Meaculpa karc következik. A kiindulópont egy évekkel ezelőtti nyári cseresznyeszüret volt, amikor azzal próbáltuk feldobni a hangulatot, hogy elképzeltük, különböző történetek szereplői hogyan oldanák meg a gyümölcsszedést. Ebből aztán kialakult egy privát kihívás, hogy rövid fanficeket írjunk cseresznyeszedésről, aminek idén nyáron a Ködszerzet esett áldozatául. Ez lett az eredmény.
A történet spoilereket nem tartalmaz, de igazából csak az első rész (I-II. kötet) elolvasása után érthető.
Több mint negyedórája vártak már mindannyian a megbeszélt helyen, mire Kelsier megérkezett. A kőfal tetején landolt, hanyagolva mindennemű óvatosságot, és a legkisebb mértékben sem ügyelve arra, hogy kerülje a feltűnést.
– Végre – jegyezte meg Dockson. – Merre jártál?
– Valakinek el kellett intéznie, hogy bejussunk – felelte Kelsier magabiztos vigyorral.
– Azt hittem, azért vagyunk itt ennyien – vonta föl a szemöldökét Ham.
– Nem egészen, barátom – felelte a ködszerzet. – Rátok odabent lesz szükség. – Aztán végigpillantott a társaságon. – Mindenki itt van? Nagyszerű, akkor talán fáradjunk be!
– A bátyád nem jön? – érdeklődött Dockson.
– Késik – felelte Kelsier. – Majd odabent csatlakozik hozzánk.
Leugrott a fal belső oldalán, de mielőtt bárki bosszankodni kezdhetett volna, néhány méternyire tőlük halk nyikorgással feltárult a kapu, és Kelsier feje bukkant elő mögüle. – Egészen tiszta a terep.
– Elárulnád végre, miért is vagyunk itt tulajdonképpen? – fordult Szellő türelmetlen érdeklődéssel Kelsier felé, miközben a vezér egy hatalmas üvegház felé vezette a bandát.
– Szüretelni fogunk – felelte egyszerűen Kelsier.
A többiek döbbenten néztek rá.
– Szüretelni? – visszhangozta hitetlenül Ham.
Kelsier bólintott, és belépett az üvegházba.
– Cseresznyét.
A csapat döbbent, néma csendben torpant meg mögötte az ajtóban. Egy elképesztően furcsa kertben találták magukat: odabent magas, zöld lombú fák nőttek, a földet pedig zöld pázsit borította.
– Ez eszméletlen – füttyentett Ham.
– Ha megpróbálod beadni nekem, hogy ilyen létezik, egészen biztosan nem hittem volna el – rázta a fejét hitetlenkedve Szellő.
– Ki hitte volna, hogy van még hely a Végső Birodalomban, ahol zöld növények nőnek és cseresznye érik? – csodálkozott Dockson is. – Te hogy találtál rá? – nézett kérdőn Kelsierre, de a ködszerzet csak vigyorgott.
– Cseresznye? – kérdezte Vin értetlenül.
– Pici, piros, édes gyümölcs – felelte Szellő. – Legalábbis a legenda úgy tartja, de nem tudok élő emberről, aki valaha evett vagy akár látott volna cseresznyét. Én úgy tudtam, már több száz éve nem érik.
– Hát igen, úgy tűnik, nem annyira kedveli az időjárásunkat – értett egyet Kelsier. – De idebent egészen jól érzi magát.
– De milyen hely ez? – kérdezte Vin, akin látszott, hogy még mindig alig hisz a szemének.
– Az Uralkodó egyik üvegháza – adta meg a választ Kelsier. – Van neki még pár, csuda különleges növények nőnek bennük. Megnézhetjük majd azokat is, de első a munka.
– És mégis mibe szedjük le? – érdeklődött Dockson.
– Öhm – fészkelődött mögötte Kobold. – Vannak messzi ottan, ni. Veder sokak.
