rész (Antoinette gyerekkora) még csak pusztán érdekes, de amint belép a meg nem nevezett Mr Rochester, az egész történet rémálomszerűvé válik – engem legalábbis nagyon felkavart. Mert persze, az ember érti, hogy Rochester keserű, és átvertnek érzi magát, de ez még nem jogos indok arra, hogy Antoinette-en töltse ki. Különösen attól futkosott a hátamon a hideg, ahogy szépen, akkurátusan átformálta őt Berthává, akit aztán bezárhatott a padlásra, mintha csak egy rossz emlék lenne a múltból.
Szerintem a Jane Eyre mellé kötelező olvasmány.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Őszinte leszek: az első kétszáz oldalon halálra untam magam. Elképesztő, hogy egyetlen konfliktust ilyen hosszan lehet húzni, és nem történik más, mint hogy beszélnek, és egyik szobából a másikba mennek. Ekkor még azt hittem, jól le fogom húzni…
… de aztán meggondoltam magam.
A történet tulajdonképpen az utolsó hetven oldalra szorult, de üsse kavics: az a hetven oldal legalább izgalmas és eseménydús lett. Igaz, néha homályos, hogy mi is történik a rengeteg mágia közepette.
Világéletemben utáltam Fagyot a hisztizése miatt, de ebben a kötetben sikerült megszeretnem, és még sajnálnom is – piros pont Hamilton néninek, amiért végre erőt vett magán, és kvázi kinyírt valakit. Az Anita Blake-sorozat is megérett már rá, hogy megtizedelje kicsit Anita háremét… *köhint*
Taranis színre lépését a második kötet óta várom, és előbb azzal lettem kifizetve, hogy Merry nemet mondott a meghívására, most meg kiderült róla, hogy őrültebb, mint Andais. Nekem ez így nem jó; kérem vissza a csodálatosan önhitt, szemétláda Taranist! XD Ja, és Andais is kiakasztott az indokolatlan megjelenéseivel. Tessék eldönteni, hogy most akkor akarunk valamit vele, vagy sem.
Összességében úgy csuktam be, hogy vigyorogtam, és ezért kapja meg a négy csillagot annak ellenére, hogy több mint kétharmada időhúzás. Lehetett volna ügyesebben bánni az arányokkal, de azt hiszem, a végén már nagyon sietett valaki. :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Végére értem hát ennek is. :3
Rose szöktetése egy teljesen elmebeteg dolog volt; Abe hozta a formáját. :D Sydney-t annyira megszerettem ebben a kötetben (bár már a Véresküben is imádtam), hogy jelenleg üdvözülten vigyorgok, amiért ő lesz a Bloodlinesban. :D (Talán végre kiderül, mivel vesztegette meg Abe. XD)
Szerettem, hogy a királynői próbák olyan kis modern népmeseiek voltak, bölcs öreganyóval meg minden. :) Az viszont aggaszt, hogy mi lesz a lélekmágusokkal – elsősorban most Lissával és Szonjával – kötelék nélkül. Mert oké, hogy a végén Lissa legyint egyet, hogy majd megoldja gyógyszerekkel, de a próbákat is csak úgy tudta végigcsinálni, hogy Rose folyamatosan segített neki… nem volt túl biztató a helyzet a Taraszovban, na. XD
Ó, és Adrian… tudtam, hogy hoppon marad a végén (most őszintén: ki számított másra?), de azért megszakadt a szívem nekem is. De itt legalább valódi konfliktus lett, ami nem is végződhetett volna naaagy megbocsátó összeborulással. Adrian legalább még megmondhatta a magáét, hogy Rose-t mardoshassa kicsit a bűntudat. :D
(Egyébként egy hangyányit még Viktort is sajnáltam… egy manipulatív szemétláda volt, de úgy szeretem az ilyen karaktereket. XD)
Összességében úgy érzem, nagy szükségem volt erre a sorozatra, és remekül szórakoztam rajta. Szerencsére még így félév elején ugrottam fejest a történetbe, nem pedig decemberben, amikor már rég esszéket kellene írnom… azt hiszem, akkor nem lenne szép az átlagom. XD
Olyan kicsi, hogy nem tudtam neki ellenállni, és kiolvastam. XD
Vagy az Amerikai psycho edzett meg, vagy egyszerűen ez a téma nem akaszt ki, de azon kívül, hogy időnként felvontam a szemöldököm, nem rázott meg különösebben. Az is lehet, hogy az elbeszélés stílusa miatt tűnt magától értetődőnek az egész.
