Sceurpien I értékelései 687
Izé az egész. A stílusa tetszik, a történet közepes, és nem túl eredeti, meg azért nekem már néha egy-egy hajszállal pont túllép az elvontság-küszöbömön, de öszességében erős közepes, vagy gyenge jó. A filozófiája részemről kifogásolható, és nem tudom hogyan lehetne a gondolatait rajongva imádni, mert mind lopott, vagy agyonismételt elmélkedés.
Hát nem gondoltam, hogy a @Batus által feladott könyvek közül ebben fogok a legjobban csalódni. Ezt a könyvet úgy írták meg, hogy ne akarjad elolvasni. Engem a film sem fogott meg olyan nagyon, de azért megértettem, viszont ami itt van, ott sem a koncepciót nem értem, sem semmit. 25 éve, amikor mindenki beszélt oroszul, talán más volt, de hadd ne kelljen egy fordított könyvet újrafordítanom. És persze, ilyen a stílusa. Hát egy egy-oldalas novellánál még oké lenne, de ne 200 kínszenvedéses oldalon keresztül.
A történet abszurd, elhelyezhetetlen, és bár sokak szerint örök igazság, szerintem meg egyszerűen hülyeség… A mély mondanivaló, hogy az uniformitásból úg lehet kitörni, ha anarchiát csinálunk sem nem követendő, sem nem helyes. Fantáziátlan. Radikális baromság. Hogy egyedül az erőszaktól érezzük magunkat embernek, az meg végképp megássa a gondolat sírját.
Szóval ha a film közepes volt, ez szép szóval is csak gyenge, egy élvezhetetlen fordításban/stílusban.
Rossz, mert szívesen adnék négy csillagot, vagy többet Cshartasvili-nek, de a fikciós novellák egyszerűen a legjobb esetben is csak két és fél csillagot érnek, de inkább kevesebbet. Talán engem csak a tények izgatnak igazán? Lehet. De mi értelme mesét szőni, ha a valóság izgalmasabb, érdekesebb, és persze jobban megfogalmazott, mint a képzelt?
Nem az én világom, amikor magyarról magyarra kell fordítani minden második mondatot, bár lehet hogy csak fáradt voltam hozzá tegnap. Ugyanaz a bajom vele mint a modern magyar alternatív zenével: attól nem lesz valami művészies, hogy főneveket használ igének, és fordítva, és a költői képek is persze elengedhetetlenek egy irodalmi műben, de ha mindennek adunk vagy négy jelzőt, aminek normál esetben semmi értelme sem lenne, de betaggeljük hogy „egy ötéves szemével”, akkor máris hűűűűűűű!
A másik probléma, hogy nem tudom ki a célközönség. ahhoz, hogy csak felnőtteknek szóljon túl hosszú, nincs mondanivalója, és az is nagyon apróra van darabolva. Ahhoz, hogy gyerekeknek szóljon túl szerkesztetlen és üres, és itt még rosszabb, hogy nincs mondanivalója, nem beszélve arról, hogy rövid úton idegbajt kapnék, ha a gyerekem is így beszélne.
Példa: A kutya nyikja kedves sustorgás volt, mint reggeli szellő, ami a holnapot és a kenyeret hozza.
Nem volt ez benne, csak kb ilyenekkel van tele. Az első fele olyan mint egy ötéves gondolata, olyan szavakat használ, amit normális ember nem, a második fele pedig költői képekkel van tele, amit Kosztolányi meg a szimfonikusok is megirigyelnének, és mélyenszántó, majd rögtön visszaránt az ötéveshez.
