„A kísérleti állatok szenvedése azért lassan átszivárog a leleményesen megmentett emberi életekbe.” (Nádas Péter)
„Mi azért küldjük a gyerekeket iskolába, hogy ugyanolyan visszataszítóakká váljanak, mint a felnőttek, akikkel naponta találkozhatunk az utcán.” (Thomas Bernhard)
Selyem Zsuzsa:
LEE N’ GUM MESÉJE
Én kőműves vagyok. Úgy élek, mint az összes többi kőműves: reggel fölkelek, még sötét van, elmegyek dolgozni. Egész nap dolgozok, hazajövök, és újra sötét van.
BUTA ANYA
16 éves korától már maga is úgy tekintett életére, mint aminek egyetlen értelme a férfi. Szeretett, ügyetlen volt, elhagyták, már nem szeretett, csak férjhez ment. Nem tudott tökéletes háziasszony lenni, tökéletes nő, tökéletes szerető, tökéletes anya, de ezt várták el tőle, s ő igyekezett. Két szép gyereke lett, nagy ház, autók, nyaralás, antidepresszánsok. Ha alkalma adódott, mondta: boldog vagyok, mindenem megvan. Ha alkalma adódott, mondta: azok rémesek, nem is emberek. Még éldegél? Megölte magát? Anya, buta anya.
AZ EMLÉKEZŐMŰVÉSZ
Míg gyermek volt, még csak-csak elviselték, hogy mindenre, m i n d e n r e, m n e r i d n e emlékszik, tetszőleges sorrendben. Egy tökéletes emlékezőtehetségű gyermekből még minden lehet – Szolomon hegedűművésznek készült. Egy kamaszkori betegség után viszont hallása megromlott, újságíró lett. Nem kellett soha jegyzetelnie. Lurija doktor harminc éven át ellenőrizte tökéletes memóriáját, Szolomon ismert utcáit, melyen nap mint nap járt, képzeletben ott helyezte el – egy kapualjban, egy kerítésen, egy utcai lámpán – a szavakat.
Szolomon nem tudott felejteni, no de hagyjuk a melodrámát.
Szolomon nem tudott különbséget tenni véletlen és törvényszerű között, az ő fejében mindennek egyforma súlya volt.
Nem tűrhették ezt, nyomorúságban, vásári memóriamutatványosként végezte.