Ami viszont zavart, az a különféle idézetek, festmények emlegetése volt. Értem én, hogy Lucien mellesleg a „fényhozó” az Lucifer, ugyebár; ő egyszerűen csak "fény" végtelenül költői, de ez egy szinten túl már erőltetett, hivalkodó és felesleges. Az idegen szavak, helységnevek írásmódjától pedig égnek állt a hajam.
Összességében – nekem – felejtős. Kis színes hullaszínű folt, de nem hagyott bennem mély nyomot. :)
Sokakhoz hasonlóan én is a könyvesboltban olvastam ki. Alapvetően tetszett, bár ehhez már túl felnőttnek érzem magam. XD Gyereknek megvenném, mert elég különös ahhoz, hogy ne tucatmese legyen. :)
(Remélem, egyszer majd a MirrorMasket is kihozzák ilyen formában. :P)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nagyon tetszett benne, hogy ez már előkészített a naaagy végkifejletre, azaz tömegével maradtak benne elvarratlan szálak – és még ennek ellenére is szép kerek az egész: Rose hősként, az Akadémia büszkeségeként kezdi a könyvet, a végére pedig rács mögött csücsül, és lényegében a kivégzésére vár (jellemző módon Abe csak ennél a két momentumnál tűnik fel XD).
Adrian végtelen türelme csodálattal tölt el: nem hiszem, hogy nekem menne a helyében. XD Mindemellett Rose-t sem tudom hibáztatni a kialakult helyzetért, csak annyira szerencsétlen dolog ez. :( A vacsorás részen szabályszerűen vinnyogtam a röhögéstől (félig-meddig megjósoltam egy ilyen jelenetet, és imádtam, hogy tényleg belekerült XD), és… ajh, de örültem volna, ha Adrian felkészülten érkezik. :3
Dmitrij sorsát még emésztenem kell: jelenleg azon az állásponton vagyok, hogy azt preferáltam volna, ha Rose megkarózza. XD
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ebben a sorozatban az tetszik kegjobban, hogy újra és újra meglep. Kicsit félve kezdtem neki, de aztán egymást követték az események, és már magába is szippantott, ahogy az előző kötetek is. :)
Rose helyében nem bírtam volna ki, hogy időnként úgy rendesen megölelgessem Sydney-t – még akkor is, ha azonnal sikoltozni kezd XD – amiért olyan furcsa. :D Imádtam, ahogy Adrianről kicsit lehull a flegmasága és néha a sarkára áll; striga!Dmitrij pedig… nos, hű. :P Eddig is jó pasi volt, de a vámpírság még dobott rajta egyet: és végre, végre nem az történik, hogy „a szerelmünk ereje még síron túl is kitart,” hanem egy számító, alattomos szörnyeteg, aki tisztában van a Rose-ra gyakorolt hatásával. :P Ez, hölgyeim és uraim, egy vámpír. :D Egyetlen pillanatig sem csodálkoztam, hogy Rose majdnem beadta a derekát. :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Igazság szerint már akkor sejtettem, mi lesz a vége, amikor Dmitrij végre beadta a derekát. Mert egy ilyen elképesztő könyvet csak így lehet befejezni. :D
Veszélyesen addiktív ez a sorozat. Szeretem benne, hogy újra és újra felbukkannak régebbi szereplők, és nem maradnak elvarratlanul a szálak. Tetszik, hogy Rose végre rádöbben: neki is lehet önálló élete – legalább egy egészen picike. Tatjana egy elborult kerítőnő, Ambrose egy ribanc, Rose látomásaitól pedig szabályosan libabőrös lettem. :D
Adrian továbbra is levesz a lábamról, akárhányszor megjelenik… és szerencsére ez sokszor megesett ebben a kötetben. :P
*könyvespolcra teszi szépen, és nyúl a negyedikért*
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Igaz hát a hír: ez tényleg egyre jobb lesz. :D
Ebben a kötetben már a fordítást is jobbnak éreztem, és valahogy az összes szereplő egy lépéssel közelebb jött: Lissára tényleg nagyon jó hatással van Christian, Dmitrij végre kezd kibújni a páncélja mögül, Rose pedig… nos, Rose ezúttal rengeteg ostobaságot művel, ami először idegesített is, de aztán leesett, hogy tizenhét éves: ennyi idősen mást sem csináltam, mint hülyeséget. XD A különbség csak annyi, hogy az enyémeket nem jegyezték fel, illetve nem múlt rajtuk mások élete.