És a legrosszabb, hogy annyira ártalmatlan az egész, hogy nem tudom utálni…
Olyan nyee…
Nem volt rossz, de nem is varázsolt el. Ami tetszett rész, az mindig rövid volt, ami nem tetszett, azt sokáig húzta és nyúzta, a sztorit mondjuk ismertem előtte, szóval így meglepetés sem nagyon ért, és egyébként hiányzott belőle az élvezeti faktor. Minden fejezet megtervezett volt, semmi extra, csak az épp elég. Épp ezért nem lehet közepesnél jobb. Pedig az alapötlet akár 5csillag is lehetett volna…
Egész jó volt, nekem volt benne túl sok nyálas rész, és kicsit furcsa volt a „happy end”, mert nem örültem volna neki, de így egész okosan volt megcsinálva. Volt benn pár jó ötlet, néhány dolog hiperkiszámítható volt, és őszintén annak örültem volna a legjobban, ha a vége (SPOILER!!!) tényleg fordulat nélkül van, és Kavada egyszerűen csak kinyírja a két másikat. De ez a vég is egészen tűrhető lett volna, az Epilógus nélkül. Az viszont irdatlan nagy baromság. A továbbiakban (mert nem akarok spoilerezni)
http://moly.hu/karcok/206121
itt írom le, hogy miért baromság.
Egész jó keretsztori, jó belső mesék, kicsit bugyuta gonoszok, de ezt helyettesítendő tökéletes pozitív mellékszereplők. Kisgyerekeknek nem ajánlott, de ha már megvolt az első Tim Burton mese, jöhet ez is.
Igazából nem tudom miért, de simán lehet hogy most ez lett a kedvenc Gaiman regényem. Így utólag visszagondolva se a Csillagpor, se a Sosehol, se a Coraline, nem ütött meg nagyon mélyen, az Anansi egész jó volt… Jah kihagytam az Amerikai Istenek-et, de az azért nagyon kilóg ezek közül. Szóval a mesésebb Gaiman regények közül nekem ez volt a kedvencem, csak a Pratchett-tel közös Elveszett Prófáciék, és az Amerikai Istenek jobb ennél.
Az egész (ahogy egy karcban is írtam) egy poszt-szocialista Tesz-Vesz Város, azzal a különbséggel, hogy ebben több a káromkodás, és a logikai csavar. Az eleje egész jól indult, ahhoz képest hogy 0*-os elvárásom volt felé az első pár novellával 4*osra növelte, annak ellenére, hogy nem szeretem a sokszor indokolatlan káromkodást pláne mesélői részről. A könyv Móricz Móric első megjelenésénél, a karácsonyi novellánál tetőzött, amiben minden klappolt, az tökéletes volt, és onnantól kezdve egyik sem tudta nálam hozni azt a színvonalat. Egy-kettőnek rendes vége sem lett, egy-kettőt mintha a kutya szájából húztak volna ki, és ami még jó is volt, az is elveszett a kevésbé jók, közepesek között. A végére eljutottunk oda hogy a túlbonyolított és túlírt novellák között a legrövidebb kis pecázós/ölbehajtottfejűs lett a legjobb azóta, mert egyszerűen mindegyikben volt valami ami nem stimmelt. Nem beszélve arról, hogy néha kegyetlen időbeli ugrásaink vannak a novellák között, ami nem lenne gond, ha a művek nem egy téma körül járnának. Badar Anna például van hogy 14 éves, van hogy 15, van hogy 20, van hogy 27, van hogy majd 40, és nem ilyen sorrendben hanem össze vissza, ami nem lenne gond, de néha egyszerűen nem is akarod már elhelyezni időben az egészet, annyira eleged lesz belőle, hogy most akkor ez a faszi ez már meghalt, de amiben meghalt, abban is hét évvel előrébb jártunk, és most ebben látja meg a csajt, és közben Boccaccio életéből mond anekdotát… mi a fene is van most?
Jó lehet, hogy a vége nekem azét volt katyvasz, mert együltőhelyben olvastam kb a harmadától végig, de talán pont ezért nem kéne annak lennie.
Szóval, az eleje legalább négycsillag, de volt egy-kettő dolog ami ötöt is ér ("akit még sosem hívtak péniszsapkának…"), aztán a végére néhol épphogy kettes, és nem kettes alá.