– Nagyszerű – nézett a fiú által mutatott irányba Kelsier. – Munkára fel, uraim!
A többiek egymásra néztek, aztán Ham megvonta a vállát, és elindult vödröt szerezni magának.
Negyed óra alatt meglepően sok cseresznyét sikerült leszedniük, néhányan már majdnem egy egész vödörnyi gyümölcsöt leszedtek, Szellő mellett pedig már három cseresznyével teli vödör sorakozott.
– Olyan messze vannak azok az üres vödrök – sóhajtott fel a férfi a távolba pillantva.
Vin szúrósan nézett rá a lombok közül.
– Legalább egy vödörért elmehetnél te – szólt hozzá Ham. – Ha már a munkát úgyis Dorong inasai végzik helyetted.
– Nem helyettem – helyesbített a bábos. – A segítségemmel.
– A segítségeddel és az irányításod alatt két teljesen különböző dolog, Szellő – ellenkezett Ham.
– Nem gondoltam, hogy megérted – így Szellő –, de az útmutatás igenis hasznos segítség. Arról nem beszélve, hogy azzal, hogy az ellenérzésüket csillapítom, és csak a munka iránti lelkesedésüket és jókedvüket hagyom meg helyette, egy vidám élménnyel gazdagítom őket.
– Én inkább úgy látom, egyszerűen csak kihúzod magad a munka alól.
Szellő fölvonta a szemöldökét.
– Ez is munka, barátom. Az érzelmek csillapítása komoly odafigyelést igénylő feladat, de persze nem várom, hogy ezt egy martalóc megértse. Ne vedd sértésnek, Ham, de nem éppen a kifinomult munkáról vagytok híresek.
– Hiába dolgozol kifinomultan, akkor is tudom, hogy csillapítasz – felelte Ham. – Igazán abbahagyhatnád.
– Hát jó – sóhajtott fel Szellő, aztán a még mindig szúrósan figyelő Vinre nézett. – Nem értem, miért éppen én szúrom a szemeteket, amikor Kel se csinál a világon semmit, csak áll ott fönt jó negyedórája, és bámulja a leveleket az orra előtt.
Vin felnézett a ködszerzetre, aki valóban nem dolgozott: nagyjából háromméteres magasságban lebegett, alig karnyújtásnyira a fától, és a zöld ágakat nézte, olyan tekintettel, hogy Vin biztos volt benne, hogy a külvilágból semmit sem érzékel.
De amikor a Kelsier alatt álló Dockson lehajolt, hogy odébb húzza a vödrét, rájött, hogy tévedett: Kelsier villámgyorsan szakította el tekintetét a levelekről, és nézett le az alatta dolgozóra.
– Odébb ne vidd! – kiáltott le Docksonnak, aki értetlenül nézett fel rá.
Vin a szemét forgatta.
– Ha arra tolod magad, nem is tudná odébbvinni. Gyakorlatilag a vödrén állsz.
– Odébb tudná, ha nagyon megerőltetné magát – vigyorgott a lányra Kelsier –, de nem ez a lényeg. A lényeg a bizalom. Rábízom magam itt a magasban arra, hogy nem rántja ki alólam a talajt – esetünkben a vödröt.
– Szerintem itt egyedül az a lényeg, hogy a többi közönséges halandóval szemben te ott fönn lebeghess – vetette ellen Dockson. – Csakhogy azzal, hogy ott lopod a napot, az én munkámat is akadályozod.
Kelsier rávigyorgott.
– A napot még sosem jutott eszembe ellopni, de nem is olyan rossz ötlet, Dox.
– Kel! – nyögött fel lemondóan Dockson. – A nap nem olyasmi, amit el lehet lopni, ez kivételesen olyan terv, amihez még te is kicsi vagy.
– Az Uralkodónak is sikerült – vont vállat Kelsier. – Akkor nem lehetetlen, nekünk csak vissza kéne lopnunk.