Az új szereplőkről annyit, hogy Rose anyja nagyon el lett találva – imádtam olvasni, ahogy szép lassan megtört köztük a jég, illetve ahogy Rose gondolkodott róla, és hogy pontosan tudta, hogy ő is hibás, de túl makacs volt változtatni – az új szerelmem pedig Adrian. XD Ez van, engem pillanatok alatt le lehet venni a lábamról az ilyen arrogáns, önelégült himpellérekkel. XD
Hah, alig várom, hogy lecsapjak a 3. kötetre. :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az úgy volt, hogy nagyon hiányozni kezdtek nekem a vámpírok. Az Anita Blake első nyolc részét többször kiolvastam már, de az új részek nem kötnek le. Anne Rice Vámpírkrónikáit majd egyszer szépen, egyben szeretném elolvasni, mert azokba bele lehet feledkezni. Moore túl őrült… az Alkonyatról pedig ne beszéljünk. XD Mostanában mindenütt hajmeresztő, vérszívós romantikus fantasyk lepik el a boltokat, ezért már a „vámpír” szót meglátva is menekülök…
Szóval a fenti félelmek ellenére addig-addig motoszkált bennem, hogy úgy elmerülnék végre kicsit egy könnyedebb, de azért színvonalas vámpírregényben, hogy végül elszántam magam, és ezt a sorozatot választottam – köszönhetően @Amadea-nak, mert olyan jókat írt róla. :)
Nem csalódtam.
Egyedül a fordítás zavart (ezért a fél csillag levonás): nagyon sokszor döcögött. (Majd belenézek az eredetibe is, de az a gyanúm, hogy ott jól fog folyni a szöveg.) Ezt a negatívumot leszámítva azonban pontosan azt kaptam, amire vágytam: eseménydús, mérsékelten romantikus vámpírsztorit újszerű mitológiával és valódinak tűnő szereplőkkel. Rengeteget kuncogtam Rose megjegyzésein; és valóban sokat agyal kicsit, viszont legalább gondolkodik. Ez manapság olyan ritka. XD Valahogy Lissa állandó kiborulásai sem zavartak egy cseppet sem: megvolt az oka, miért viselkedik így; nem csak öncélúan nyivákolt. Az orosz vonalért pedig egyenesen odavoltam. :D
Ugyan az olvasásnál írtam, de ide is illik: összességében engem egy kicsit felnőttebb, vámpíros Harry Potterre emlékeztetett, amiben a tizenéves Anita Blake a főszereplő. :D (Ez pedig, hölgyeim és uraim, fantasztikus egyveleg. :))
Nem jellemző rám, hogy egy könyvet a képek és nem a szöveg miatt veszek meg, de ezúttal így történt. Anogy kinyitottam a boltban, tudtam, hogy erre szükségem van. Leginkább úgy kell felfogni, mint egy művészeti albumot, és akkor nem okoz csalódást – sőt! Amellett, hogy a „pikkelyes” borító miatt már kézbe venni is élvezet, a képanyag mennyisége lenyűgöző. Külön öröm, hogy a világ minden tájáról összegyűjtögette a szerző a képzeletbeli lényeket: Bosch és Blake festményei mellett kevésbé ismert kínai, indiai, japán ábrázolások is helyet kaptak, illetve dél-amerikai szobrok, ókori mozaikok.
A levonást csak azért kapja, mert az alkímiai/kémiai reakciók szimbólumai hiába néznek ki szörnyként, nem azok. :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Szerettem, hogy úgy indult el, ahogyan a víz fodrozódik egyetlen csepp esőtől. Tetszett az is, hogy tulajdonképpen senki nem tudta, mit miért tesz, és ettől nyugodtabb lelkiismerettel ténykedett… és persze egy csínynek sem lett volna foganatja, ha nincs meg az alapvető ellenségesség egymás felé az emberekben.
A levonás a vége felé egyre sűrűsödő és emiatt igen zavaró hibák miatt, illetve azért, mert a rengeteg áldozat ellenére szinte röhejesen könnyedén győzték le Mr. Gauntot.
A Jég és Tűz Dala megedzett, úgyhogy a nevek sokasága sem zavart már. :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hirtelen felindulásból kezdtem el tegnap éjjel olvasni, aztán megjártam, mert nem bírtam letenni. :)
Tetszett a „tényfeltáró” jelleg: egy-egy elejtett megjegyzés mindig előreutalt a végkifejletre, és szépen növelte a feszültséget, így – hiába ismertem nagyjából a történetet – sikerült végigizgulnom.
Szegény Carrie-t meg nem irigylem… az ég óvjon mindenkit a vallási fanatikusoktól. :S