Csak jóindulatból kap 3 és felet, mert tényleg sokkal, sokkal rosszabbra számítottam. Sokkal.
Nem mondom, hogy tetszett. De olvasható. A korrajz nekem nem ad plusszot mert nem vagyok szerelmes egy "nyugat"i költőbe sem, és kicsit olyan volt, mintha minden fejezetben csak az álhitelesség kedvéért lennének, szóval szerintem ez épphogy sok. A sztori ellenben jó, tetszik ahogy néhány karakter beszél, nem mind egysíkú, de azért néha mégis klisések a jellemek, pláne a nagyon mellékszereplőknél. Hopp egy tipikus fagyit akaró kislány, ott egy tipikus mogorva rendőr… Csak példák.
Egyedül a sztori miatt nem kettő csillag, mert az jó. Tetszik. Tényleg nem a szokványos, bár aki nem szokványos vámpírkönyvet akar, annak azért még mindig nem ezt ajánlanám. Hanem Anne Rice-t. Neki is hiteles a korrajza, mégsem találkozik Lestat minden 18. századi franciával… :)
Szóval, aki imádja a Nyugatot, imádni fogja, ha esetleg nagyon trendi, akkor is talán, de akiből ez hiányzik, az csak akkor válassza, ha nincs jobb ötlete. Talán egy unalmas strandnyaraláson.
Nem volt nagy durranás. Sok szempontból jobb, mint az ebből készült 'Miyazaki', de míg az mesésebbnek, varázslatosabbnak érződött, így jobban át lehetett venni az ultimate-happy-end hangulatot, addig a könyv pont annyi hajszállal tűnik komolyabbnak, kevésbé mesének, hogy a vége giccses lesz, és egyébként is összecsapott. Simán belefért volna még 20 oldal, és egy kicsit kevésbé egyértelmű utalások a végkifejlet előtti 30 oldalban, aminek során szerintem minden tökéletesen kiderül, és a „rácsodálkozás” érzése teljesen elveszik a (mint már említettem) összecsapott befejezésben.
Ami mindenképpen előnye, hogy több karakter is jól van megírva, és nagyon jól keveri a világokat, és nagyszerű saját helyeket alkot az írónő. Pozitívum még a főszereplő butácska, gondolkodásmódja, aminek szemszögéből nagyon ügyesen tud néha belőlünk is hülyét csinálni az írónő, mert ha a főhős elhisz valamit, sokszor hajlamosak vagyunk bízni a megérzéseiben, mert ritkán téved, vagy ha téved, az csak a történet szempontjából über-szuper-húdefontos. Itt nem, és ez nagyon, nagyon kellemes meglepetéseknek ad teret.
Ami egyértelműen negatívum a befejezést leszámítva, hogy a könyv lányoknak íródott. Nem uniszex. Egy fiatal fiú helyébe egy lány is könnyen bele éli magát, de ez fordítva sokkal nehezebb, és egy tinédzserkorú lánnyal pedig végképp írtó nehéz. Nem véletlen, hogy a tini-lányregények egyértelműen lányokat céloznak meg, míg mondjuk az ifjúsági regényke férfi főhőssel mégis uniszexek maradnak, gondoljunk csak a Harry Potter-re, az Eragonra, stb. Valószínűleg az van a háttérben, hogy a fiúk később érnek, és épp ezért fiatalon (de később sem annyira) nem képesek felfogni a fiatal-tini lányok csöpögéseit szőke hercegek és patiszonok iránt. És ez csak a véglet benne, szóval lényeg-a-lényeg nem szerencsés választás egy könyvbe sem tipikus tinilányt tenni főhősnek, aki ráadásul agyilag és jellemileg a Trónok harcából talán épp az a Sansa lehetne, aki a legidegesítőbb talán minden olvasónak (a nézőpont-szereplők közül). Szóval a könyv legnagyobb hátránya, hogy lányoknak írták, vagy ha nem is nekik, egy fiú képtelen rendesen beleélni magát genetikailag, és ezt én mondom, aki Anita Blake-t, Meg Cabot könyveket, Jacquline Wilson könyveket, Bad Girl-t, és még kitudja mennyi ilyesmit olvastam már ezelőtt, és nem utáltam őket.