Dockson lemondó mosollyal a fejét csóválta, de Kelsier nem zavartatta magát.
– Képzeld el, micsoda munka lenne…
– Kétségkívül az egekig nőne a hírneved, Kel – hagyta rá Dockson. – De ezzel a munkával se jutunk sokra, ha csak ott fent ácsorogsz tétlenül.
Kelsier felsóhajtott.
– Igazad van, Dox. – Vasat égetett, és magához vonzott egy fémvödröt, aztán valahonnan még egy kampót is felrántott a levegőbe, amivel egy ághoz tudta rögzíteni, és végül ő is munkához látott, bár Vin látta, hogy előtte még leszakít egy zöld levelet és a zsebébe süllyeszti.
– Ki gondolta volna, hogy idefent ennyi terem? – tűnődött fennhangon, mire a földről szüretelő Ham és Szellő szemforgatva nézett össze, de mielőtt bármelyikük megszólalt volna, kinyílt az üvegház ajtaja, amire mindenki ijedten kapta fel a fejét, és beletelt pár pillanatba, mire megnyugodtak: csak Marsh volt az. Kelsier elugrott a horgonyként használt vödörről, és forraszt égetve bátyja mellett landolt.
– Örülök, hogy megérkeztél – köszöntötte vidáman –, elkél a segítséged.
– Nem azért jöttem el, hogy nektek segítsek – felelte Marsh.
– Tudom – bólintott Kelsier. – De mégis itt vagy, és ez a lényeg.
Marsh bólintott, aztán további szószaporítás nélkül magához vett egy vödröt, és ő is beállt gyümölcsöt szedni.
Vin, aki tőle nem messze ült az ágak között, kicsit lejjebb mászott, és kidugta a fejét az ágak közül.
– Nem is vagy meglepve – állapította meg. – Te tudod, hogy mi ez?
Marsh bólintott.
– Már láttam ilyet. Rajzon.
– A cseresznyéről is van rajz? Mint arról a virágról? – kérdezte Vin izgatottan, de amikor Marsh csak szótlanul bólintott, észbe kapott és nem firtatta tovább a kérdést, és inkább Hamet kezdte figyelni, aki éppen Szellőnek fejtegette gondolatait.
– El tudod képzelni, milyen hatást fog gyakorolni az emberekre egy gyümölcsfajta, aminek sokan még a nevét se ismerik?
– Egy vagyont fogunk vele keresni – felelte rá Szellő.
– Nem csak ez a lényeg – lelkesedett Ham. – Ez a valóságról alkotott képet alapjaiban rázza meg, Szellő. Egyszerre csak itt van valami, amiről azt hittük, lehetetlen, de kiderült, hogy valójában lehetséges, sőt, létezik. Mi van, ha a világon igazából semmi sem lehetetlen, és ha valamiről azt hisszük, hogy nem létezhet, az csak a korábbi tapasztalatainknak mond ellent, és lehet, hogy valójában a tapasztalataink voltak hiányosak?
– Kímélj meg, Ham – sóhajtott fel Szellő. – Inkább azzal törődj, hogy az acélminisztériumot hogy ússzuk meg, ha elég feltűnő lesz a lehetetlen valóságod.
– Hát igen, elég cinkes munka – értett egyet Dorong. – De hát melyik munkánk nem az?
– Cinkes? – kérdezett közbe értetlenül Vin.
– Úgy érti, veszélyes – magyarázta Szellő. – Semmi köze az allomanciához. Délen nem használjátok ezt a szót?
Vin a fejét rázta.
– Nohát – csodálkozott Szellő. – Mindig meglepődök, mennyi mindent nem tudsz még, kedvesem.
Vin elvörösödött, Kelsier pedig vidáman szólt át az ágak között:
– Ne égesd már, Szellő.
– Nem égetek semmit – méltatlankodott a bábos, mire Kel Vinre vigyorgott.
– Itt Luthadelben meg ezt nem ismeri a kevésbé művelt népség.