Olyan, mint egy picit érdekesebb Zabhegyező, ahol tényleg történik valami, és nem csak pofázik a gyerek, de ettől még nem lett a szívem csücske. A csattanónak meg semmi értelme, mert mit változtat a dolgon? Kb olyan, mintha írna egy könyvet valaki 300 oldalban egy bankrablásról, és a végére odatenné, hogy ja de kiderült, hogy olasz vagyok, szóval most picit máshogy állok innentől a dolgokhoz. Nem lesz tőle semmi más, csak egy egész jó csattanót raktak egy semmilyen könyv végére, aminek az eredménye, hogy a csattanó is semmilyen lett.
Ez egészen ételmetlen könyv volt. Ha feminista irodalmat akarok, akkor nyomják azt a képembe, de ne a semmiről írjanak. A nő vagy a fordító nem képes érthetően írni érzésekről, ami hasonló témájú, ott a Persepolis ezerszer hatásosabb és jobb volt, pedig kevésbé tényszerű vagy hatásvadász. Kiemelni tényeket oké, jogos, de az még jogosabb, hogy ha egy pasi írt volna ehelyett egy péniszmonológokat (és nem ez után, hanem minden előzmény nélkül), akkor mindenki undorítónal, obszcénnek és értelmetlennek találná. Szóval ennyit az elnyomottságról. Ami pedig más téma, pl x-ember megkérdezése a menstruációról, vagy hogy mit hordana a vaginájuk, hát láttam már jobbat youtube-on, nem kell ehhez könyv. Kíváncsi lennék, ha szerveznénk egy P-napot, mennyien jönnének el…
Egy gyorsan elolvasható novellákkal telített kötet, a kevésbé hősies középkorból, egy határon túli szerző tolmácsolásában.
A Pokoli Szimfóniák egyedülálló mű, azt tekintve, hogy talán néhány kevéssé ismert szerző szedi össze képzelete legjavát, hogy valami maradandót alkosson, és mégis olyan minőségben teszik ezt, amit még a „nagy” íróknál is ritkán láthatunk. Lenyűgözően sok munka lehetett mind a szerkesztésben, mind az írásban, nem is beszélve a helyből magával ragadó borítóról. A könyv tele van ötletekkel, amik feldobják a szokásos antológiák felsorolás-jellegét, kezdve a könyv „adatait” leíró filmszerű főcímmel, egészen az Angyal Sándor által megformált Ördög megfelelően kiválasztott idézetektől hemzsegő narrációjáig. Valójában az igazán nagyszerű az, hogy a sötét és baljóslatú téma ellenére egyik alkotó sem ment át „dárkosba”, mindenki olyan színvonalon alkot, ami megköveteli a szépirodalom jelzőt.
Ha hasonlítani kéne valamihez érzelmeimet ezen mű iránt, akkor a tvájlájt korai szakaszát választanám (aki megverne, kérem folytassa az olvasást).
Adott egy könyv ami állítólag zseniális, többen olvasták, mint ahány ember él a Földön, több nyelvre fordították, mint amennyi létezik, és persze még film is volt belőle, csak hát az írónő nem kedveli. A néni egyébként nem is író, hanem családanya, csak későn kezdett írni, a művein évekig dolgozott, és rengeteg díjat nyert, úgyhogy biztos valami csodabogár. A sztori félig valós, félig nem: valós közeg – valótlan szereplők, akik akár létezhetnének is, de mind tudjuk, hogy nem.
Az, hogy ez az egész most, vagy 15000 éve játszódik, nem igazán számít, a lényeg az, hogy nem lehet valójában elhinni, amiről szól, mert biztos nem így volt.
A főszereplő egy fiatal lány, ami rövid úton beskatulyázza a könyvet lányregénynek, vagy ha nem is annak, de erősen lányosnak. Én elég lányos vagyok, mégis néha túl femininnek éreztem az egész regényt, mintha egy zanzásított huszadik századi ronda feminista nénit passzíroztak volna le a torkán, és utána küldték volna az összes tündérmesét, amit csak ismertek, hogy aztán a gyomrában és az egész testében mindezek harcoljanak.
A sztori maga nem rossz, de nem is érzem kiemelkedőnek, millió jobb létezik, a megfogalmazás sem eredeti, igazi sémaszöveg. Nincsenek benne néha olyan furcsa stílushibák, amik kezdő íróra jellemzőek, de nem is emelkedik ki semmiben, mint egy ponyvaregény, aminek adtak egy jó sztorit. Akármennyire is zseniális (nem az), sehogy sem lesz nagyszerű regény belőle, ha nincs benn egy plusz, ami egyedivé és megfoghatóvá teszi a szerző stílusát. Auel néni (avagy Miss Röfi egy barátom szerint) nem író, csak írogató.
A véleményem egyébként erősen szubjektív, lévén már az első oldalon megbántotta a logikába vetett hitemet a néni azzal, hogy fizikai/földrajzi banális képtelenséget képzelt egy folyó mozgásába, amit egy apró odafigyeléssel kiszűrhetett volna. Hiába hiszem azt, hogy az írók is értenek a világ működéséhez, mindig ilyenkor döbbenek rá, hogy míg egy fizikusnak ciki, ha nem tudja a nemzeti dalt, egy író lesz@rhatja a gravitációt vagy épp a logikát.
Rühellős, mert egyszerűen nem tudok létező emberként tekinteni Mr. Tökély, egyszerre macsó és érzelmes, és kalóz, és Titanic-Leo, és örök szerelmes, és… szóval rá. Ő nem létezik. Aki nő, és erre vágyik, az csak csalódni fog. Ő túl tökéletes.
Kedvem lenne a nőnemhez egyöntetűen hozzávágni a könyvet, mondván, kapjátok be, ha nektek ez kell.
És az egészben az a szar, hogy aki azt mondja, hogy neki nem ez kell, az hazudik, vagy még nem tapasztalta meg élőben, milyen lenne Wentworth kapitány.
Egyébként jó :)
Jah és a véleményem tízsorban, másformában :)
http://moly.hu/karcok/68839
Lassan már nehéz követni, így, hogy három, sőt inkább négy fél van, amiből kettőt egy ember képvisel már tényleg jól át kell gondolni minden lépést, de így egyre több a lehetőség arra, hogy bármelyik fél is bakizzon. Mello-nak jóláll a sebhely, Near tuti meghal lassan, és Kira/Light pedig kezd eljutni szép lassan oda, hogy nem marad ütőkártyája. Még sosem volt ennyire erős, és még sosem volt ennyire pengeélen.
Elment, de az első, ahol a film (ami nem zseniális, csak erősen elmegy kategória) sokkal jobb, mint a képregény. Legalábbis itt és most nekem az nyert, del Toro sokkal többet kihozott a sztoriból. És ezt annak ellenére mondom, hogy én még a Lovecraft utalásokat is mindent értettem, és ilyesmi.
A grafikája a mostanában látottakhoz képest pocsék. Van aki szerint azért, mert túl sötét, de az Arkham sötétebb, mégis jobban tetszett, van aki szerint túl élesek a kontrasztok, azért nem tetszik nekem, de ez megint nem igaz, mert Malcolm Jones III is úgy tónusozta a Sandmaneket néha, hogy a kontrasztok óriásiak, mégis tetszik. Szóval nem tudom mi a bajom a grafikájával, de nekem az sem tetszett, Hellboy, aki azért elég masszív a véznától egészen a kövéig minden vastagságban, minden fejmérettel szerepel, Abe Sapien is sokat változik, pedig a sztori kb 1 nap története. Szóval nekem ez nem állt össze. Közepes.
